Az utóbbi évtizedben indult költők népes táborában fontos helye van Nagy Gáspárnak. Koronatűz (1975) című pályanyitó kötetét Kormos István szerkesztette a Móra Kiadó jeles Kozmosz sorozatában. A kritika és általában az irodalmi közvélemény tetszéssel fogadta ezt a kötetet. Nem szenzáció, nem kihívó látványosság okozta ezt, hanem a fiatal költő tudatos folytonosságvállalása és nyilvánvaló, sokszínű tehetsége. Szocialista és nemzeti közösségi elkötelezettség, saját költői útjának – az elődöket nagy szívvel és érzékenyen vállaló – igényes keresése jellemezte. Nem elkülönülni akart mindenáron, hanem értékkereső, értékelfogadó etikus nyitottsággal szemlélte a világot és a művészetet. Nagy megfontoltság, tudatosság és egyéni hajlamainak bátor kivallása szembesítette a mesterekkel. „Sorsproblémás” költőnek szegődött, nem önmagára erőltetett kényszer volt ez, hanem élményeinek és meggyőződésének belső ösztönzése. Az ország, a nép sorsa volt előtte az a sütői tarka vessző, mely a műalkotás mélyebb természetét alkotta. Nyitottságát a kötődése reprezentálta: önéletrajzi elemek, falusi és bibliai motívumok, népköltészeti hatások és művészi ösztönzések, példák mozdultak az önálló hang keresésére ebben a kötetben. A konok közösségi vállalás példáitól Weöres játékaiig feltalálhatók az idegen motívumok a Koronatűz verseiben. Nagy Gáspár művészetének az a biztonsága, meggyőző alapja, hogy ezeket az ösztönzéseket vállalta, de ezekkel együtt is megtalálta és megőrizte önmagát. Tudta, hogy a fiatal költőnek el kell először vegyülnie ahhoz, hogy hitelesen, meggyőzően tudjon majd kiválni. Ha – merő egyszerűsítéssel – a Koronatűz kötetet az „elvegyüléssel” jellemezzük, fő vonását a mesterek tehetséges követésében, az eszmei rokonok – elődök és nemzedéktársak – fölkeresésében, megidézésében látjuk, a Halántékdob a „kiválás” verseskönyve inkább.
Az egyéni arcél megszilárdulásának, továbbformálódásának a versei sorakoznak a kötetben, mely Nagy Gáspár líráját a kibontakozás folyamatában mutatja. Egyetlen ponton sem tagadja meg korábbi költészetét, de eszmeileg, világképileg mélyíti, művészileg egyénibbé teremti. Most is egész ciklus „ajánlott” verse van, de éppen ezeken figyelhetjük meg legkönnyebben költői szuverenitásának kialakulását. Nemcsak remekül tud valakinek a hangján egyéni módon megszólalni, de tud másokról a maga hangján vallani is. Kormos István művészi és emberi egyéniségét gazdag és hiteles versben mutatja be. Egy győri Kormos-est prózai bevezetője helyett írta ezt a verset („Jézusos fejlehajtva”). Kormosról szól, de nem kormosi vers; Kormos ilyet egyet sem írt. Jellegzetesen Nagy Gáspár-i műforma és hangvétel ez. A Halántékdob kötetben építi véglegesen egyénivé ezt a verstípust: a valóság tárgyi elemeinek Pazar bőségével kíséri végig, járja körül közvetlen tárgyát – itt: Kormos István útját. Leltározó versben állít elénk egy sokszínű, európaian magyar embereszményt: a csillogóan könnyed, mozgékony, minden poklokból önmagát diadalmasan újjáteremtő embert, művészt. Nyitott, sokszínű emberkép, szelíd versben az „építőelemek” még szorosan kapcsolódnak – a vers tárgyából természetesen következően! – idegen, átvett motívumokhoz, Kormos István életrajzához, művészetének és egyéniségének jellegzetességeihez. A kötet utolsó, leginkább szuverén ciklusában (Szaltószabadság) általában sokkal eredetibb ez a verstípus, eszme és műforma egyaránt önállóbb, mélyebb belső küzdelmű.
