Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Földi pörök

„Egyes verset már régen nem olvas senki. Beáll tehát a költő a kötettermelésbe… Ez a helyzet nemcsak a publicisztikus lírát szünteti meg, hanem a verset is a régi, lírai értelemben”- állítja Spiró György egyik helyzetelemzésében. Bár következtetése alighanem elhamarkodott, abban feltétlenül igaza van, hogy napjainkban az alkalmi verspublikációk ritkán keltenek visszhangot. S nem csupán azért, mert sok a szürke, jellegtelen költemény – hiszen mióta világ a világ, mindig ebből volt több – hanem azért sem, mert az egyedi megjelenés ritkán társul megfelelő szövegkörnyezettel, kiemelő, felerősítő akusztikai háttérrel. A népfrontos szerkesztési elvre épülő folyóirataink közlési gyakorlata leginkább a szociológia mintavételi eljárásához hasonlít: mindenből választ egy keveset, de semmiből sem elégségeset ahhoz, hogy nyomatékosítani, orientálni tudjon. A karakterisztikum nélküli szövegegyüttes mindent befogad, de mindent el is nyel; bárki beleilleszthető, ám senki sem emelkedhet ki belőle. Ez a szerkesztési közállapot is oka lehet annak, hogy a költők nem versben, hanem kötetben gondolkoznak, de oka lehet az alkotásfolyamat „mechanizmusának” napjainkban tapasztalható átalakulása is. A kortársi művészet minden ágában a spontán, érzelmi vezérlésű ihletállapottal szemben növekszik a tudatosan kitervelt, értelmileg átgondolt alkotói tevékenység, a programos életműépítés. Nyilvánvaló, hogy e célirányos munka eredményeként született művek könnyen rendezhetők kisebb-nagyobb egységekbe, ciklusokba, végül pedig kötetbe, mégpedig nem csupán, és nem is elsősorban időrendileg, hanem tartalmi, gondolati azonosságuk alapján vagy a kifejtés, a megvalósulás tökéletesedésének sorrendjében. Bármi legyen is az ok, az eredmény szembeötlő: egyre több a céltudatosan szerkesztett verseskönyv, s egyre inkább csak az ilyenek számíthatnak az olvasó és a kritika megkülönböztetett figyelmére.
Nagy Gáspár harmadik kötete, a Földi pörök sem esetleges foglalata öt év verstermésének, hanem tematikusán rendezett, gondolati pillérekre épített, régebben keletkezett műveket is magába ötvöző kompozíció. Az öt ciklust bevezető nyitóvers (Mai zsoltár-kivonat) kitűnő választás: benne körvonalazódik az a költői szerep és magatartás, ami a kötet egészének tartalmi jellegzetességét, de formaadását is meghatározza. Ez a motívum: a keresés. Keresésre az kényszerül, aki híjávai van valaminek, aki teljességet és bizonyosságot akar, de csak töredezettséget, bizonytalanságot, „dőlő reményt”, „beázott kapcsolatot”, „elbátortalanodott tavaszi lobogókat” és „kifosztott emberiséget” lát maga körül. A teljesség, a bizonyosság tartalma, a keresés tárgya nincs megnevezve a versben; a cím sugallata, a költemény néhány metaforája alapján lehetne akár isten is, vagy az az omegapont, akit/amit a Teilhard de Chardin emlékének ajánlott versében megidéz. Ám a kötetegész nem engedi meg ezt az értelmezést; a keresés tárgya nem transzcendentális minőség, hanem nagyon is evilági érték és állapot: a szabadság, az emberi teljesség, a remény, az újrakezdés lehetősége.
A kötet első ciklusa a negatívumok lajstroma: a szavakat „szárítókötélre aggató” modernkedőké, a hitet feladó, a haza földjét felejtő „költővitézeké”, az egérutat keresőké (Nyelv-tan, Hit-tan, Föld-tan). Ebben a ciklusban a fanyar, ironikus tónus dominál A költő megfellebbezhetetlenül ítélkezik a korról, melynek „fekete indexébe” ilyen „tantárgyak” szerepelhetnek. A következő kompozíciós egység kontrasztja, témában, hangvételben ellenpontja a korábbinak. A párhuzamos koporsók tizenegy halotti búcsúztatója a bánat kidalolása, de egyben bizonyságtétel is, felvállalása azoknak az értékeknek, melyeket e nagy árnyak szimbolizálnak. A megidézettek névsorát nem az idő szeszélyes véletlene alakította, hanem a költői szándék válogatta, s ilyenformán e válogatásnak jelentése van. Noha József Attila, Bartók, Nagy László, Latinovits, Szilágyi Domokos, Dsida Jenő, Jékely, Huszárik, Pilinszky neve első pillantásra nem látszik együvé tartozónak, a költői szubjektumhoz való azonos viszonyukkal mégis sugároznak, metaforikusan közvetítenek egyfajta értékrendet, életminőséget, ami éppen összekapcsolásuk lehetőségében nyilatkozik meg, s pontosan kifejezi Nagy Gáspár művészeteszményét, költői szándékát.
