Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Három évvel ezelőtt jelent meg első verseskönyve, a Kormos István szerkesztette Koronatűz. A kritika megkülönböztetett figyelmet fordított verseire, s a kevés fenntartásoktól eltekintve, egyöntetűen elismerték költői tehetségét. Azóta minden jelentős fővárosi és vidéki irodalmi lap közli verseit, nemzedéke legjobbjai közt tartják számon. Most megjelenő második verseskötetében, a „halántékdob” fájdalmas ritmusára írja az eddigieknél érettebb verseit, hol a gyermek, hol a felnőtt férfi világán keresztül közelítve korunk leglényegesebb kérdéseihez.

Nem szokványos gyerekvilágot ábrázol, ahol minden adekvát a maga természetes állapotával, s ahol a mese világa is a legtermészetesebb valóság. Ezekben az emlékekben „hegymögé bújtak a farkasok” (Gyerekkor) a „nagymama csontjai” fölött „diótlan diófa integet” (Szalmadélután), e félelmes gyermekember-világban „se hó, se hold nem világol” (Hótalan a hegyek inge). Egy rendkívül érzékeny ember emlékei ezek, ki a világot belülről éli és érzékeli. A felnőttéválás fogékony éveit a pannonhalmi gimnázium rendkívül fegyelmezett, befelé forduló világában tölti, ami még jobban elmélyíti költői érzékenységét. A „….rendőrprofesszorok” vallatásaitól, s a valóság, „bűnbánatlila” világától a „…földigérő ruhájú emberek…”, „… az éjszakai bogarak…”, s a „… tavak mélyéről a holtak. ..” (Ha följutunk…) igérnek védelmet. Ez a „védelem” sem adott védettséget Nagy Gáspárnak. Diszharmonikus világban él, gyermekkori félelmei egyre jobban tárgytalan félelmekké válnak. A felnőtté válás kitágítja érzelmi és intellektuális látókörét, a haza s az egész emberiség helyet kap ebben a világban, ami továbbra is sokkal zaklatottabb annál, hogy védelmet remélhetne. A modern társadalmak egyre jobban dehumanizáló világában, a technikai civilizáció embert kipusztító veszélyében elveszettség-érzése kozmikussá fokozódik. A „békeviselt nemzedék” szavai ezek:

Az „életreítéltség” dekadens létérzése és az élet rendkívüli tisztelete közötti feszültségből születik Nagy Gáspár ontológiai lírája. A kötet minden darabja ezt a létfilozófiát fogalmazza, ilyen szempontból „egytémájú” költő. Egytémájú abban az értelemben, hogy minden verstéma eszköz arra, hogy a „ráktermészetű időben” élő emberiség meglehetősen pesszimistán felfogott életlehetőségeit fogalmazza, miközben saját lírai — és emberi egzisztenciáján keresztül láttatja azokat. Modern korunk életérzését ábrázolja ez a költészet úgy, hogy időszemléletében a végtelenségérzésen alapuló időtlenség uralkodik. Így aztán a „semmiből a végtelenbe” indul, hogy belső utazásélményeit megörökítse, de csak a semmivel találkozik. Mestere, József Attila, még „ágat” talált ebben a világban, ahol elfáradt „szívét” leültethette („a semmi ágán ül szívem”), Nagy Gáspár már semmi megfoghatót nem érez kissé túlfilozófált semmivilágában. Nem véletlen, hogy e rendkívül képgazdag, szuggesztív versbeszéd nem nagyon fáradozik azon, hogy az idő elé jelzőket keressen, matematikai jeleket választ inkább: „+ — idő” lesz az időből, s ezzel magát a fogalom létét is kérdésessé teszi.

Kozmikus magányérzésében a szerelem sem jelent menedéket, annál is inkább, mert nem igényel menedéket a költő:

Ha menedékre nincs is szüksége, de a felelősségvállalás „terhére” annál inkább. Vállalni a „szaltószabadság” korántsem kényelmes lírai magatartását, s ha csak egy „hajszálon is”, de „telefonálni az éjben”, mert:

Egyéniségéhez, költői alkatához a legmegfelelőbb versformát választotta. Többnyire szabadversben ír, de tudja, hogy ez nem egyenlő a költői szabadossággal. A modern költészet technikáját teljes egészében birtokolja, verseszményében Ady, József Attila, Nagy László költői hagyatékát folytatja. A világirodalomból talán Rimbaud nevét említhetném, kitől minden bizonnyal nagyon sokat tanult. Legjelentősebb költeményeit (Csak nézem Olga Korbutot…, „Szálla alá poklokra”) hosszú versben írta amihez versalkata legközelebb áll. Egy vers olyan hosszú, amilyen terjedelemre szüksége van, de a hosszú versnél fokozottabban fennáll a túlírtság veszélye. Nagy Gáspár tehetségét dicséri, hogy hosszú verseiben is úrrá tud lenni verstémáján. Fegyelmezett, képcentrikus, szuggesztív költői nyelve már második kötetében önálló költőegyéniséget mutat, ki „… a szó egyetemes súlytalansági állapotában…” (Hétparancsolat), emberre szabott abszolút erkölcsi mércével alkot, s vallja: