Már az indulás pillanatában kiderült Nagy Gáspárról, hogy tehetségét a magyar vershagyomány ún. főirányának folytathatóságán próbálja megmérni. Az első könyvét (Koronatűz) követő polemikus elmélkedések azon a ponton megegyeztek, hogy a fiatal költő verseiben a hagyományra irányultság nem merült ki korábbi versmodellek puszta átvételében. Igaz, eltagadhatatlanul ott van a verseken az elődök, főként Nagy László és Kormos István szellemnyoma. Mint ahogy az is igaz: a mesterektől elleshető attitűd, az ösztönző példák Nagy Gáspár esetében egy jelentős tehetség jussává lettek. Akárhogy is, tény, hogy a Koronatűz élvonalbeli helyre jelölte a fiatal költőt nemzedéke mezőnyében. S hogy nem véletlenül, elég talán itt csak cím szerint emlékeztetni az olyan, már saját hangot sejtető írásokra, mint a Verskéz, a Töredék vagy az Anyámmal hófehérülök.
Valamikor ,,… egy-egy verskölteménynek […] több jelentősége volt az emberi sorsokra, mint manapság a könyvkiadók egész raktárának …” – írta Krúdy halk szomorúsággal a lírai aranyidők szelídülő fényén merengve. Krúdy, úgy látszik előre sejtette a mai költő egyik alapérzését. A szó csökkenő erejét konstatáló gondolatai (legalábbis bizonyos ponton) összecsengenek Nagy Gáspár második kötetének, a Halántékdobnak a nyitóversével. Az aforizma-sűrítettségű versből egyszerre csap ki a költői szó fölötti aggodalom és az a határozottság, amellyel a versíró azonnal vállal is valamit, azt mondja: „redukált időben felszabadítva a lelket / élni” (Hétparancsolat).
A könyv sok tekintetben megmaradt a pályaindító eszmények közelében, de végső soron a különbözés révén bizonyított. A küldetést a pátosz hangján megfogalmazó vallomáslíra után, a második kötetben már intenzíven jelen van az írónia és a groteszk. Miközben a költő visszájáról is meg-megkísérti a hagyományosságot; éppenséggel azzal a másik hagyománnyal, amire az avantgarde fogalmát használjuk. Azután: a leírással szemben előtérbe került a gondolatiság; most nem a kiszolgáltatott poétaarcra ismerhetni csak, mint az első könyvben, hanem a világbeli önmagáról töprengő költőre. Más vonatkozásban pedig olyan csomópontokat is felvillantanak a Halántékdob versei, ahonnan egy egész nemzedék közérzete bemérhető. Gondoljunk a Szénszünet a Bajnokságban, a Zátonyok, a Ködhimnusz, a Lüktetés a hullaházban című versekre. S ebben a kötetben jelenik meg a nevezetes és valóban mesterein megoldott, máig legtöbbet idézett Nagy Gáspár-vers, a Csak nézem Olga Korbutot. . . című. Egészében a Halántékdob egy sokat ígérő (és megvalósító!) egyéniség saját útjára találásának bizonysága. És igazolás arról, hogy lehetséges összegező igényű, korszerű lírát művelni költői hagyományaink és a legújabb versáramlatok egyidejű vállalásával.
Lényegében ez a költészetfelfogás és szerepértelmezés a jellegadó a mostani kötet, a Földi pörök írásaiban is. Nagy Gáspár korszemlélete, eszmei világérzékelése a régi; a közösség perspektívájából nézi jelenünket, noha az, mint erre a „fekete index” tantárgyai utalnak, alig-alig védhető a passzívak, a közömbösek, az árulók ellen, akik a földet „átszabták, eladták.” (Föld-tan). A világban fölerősödő antihumánus tendenciák visszaszorításában – állítja – kevés a szó esélye. Tanúi vagyunk, hogy sokan csupán a szkepszisre képesek a „védhetetlen igazságok” pusztulását látva. Igen, a kivonulás gondolata Nagy Gáspárt is megkísérti: „Egy könnyem se lesz szinte látom / eső füröszti arcomat / állok vízözöni pózban: némán / fogom föl árvaságomat.” (Némaság). Utóbb a bibliai hangulatú sorskép még visszatér; abban a versben a betlehemi bölcső fölött égő egyetlen csillag „gyertyaként fénylik le” a költőről: „söprik a reményt fölöttem” – mondja, és hirtelen hangot, tónust vált, s az újjászületés apoteózisává emeli a verset: „nem lehet könnyedén mosolyogva, / meg fogcsikorgatva se lehet! / De szüljön meg valaki azzá, aki voltam!” (Söprik a reményt).
