A szókimondó, nyílt beszédhez legközelebb az elhallgatás áll a megszólaló erkölcsi tartása tekintetében. A fecsegés, de talán még a nyájas beszéd, az enyelgés is idegen az előbbiektől. Amivel viszont össze sem férnek, az a hazugság. A költő, a szó művésze esetében a megszólalásnak ezek az alternatívái nem csupán tehetség, de jellem kérdése, Zbigniew Herbert szava szerint: „A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. Ami az egész életben számít, az a jellem.” Az idézett gondolatot Nagy Gáspár építette be saját, a hírneves közép-európai költő emlékének szentelt versébe (Zbigniew Herbert emlékére).
Mondhatni törvényszerűen talált rá lengyel írástudó rokonára az a Nagy Gáspár, akinek pályája első szakaszától kezdve lírája egyik alapmotívumát az igazmondás és árulás gondolatkörébe lehetne elhelyezni. Már a lázadás gondolatának hangot adó, az első kötetben (Koronatűz, 1975) megjelent Dózsa-versben is (Gyönyörű bűnt) az árulás motívumát emeli ki a költemény lírai hősével kapcsolatban, sőt a csattanóra épült zárás is erre irányul. „Mit bánom, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen e föld!” – mondatja ki a költő a koronatűznél is iszonyúbb kínokat kiálló hősével, közvetlenül a Petőfi által megidézett Dózsa-képhez kapcsolódva, hogy tudniillik a középkori parasztvezér „szellemét a tűz nem égeté meg”.
Ha nem is történik meg minden esetben a gondolat lírai megjelenítése olyan fokon, mint ahogy az a szóban forgó versben megvalósult, de a szándék kimondása, sőt egyfajta költői program megtalálható már az első pályaszakasz verseiben. Aki lázad, szabad akar lenni, s a költő azt gondolja, hogy nekünk, a „lefokozott szívűeknek” valami „szabadítót mondani” az ő dolga (Szabadítót mondani), másutt pedig, második kötetének (Halántékdob, 1978) előhangjában írás és élet viszonyát veti fel, s helyzetjelentést készít, miszerint a költői hivatás gyakorlását egy nyelvi válsággal terhes világban kell folytatnia, vagyis „a szó egyetemes súlytalansági állapotában” kell vállalnia a megszólalást, és ilyen helyzetben úgy válhat hitelessé az írás, ha a lét mélységeit képes átélni, aki megszólal, azaz a költő életre vonatkozó „parancsolata” a saját maga számára előírja: „átzubogni az összes szennycsatorna / cserepes torkán”.
A magyar lírahagyománynak a Petőfi, Ady, József Attila által fémjelezett vonulatához kapcsolódó indulás tehát a Nagy Gáspáré, amint a fenti néhány versmomentum kiemelésével is jelezni próbáltam. A költőnek ez a nyíltan vallott és vállalt szövetsége sértetlen marad a továbbiakban is, de érzékelhetővé válik az is, hogy a lázadó attitűd mellett megjelenik a meditációra való törekvés, s ezáltal tulajdonképpen a huszadik századi lét-költészet, a „gondolkodó irodalom” hagyományát is magáénak vallja, az előtte járó kortárs nagy alkotókhoz kötötten határozva meg: Nagy László mellett Pilinszky Jánost. Legalábbis ezt kívánja kiemelni a költő halála utáni első, Pécsi Györgyi szerkesztésében megjelent válogatott kötet, amely különben egy könyvsorozat (Pegazus szárnyán) első darabja, és a sorozatszerkesztők (Lukáts János, Pécsi Györgyi, Szakolczay Lajos) szándéka szerint a „magyar költészet legfontosabb kincseit” mutatná be.
A meditáció legfőbb tétje Nagy Gáspár számára a dolgok végső okaival való foglalkozás, és ezzel együtt az istenhit kérdése, amely a Földi pörök (1982) verseitől hangsúlyozottan jelen van, egészen az utolsó, töredékben maradt darabokig. Töretlen ez a hit, s talán ezzel magyarázható Nagy Gáspár mérhetetlen lelki ereje, amely őt költőként vezérelte mind a rendszerváltást megelőző, mind az azt követő egy-egy évtized harcaiban, amely a „földi pörök” lefolytatásával, illetve az egymást fölzabáló „békebeli kannibálokkal” való megvívásban telt, amikor is a napi közéleti események és politikai folyamatok megítélésében számára zsinórmértéket 1956 magyar forradalma jelentette. Ehhez az európai kisugárzású történelmi eseményhez igazodva szólalt meg, vállalva a nyílt beszédet, vagy fordult az elhallgatáshoz és más elhagyásos szerkezetek használatához mint retorikai alakzatokhoz, hogy a politikai szempontból kényes kérdésekről szólhasson, de nem fecsegett, nem kerülte meg, amit a hatalom tiltott vagy hazugságként terjesztett évtizedeken keresztül 1956 októberével és az azt követő önkénnyel kapcsolatban, mivel azt tartotta, hogy „árulás merénylet”. (Gyötrődések) Ebből kiindulva tekinthető érvényesnek a költő monográfusának kijelentése, miszerint „külön sajátos értéke [Nagy Gáspár] művészetének a folyamatos cselekvő történelmi jelenlét, az emberi sors és benne a mi világunk alakulásának éber figyelése és megítélése.” (Görömbei András: Nagy Gáspár. Pozsony, 2004. 19.)