Ismét csak ellenpontként az utak és kutak a költészet újabb lehetőségeit és kudarcait, távlatait és zsákutcáit veszi számba. De főleg az utóbbiakat, mert „Annyi, de annyi versről kiderült / hogy csak a papírnak vannak bőviben”, s a kortársi líra nagyobbik része „a megközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről”. Ebben a ciklusban olvasható egy remek persziflázs a „mellényelvelő” neoavantgarde öncélú kísérleteiről. Nagy nyelvi leleménnyel „rekonstruálja” Nagy Gáspár a nyelvkritikus költészet manifesztumát „eredeti dánból és honi sajt(ó)ból”. A paródia fogalmi és formai szinten egyszerre mondja ki és érzékelteti: a szavak felboncolása, szétszerelése játék csupán, mivel hiányzik belőle a nyugtalanítás, „az igazi szemantikai földrengés“. De nem csupán a hátszelet élvező neoavantgarde divat nehezíti a költő helyzetét, hanem az a társadalmi közeg is, amelyben deviáns viselkedésnek minősülhet az írás és sanda gyanú lankaszthatja az alkotói kedvet. Ebből a helyzetből az alkotó a „tárgyilagos pihenésbe” menekül, a vers pedig „lent marad / fogolyként örökre” a lélek kútjában (Kút), s megsokasodnak a „befelé robajló csöndek, / kopások, szívrohamok, vértanú-hallgatások” (Tanúvallomás).
A kifejezés művészeti problémái és társadalmi akadályai – mint a következő ciklus címe jelzi – hangtompítókként működnek; művészileg elévültnek minősítik a romantikus lobogást, a hagyományos lírai közlésmódot, a kitárulkozó vallomásos jelleget, társadalmilag viszont megnehezítik, kockázatossá teszik a konkrét megnevezést, az egyenes beszédet. Ezért és így válik Nagy Gáspár költészete is egyre bonyolultabbá, enigmatikussá. A korábbi szemléletes, metaforikus közlésmódja szaggatottá, kihagyásossá vált, versbeszéde lelassult, érdesebb, racionálisabb lett. Ez a változás érlelődési folyamatként is felfogható. Mind élmény-, mind nyelvi anyagát tekintve a Földi pörök egyénibb, gazdagabb a korábbi köteteknél. A Koronatűzben egyértelműen, de nyomaiban még a Halántékdobban is a Nagy László-i példa a meghatározó. Nem egyszerű utánérzésről van szó már ekkor sem, hanem arról, hogy Nagy Gáspár evidenciaként fogadja el és nem elemzi újra azokat az alaphelyzeteket, költői szerepeket és kifejezési formákat, amelyeket e „deres majálisú” életmű felmutatott. Induló fiatalként így lehetett magabiztos, határozottan ítélkező, egyértelműen megnevező. A Földi pörök lírai énje már nem ilyen magabiztos, ám éppen ezáltal karakteresebb. Nem hiszi, hogy minden kérdésre tudja a választ, sőt azt is felismeri, nincs véglegesen megoldott kérdés. Inkább úgy érzi: határkőhöz érkezett, újra kell gondolnia mindent a költészet és az ember lehetőségeiről, mert a kor is fordulóponton áll; a hetvenes évekkel nem csupán egy évtized zárult, hanem a történelemnek egy szakasza is, mely elszalasztott lehetőségeivel egyre súlyosabb terheket rakott a jövő vállaira.
Születése időpontja okán Nagy Gáspárnak minden évtizedforduló visszatekintésre, összegezésre ösztönző személyes korszakhatár. Harminc felé című versében még ez a személyesség, közvetlen érintettség dominál: egyéni léte szempontjából elemzi a múlt tapasztalatait s fürkészi a jövő lehetőségeit. Új kötetének utolsó ciklusában, az ÉvTiZeDhAtÁrHíD-ban viszont már a szubjektív mozzanat mellékes motívum, az idézett nyitóvers után a számvetés egyetemes távlatúvá, emberiségléptékűvé válik (Pár ezer év, Teremtmények, Kezdetek óta). A költői vízió szerint „szorgalmas időket élünk a pusztításhoz”, a „valóság nevében/ újra és újra sortüzet vezényelnek/ az ártatlan fényűekre” és a „kifosztott emberiség őgyeleg / vissza első sejtjei felé”. A katasztrófa lehetőségét is felvillantó képsor nem bizonyosság, hanem sejtelem; a látomás igazságtartalma „eldönthetetlen”, hiszen a jövő csak lehetőség, s rajtunk múlik, hogy merre fordul a világ e „határ hídon”.
Az ítélkezés helyett a keresés, a kijelentés helyett a kérdezés – vagyis a megváltozott lírai szerepe -poétikai tekintetben is átformálta Nagy Gáspár költészetét. A hagyományos hangvételű, olykor a retorikától és a pátosztól sem mentes dikcióval már csak elvétve, a korábbi költői periódusból átemelt versekben találkozunk (Ha látnál, Nyelvem pallosával, Harminc felé). A köznyelvi szinthez közelítő, olykor a szlengből is merített szókincs és mondatfűzés, a képi jellegű költői alakzatok radikális csökkenése, a verssorok nyers tördelése jellemzi a Földi pöröket. Ehhez társulnak a neoavantgarde gyakorlatából ismert nyelvficamok, szócsavarások, alaktani gegek, tipográfiai játékok, képvers-formációk. Mindez nem divathóbort, hanem az irónia, a paródia, a szatíra segédeszköze, az olykor groteszkbe forduló látásmód nyelvi vetülete. És ugyanakkor „hangtompító” is, legalább a félig kimondás lehetőségének biztosítéka. Az enigmatikus fogalmazás sokat vár az olvasótól, sokat bíz a befogadóra. A Földi pöröket ezért sem lehet csak versenként olvasni és értelmezni. Az egészet együtt, a részeket egymásra vonatkoztatva kell megfejteni a jelentését, ami egyéni olvasatom szerint az, hogy „bár / nem lehet könnyedén mosolyogva/meg fogcsikorgatva se lehet”, talpon kell maradni akkor is, ha „söprik a reményt” fölöttünk.


Simon Zoltán
Kortárs, 1983. 8. sz. p. 1326-1328.


< vissza