A Halántékdob verseit az egyes darabok fölött is átfogja, összehangolja az egységes költői világszemlélet. Ez mutatja, hogy szuverén költő szól itt. Olyan egyéniség, aki nagy küzdelmet folytat azért, hogy a világot a maga szemléletével fogja föl és ítélje meg. Ez a szemlélet nyitott, tág ölelésű. F9ölvillannak még benne a gyermekkor képei is, a személyiség ezekben ébred egyszeriségének és küldetésének tudatára. A „honnan hová?” nagy emberi kérdése is ezekből sejlik elő, s válasszal már évtizednyi időszeletet fog át a költő a rá jellemző elégedetlenséggel (Ha följutunk…). Szemléletének sajátos vonása, hogy a legkülönfélébb „témaköreiben” a számbavétel és tudatosítás, eszmélkedés az inventora. A Ha följutunk… ihletője a tízéves érettségi találkozó. Pontos, tárgyszerű képekben idézi meg az ősi gimnáziumban eltöltött évek emlékeit, élményeit, ezekkel kapcsolatos egykori és mai érzéseit, szándékait. Az összegzés, a számvetés Nagy Gáspár verseiben mindig cselekvő célzatú: erkölcsi imperatívuszban szól, nem dialektikusan, hanem a képek erejével:
E dombot a szél ezer éve
edzi, arcunk löszből
parányi időre vagy átszitálja,
vagy örökre kimetszi…
Más versében is az önvizsgálás eredményeképpen szólal fel egy nemzedék nevében – a magunkra találás igényét fogalmazva (Hóharmat kora). Nagy Gáspár rendkívül érzékenyen reagál az időre. Tudja, hogy tevékenységünk az időben nagyon is véges. Ez az érzékenység, állandó haláltudat azonban az ép lélekben ösztönző erővé nemesül: fokozott felelősséggel és cselekvéssel akar élni. Bizonyos, hogy ez motiválja leltározó, felmérő verseit a legkülönfélébb témakörökben.
Az ember kiteljesülése, méltó megvalósulása nagy gondja ennek a lírai világképnek: a legváltozatosabb ösvényeken tör felé. Átértékeli, asszimilálja a gyermekkort, az azóta eltelt időt, a szerelem élményköreit, önmegfogalmazó, öntanúsító szándékkal idéz meg művészeket és műveket, a kötet utolsó nagy ciklusában pedig a gondolati költészet elemeivel is megerősödve veszi fel a küzdelmet az egyéniség, saját költői és emberi személyisége megvalósításáért, kiteljesítéséért, s ezzel összefonódva: a magyarság és Európa létgondjainak megfogalmazásáért.
Vitathatatlanul korszerű ennek a költészetnek az emberképe. Nemcsak kivallja a teljesség igényét, hanem mély átélésben példázza is. Mecsér és Párizs, Párizs és a marosszentimrei fogyó gyülekezet gondjai és színei nem idegen külön világok, hanem Kormos István és Jékely Zoltán egyéni hangvételű példaképidézései. Vállalásuk öntanúsítás is, miként a Krúdy Gyula álmoskönyvére írt keserűen játékos önvallomás, vagy a Weöres „tanár úrnak” írt „zárthelyi dolgozat” játékból induló s az emberi fájdalom, sors kifejezésére szerkesztett sorai. Komolyan vet számot a művészlét esélyeivel és kínjaival: kemény vállalásra van itt irgalom (Utolsó hómező), s nincs kegyelem, egyértelmű a tanulság, a parancs, mely a rimbaud-i példából fejlik ki:
Akinek már nincs több titka
Becsukódni mint a bicska!
Igény és tudatosság, erő és szomorúság, sorsvállalás és megcsillanó játékosság jellemzi ezt a lírát. Erős nosztalgia is van benne az egyszer volt lét örökké tételére. Megnyilatkozik a személyiség stilizálása is: a szindbádi méla órákat is idézi az önszemlélet. Sokszínű, sokféle értékre, értéklehetőségre érzékeny és nyitott költő Nagy Gáspár. Ez a költői egyéniség még nagyobb súlyt ad a kötet legértékesebb ciklusának, az egyéni, nemzeti, európai gondokra együtt koncentráló, s ezek megoldásában saját nemzedékének feladatát, lehetőségeit kereső, nagy felelősséget és igényt fölvállaló Szaltószabadságnak.