Őrizte és ébresztette a szabadságeszmét Nagy Gáspár, ugyanakkor erős szálakkal kötődött a transzcendentális értékekhez egy parancsuralmi rendszerben, amely a materializmus kizárólagosságát írta elő. Irodalmi-művészeti téren pedig nemcsak szavak szintjén hirdette a különböző értékek, áramlatok és alkotásmódok egymásmellettiségét, de költőként ennek megvalósítására tett irodalomtörténeti perspektívából is számottevő kísérletet a Földi pörök, majd a Kibiztosított beszéd (1987) és a válogatott verseskötetbe Múlik a jövőnk (1989) Tékozlók imája címmel foglalt új verseivel. Ami aztán a rendszerváltás után, a „szabadság dzsungelében” következett be közéletben és kultúrában, az nemcsak elégtételt hozott Nagy Gáspár számára, de újabb próbatételek elé állította magát az alkotót is a Mosolyelágazás (1993) és a Fölös ébrenlétem (1994) verseinek tanúsága szerint. Az írás előtt járt az élet ezekben a nagy történelmi fordulatokat és megrázkódtatásokat hozó években, a költő képes beszédéhez alkalmazkodva: a könyvek előtt jártak a könnyek. Egyetlen szójátékhoz folyamodva (az év könyve – az év könnye) tette helyükre a költő a legújabb dolgokat és történéseket, állított fel hiteles értékrendet az 1989-es évet illetően, amikor is a „divatos szavazgatások hajnalán” nem az év könyvéről gondolkodott el, hanem egy benső hangra hallgatott a lírai alany, amely azt kérdezte tőle, hogy látta-é „kigömbölyödni / lecsordulni az idei év könnyét?”. Jellemző azokra a lázas időkre, hogy az a könny a költő szerint a ,,gyász megrendülés és / boldogság felejthetetlen könnye” volt. (Évkönny, 1989) Ugyanakkor csalódottságát fejezte ki már 1989-ben egy balladai tömörségű, elhagyásos szerkezetekhez folyamodó versében, azt írván, hogy „akikkel eddig / egy asztalnál / most külön ülünk / hamis boroknál / nézzük a jövőt / ködbe térül / fölös homállyá / hitünk nélkül”. (Békebeli kannibálok) A költészethez fűződő reményt azért nem adta fel Nagy Gáspár, az előbbi felismerésből azt a következtetést vonta le, hogy „a versek még valaki / szeszélye szerint / egymás mellé / elé és mögé / kerülhetnek”, s szólhatnak például Petőfivel, hogy: „szörnyű idő”. (Versek egymás közt)
Az 1990-es években, de később is, az „ezredváltó, sűrű évek” alatt, amikor újabb harcait, „földi pöréit” folytatta Nagy Gáspár, szembesült a földi szenvedéssel, sőt a halálélménnyel, s ő a hívő ember bölcsességével tette ezt, akinek végső gondja, hogy – egyik versét parafrazálva – átkeljen, átérjen oda, ahová kezdettől készülődött. Az ilyen ember számára – írja Pécsi Györgyi a kötet utószavában -, „nem maga a halál a probléma, hanem a meghalás aktusa”. Ezáltal az erős hit által mondhatott költőként érvényeset és hiteleset Nagy Gáspár létbölcseleti kérdéseket felvető utolsó köteteinek (Tudom, nagy nyári délután lesz, 1998; Ezredváltó, sűrű évek, 2003; Sárfelirat, 2007) verseiben is. Tudta helyét a világban, amelyet Isten hatalmas versének fogott fel, és reményének adott hangot, hogy ehhez ki-ki hozzáadhat valamit, a költő például „akár csak egyetlen betű hurkában” az ő grafitporát (Isten költeménye).
Borcsa János
Irodalmi Jelen, 2008. július-augusztus. p. 19.