Azt gondolom, indokolt a feltételezés, hogy a két véglet – tehát a „vízözöni árvaság” és a reményvesztettségen mégis felülemelkedni akaró, az emberérdekű cselekvés lehetőségét kereső magatartás – gyakran egyidejű jelenlétének Nagy Gáspár verseiben mélyreható esztétikai következményei vannak. Innen ered sajátos (a tények viszonylagosságát felmutató) iróniája; hogy úgy mondjam: a többértelműség alapos gyanúja; mintha a legvégső lényeg is kétségbevonható volna. Ide mutatnak azok az egyénien bonyolított és váratlanul elmetszett gondolatok, melyekből egyszerre hallani a megrendülést és a reményért lázadó nyugtalanságot. A megrendülésről újra meg’újra kiderül, hogy mégsem az; és viszont. Ez a Nagy Gáspár-i irónia forrása. Olvassunk bele: „lehet, hogy csak a szívem / egy markoló kéz ujjai közt ficánkol / kétségbeesve a bordakerengő szűk / folyosóin: csillagok gótikumában – / minden lehet…” (Lehet hogy nyár). S egy másik példa: „… mikor órák / erkélyére kikakukkol sokféle himnusz / nóta csak vidáman átbukni átszivárogni / ez lesz a jelszó és ha lehet jeltelenül” (ÉvTiZeDhAtÁrHíD).
Az „eldönthetetlen látomások” idején a verset, mint értéket, egyedül a megformálás, a kifejezés hitele mentheti ki a silány, a formajátékokra redukált szövegözönből; látjuk (majd valamennyi versből nyilvánvaló), Nagy Gáspár is birkózik, hogy a végérvényeset megtalálja, kimondja. Ebben a kényszerítő lépésben is ott a dráma és az irónia kettőssége; talán az utóbbi inkább. Mostani írásainak java része nyersebb (mondhatom úgy: kíméletlenebb) lett. S míg verseit eszmeileg a váratlanság és a viszonylagosság jellemzi, addig eszközeit szinte maradéktalan hitellel kezeli. Az ironikus, de érzelmekkel bőven átitatott vershangot a gazdaságos szóhasználat, az erősítő ismétlések, a prózai és a hagyományosan lírai kifejezések együtt alkalmazása teszi most már egyedül csak Nagy Gáspárra ismerhetővé. (Bátyám, aki névtelenül is belefáradt…, Automata-álom, Próza, hangolás közben, Felé hullunk a porszemekkel.) A plasztikusan konkrét képekkel körüljárt gondolatot a tisztán fogalmi közlés szikárságával gyakran mintegy mesterségesen szürkíti. A párhuzamosan komponált anyag valószínűleg ettől olyan fanyar kisugárzású; ettől tágasabb is, és spontánabb, mint korábban. A spontaneitás mögött persze óriási a tudatosság; ilyen külszínt csak elszánt műhelymunka bír képezni.
„Csupa holtfáradt alvó, lehűtött / vers zümmögött” – írja a Tanúvallomásban. De hát akkor – kérdezhetjük – maradt-e a tény ridegségén túl valami hit? Várni kell a válasszal; s noha Nagy Gáspár nem állítja, hogy kezében (kezünkben) van a megváltás kulcsa, mindenesetre a remény az övé maradt, s míg önmagáról és a versről így tud írni, abban a reményben nekünk is részünk van: „Ő lesz a jelképtől / eloldozott. Visszatévedő és mégis / reményben győztes… / Szállást kap. Aztán újra szállani fog.” (Visszatévedő.)
„Nemzedék alatt lehet érteni kortársakat, de lehet érteni közös irodalmi vállalkozás sodrában úszó szellemeket.” – írta Németh László. Nos, képet adni (különösen mindkét szempontra figyelemmel) Nagy Gáspárról nemzedéke tükrében, még a névsorba illesztés szintjén sem könnyű. Évei számát tekintve a Baka István – Benke László – Döbrentei Kornél – Kántor Péter – Szöllősi Zoltán csoportjához áll a legközelebb. Viszont a lényegi jegyek, a közös koncepció szerint – a vállaló magatartás, a következetes szerepfelfogás, a hagyományok továbbfolytatása alapján – a Döbrentei Kornél, Pintér Lajos és Szöllősi Zoltán alkotta csapattal rokonítható. S ebből a csoportból alighanem éppen Nagy Gáspár az egyik, akinek a teljesítményét már nem lehet és nem szabad kimondatlanul hagyni, mert hasznunkra fordítható érték.
Kelemen Lajos
Somogy, 1984. 2. sz. p. 97-99.