Ebben a ciklusban mutatkozik meg leginkább Nagy Gáspár „kiválása”, költői személyisége. Önálló műformát teremt itt, s a közösségi lét gondjait nemcsak fölvállalja, hanem az emberi létezés összefüggéseiben eredeti módon gondolkodik is ezekről. A gazdagon versbe emelt tárgyi-élményi elemek egységes gondolati víziókba rendeződnek e ciklus verseiben. Nagy Gáspár elsősorban érzelmileg kötődik a világhoz, s érzékenysége ezekben a művekben mindig fölfokozott, izzó lélekállapotban mutatja. Sorsvizsgáló verseiben nagyon intenzív fájdalomérzés, tehetetlenségtudat, kényszerből vállalt szégyenérzés, illúziótlan szomorúság nyilatkozik meg. Ez a világérzés indítja olyan kérdésekre, melyekre maga keresi a versben a választ. S éppen ez a drámai küzdelem telíti gondolati elemekkel a verseket, és ez építi összetetté, többszólamúvá a versstruktúrát. Csupa nagyigényű műből áll ez a ciklus, többnyire összetett versek, valódi kompozíciók ezek. Nagyobb, mélyebb kérdéseket vet föl Nagy Gáspár, mint amilyenekre megnyugtató választ adhatna, de a világban érzékenyen élő ember számára kikerülhetetlenül föltoronyló kérdések ezek. Nemzeti létezésünk esélyeire (Bölcsődal Perzsiából), emberi cselekvésünk mai lehetőségeire (Ködhimnusz, Csak nézem Olga Korbutot…), élet és halál dolgaira (Világtemető) kérdeznek ezek a versek, s Nagy Gáspár a legnehezebb küzdelmekből is hittel tér meg, pedig nem egyszerűsít. Hite a cselekvő emberség, sokszor talán a „fölemelt fejű reménytelenség” az ereje. Bátor szembenézése a nehéz kérdésekkel éppen azért is érték, mert tudatosít, gonddá avat olyan problémákat, melyekről napi kis ügyeink közben hajlamosak vagyunk elfeledkezni, pedig létezésünk értelmének forrásai ezek. Nagy Gáspár költészete mindig a cselekvés lehetőségeit kutatja. Így talál rá az anyanyelven szóló megtartó dal mélyebb értelmére, a lelkiismeret és a haza ügyének összekapcsolási övezetére, a merész és cselekvő tisztaság igényére. Annak felismerésére, hogy olykor „a csönd is hatalmas katlan”, s még a „helybenzsákbanfutós” korban is mindig van a progresszív cselekvésnek tere és értelme. „Szúrós” kérdésekkel küzd, elkötelezett szocialista hazájának ajánlja: „kontinensnyi álmok vesztőhelye, / őrizz meg magadnak, / mint szúrós növényét a kert”.
Határozott továbblépés ez a kötet Nagy Gáspár pályáján, de bizonyos az is, hogy éppen azokban a verseiben érződik a formával való erős küzdelem, melyek legsajátabb eredményei. Utolsó ciklusában – bizonyára a bonyolult, összetett gondokkal való sokrétű küzdelem folytán – szemléletének egyértelmű tisztaságát és erejét olykor megtöri egy-egy motívum vagy kép túlbonyolítása. Mégis mennyivel értékesebb ez az útkeresés, kísérletezés, küzdelem az egyéni formával, mint a megnyugvás valamilyen biztonsággal kezelhető igénytelenségben. Ezért sem értem, miért közeledtek ehhez a kötethez első kritikusai a letörlés indulatával. Felületes és képtelen olvasatukkal helyettesítették Nagy Gáspár verseit, illetve egyik jelentős művének korrektúrabeli kiegészítése – tragikus veszteségeink bűvöléséből következő, a vers esztétikumát is erősítő kiegészítése! – helyett a kötet gyors átfutásáról elmélkedtek. Nagy Gáspár tehetsége, eredményei, cselekvő közösségi erkölcsből fakadó küzdelmei több figyelmet és szeretetet érdemelnek. (Magvető)
Görömbei András
Alföld, 1979. 1. sz. p. 82-85.