Nagy Gáspár – hadd használjam ezt a mára kiveszőben lévő fogalmat – ízig-vérig alanyi költő. Nem „formálgatja”, írja a verset, amint ihlete diktálja. Mi sem áll távolabb tőle, mint az olvasó elbizonytalanítása, egyértelműen, azonosulásra késztetően fogalmaz, s nem kisebb feladatra vállalkozik, mint „szentekből építeni falat”. S mert manapság a szenteknek nincsen nagy becsülete a közéletben, hát újra nekirugaszkodik, hogy felmutassa az igazi lelki és közéleti értékeket, hogy megvalósíthatónak, követhetőnek mutatva őket, arra serkentsen, ne adjuk föl, keressük meg és mondjuk ki a hiteles szavakat, mert akkor velünk lesz az Úr. Amint a Jelenits Istvánnak ajánlott Szelíden súlyosban írja: „Figyeltem, ha szól: nagy csöndet teremt. / Ha ír: világos, áttetsző mondatot terem. / Mondom én: maga lesz a kötelező bravúr, / mikor tetté nő a szó és a lélek szépen ellazul / a hely, bárhol is legyen: templom vagy tanterem, / kiránduláson – Rómáig – biciklinyereg. / Végül is egyremegy: hiszen vele az Úr, / a szelíden súlyos szavú van mindig jelen.”
Nem merném azt állítani, hogy Nagy Gáspár lírájában a szelídség uralkodó szólam, de a szavai súlyosak, életünkről, úttévesztéseinkről beszél, s újra meg újra arra int, hogy kis és nagy árulások hálójában vergődünk, kiszolgáltatottságunkat csak tartásunkkal, jellemszilárdságunkkal ellensúlyozhatjuk. Ezt is félve írom le: közéleti költészetet művel, azon a nyomvonalon haladva, amelyen Illyés Gyula járt konok eltökéltséggel, s amelyről Csoóri Sándort igyekeztek lezavarni. Ez azonban nem jelent utánzást, még kevésbé egyoldalúságot. Nagy Gáspár lírájában a transzcendens igény teremt többletet, verseiben újra meg újra érezzük egy felsőbb világrend értéktöbbletét, számtalan költeménye bizonyítja, hogy a hétköznapokból afelé törekszik, s indulatai leginkább akkor habzanak föl, amikor azt érzékeli, hogy a fölfelé törekvő ember akadályokba ütközik. Ezek nem természetes gátak, hanem az erőszakos hatalom építményei, s korszakról korszakra más alakzatban jelennek meg, a lényegük azonban változatlan. Ez a fájdalmas, olykor csalódást keltő tény adja azt az ihleti hátteret, amely a mű születésének indítója, hatását azonban nem magyarázza, hiszen a megcsalatottság érzését akár újságcikkben is meg lehet írni, bár manapság az ilyen jellegű írásokból többnyire hiányzik az az irónia, amely Nagy Gáspár szemléletmódjának fontos eleme. Ami igazán jelentékennyé és a nagy elődök versvilágához méltóvá teszi költészetét, az a jelképiség, a helyzetteremtés ritka adománya. Jó példája ennek a Hatvan hónap: napra nap, amely alcíme szerint az 1998 és 2003 közötti évek várakozását, reményeit és megcsalatottságát idézi. A költő a figyelő, a jeladó szerepébe stilizálja magát, éles kövek, fájdalmat okozó szívzörejek közé. S akkor, váratlan pillanatban „….szabadságos / csillagok hintettek / gyertyányi fényt fölém / orromig látni engedett / valami lázas vakremény // amit a világ üzent / ide az ég peremén / nyújtózó sziklaél alá.”
Romantikus rájátszások, a Prométheusz-mítosz visszaidézése keltik azt az érzést, hogy örök költői téma, a szabadság megszerzésének reménye himnikus magaslatokba rántja a költeményt. De épp ellenkezően! Fölsejlik a kereszt, a szenvedés képe, s az elmondottakra szemfödélként hullik a halál, az elmúlás képzete: „valami cél üldöz mint / az öngyilkos hajlamú gének // balek kárvallottjait – / a gerincen túlnan úgylehet / már lefelé húz a köd / s talán (valaki) utánam hajít / egy megváltó követ.“
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a hitből fakadó meggyőződés erőt vesz a halál képzetén. De a „halálos lét” tudata itt nem az egyéni sors lezárását jelenti, hanem a hasonlóan gondolkodók sokaságának azt a tudatát, hogy tovatűnt amiben reménykedtek, ismét „bilincsegyensúlyokat” kell elszenvedniük, magyarban „óva” a magyart, kiküzdve a józanságnak azt „a legfőbb hősi állapotát”, amelyről az Illyés Gyula emlékének szentelt „ezredváltó sorokban” olvasunk. Még akkor is védelmezni kell, amikor „fájó árulások és zajló testvérháborúk heveny idejét” éljük, s az árulásnak, köpenyegforgatásnak jött el az ideje, azaz megint olyan korszak, amelyben a költőnek kell őriznie és kimondania sokak igazságát. „Majd jönnek aztán hónapok / mikor ezt némán tűrni kell” – olvassuk az Aztánban, de Nagy Gáspár nem néma: „nem méltó hozzánk már //azok után… / ami megtörtént velünk // a félelem.” – vallja dacos elszántsággal.
Nagy Gáspár versei azonban azért is megrendítő hatást keltenek, mert aktualitásaik nélkül is érezni bennük az örök emberit, azok a kérdések, megállapítások merülnek föl bennünk, amelyek a költészet kezdeteitől foglalkoztatták az alkotókat. Megfogalmazásukban azonban érezni a szókincs megújításának szándékát, a bölcsmondások örökérvényűek, de épp egy-egy újszerű fordulat teszi korszerűvé őket: „Amióta tudván tudom a sorsom / hallgatólagosan egyezséget kötöttem / a Halál angyalával (vagy ördögével) / ő nem említi nevem / s én sem beszélek róla senkinek / és titkunkat nem fedi-szegi / semmilyen záradék homálya // azóta csöndben járok-kelek / még mosolygok is olykor / ahogy mondták már / annyian előttem / sorsukkal megbékélt / kiszemelt (gyáva?) halandók: / minden nap ajándék…” (H (1))
Mintha elmesélné a halállal kötött egyezségét. Ám az elmondottakat más összefüggés-rendszerbe rántja egy-egy váratlan szószerkezettel. Ilyen például a „Záradék homálya”, vagy a halandókra vonatkoztatott, megkérdőjelezett gyáva jelző. Ez az egyetlen kérdőjel új dimenzióba röpteti a költői közlést. Tényleg gyávák vagyunk, mert belenyugszunk a halálba, mint „kiszemeltek”? Vagy meg kell békélnünk sorsunkkal, abban a tudatban, hogy „minden nap ajándék”? Nagy Gáspár verseinek egyik titka, hogy egyéni olvasatok sokaságát teszik lehetővé. Még azok is, amelyekben a közlés látszólag egyértelmű: „Tudod majd vége lesz / – egyszer – / ahogy ígértem // Ha marad valami – szavad – imádkozz értem!” (Falnak fordított magán-triptychon III.) Itt a gondolatjelek közé ékelt szavaknak is súlya, külön jelentése van, arról nem is szólva, mekkora ellentét feszül a két versszak (közlés) kijelentő és felszólító tónusa között. Ez a hangulatváltás, amely nemcsak ebben a versben figyelhető meg, lényegesen fokozza a hatást, nem is szólva arról, hogy a halál súlyát csökkentheti az imádság. S a halál sok esetben csak a test elmúlását jelenti. A lélek sugallata velünk marad. Az igazán nagyok, akiket vezérlő csillagának mond, „állnak… az időben”. Mint a nemzet tanítója, Németh László: „Így vezetgetett engem is: / kései didergő diákot, / szemét gyötrető lámpafénynél / szólt a romolhatatlan katedráról: / fedezzem föl a világot!” (Éjszakáimban lámpafény)
A kötet egyik legszebb verse az Álom. A költő ifjúságának éveit idézi benne, a mára már halott költőket és tévedhetetlen lektorokat, a „Newyork-palotát” és a „csilláros Ó-Hungáriát”. Akár egy halálmenet is lehetne, pokolba táncolók színes csapatával. De a megszépítő emlékezet angyalokat idéz: „a liftben mindig Angyalok / nyomták a gombokat / csak néha volt áramszünet / szálltunk zuhantunk / (…) nem folytatom… mert / bepárásodik szemem (és szívem).”
Igen, ez az igazi költészet. A szív és a szem lírája. Látni a rosszat, kibeszélni, s közben a szépre és a jóra figyelni. Ez Nagy Gáspár tudománya.
Rónay László
Vigília, 2004. 3. sz. p. 236-238.