Régóta tudjuk, Nagy Gáspár par excellence költő. Költészete azonban ezen kívül még külön is tetszik. A par excellence minősítés inkább a szakmai, mesterségbeli, tehetségbeli dolgokra vonatkozik: vers az, amit ír. Vers és vers, költészet és költészet közt van különbség, s végső soron ezeken a különbségeken múlik a lényeg.
Nagy Gáspár költészetét egy látszólag triviális, egyszerű ok teszi kiemelkedően érdekessé, izgalmassá —, s helyezi értékben nemzedéktársai életműve fölé: verseiben mindig elég pontosan tudni, hol áll, mit akar, mit nem akar, mi tetszik, s mi nem tetszik a költő magán-közembernek. S legfőképpen, mert akar valamit. Másképpen fogalmazva: a magyar közéleti költészet hagyományait folytatja úgy, hogy megtalálta és megfogalmazza ennek a tradíciónak a törvénye szerint a kor aktuális programját is — amit egyelőre, jobb kifejezés híján gyakorlati morálnak nevezek. Ami verseiben úgy valósul meg, hogy a költő minden lehetséges esetben állást foglal, reagál, értelmez, helyi értékére tesz, s mindezt, miként legutóbbi kötete, a Kibiztosított beszéd versei mutatják, a lehető legegyenesebb megközelítésben, megfogalmazásban, célirányosan teszi, olyannyira ökonomikusan használva a stiláris meg eufemisztikus eszközöket, hogy az olvasóban, aki hozzászokott már az életérzés-költészethez, az intellektuális csavarokhoz, egy pillanatra még a kétség is fölmerülhet, valóban annyira egyszerű és közérthető dolgokról van-e szó a versekben, amennyire szó van, avagy itt is szükség van a filológusra, aki a szavak első jelentésére ‘fordítja’ a költői beszédet. Ha az olvasó bizalmatlan vagy bizonytalan az egyes beszéddel szemben, persze, annak is megvan a maga oka. Nagy Gáspár versei érdesek, ingerlőek, borzolóak, nyugtalanítóak. S itt a legkevésbé sem a politizáló vagy az olykor neuralgikusnak érzett közéleti irányultságra, olvasatra gondolok, hanem abban az értelemben, ahogyan Csoóri Sándor vélekedik a költészet hitelvesztéséről, érdektelenségéről — amit A világ érzéki metaforája című esszéjében egzaktul meg is fogalmazott. A vers mindig az énre kérdez rá, szembesülésre, szembenézésre kényszerít. A legutóbbi időszakban ez a lírai én vonult háttérbe: meditál, filozofál, elvonatkoztat, de a kényelmetlen ütközést nem vállalja. (Az más kérdés, hogy az olvasó vállalja-e.) Számomra az a modell a rokonszenves, amelyik kényelmetlen helyzetbe hoz, amelyik fölzaklatja, fölébreszti a nyugalmas és kényelmes ént, legyen az Ady, József Attila, Szilágyi Domokos vagy éppen Nagy Gáspár.
Nagy Gáspár új kötete leginkább lírai naplónak nevezhető, amelyből elég pontosan ‘visszadokumentálható’, megismerhető a nyolcvanas évek közállapota. Nem igazából szép vagy tragikus a hangütés, inkább fanyar és keserű. Önmagát képviseli és önmaga nevében beszél, noha értékirányultsága inkább a képviseleti költők kategóriájába sorolná. Nagy Gáspár azonban csak annyiban képviselteti, amennyiben felelősnek érzi magát sorsáért, s nem hárítja el magától azt, ami rá is tartozhat, vagy rá tartozik. Leginkább Kodály és Illyés távlatokra figyelő, a nemzet értékeit őrző-teremtő okossága példa számára (Három megjegyzés: egy válasz)-, Nagy Gáspárban azonban több a nem, az elhatárolódás, a kívülállásra, azonosulásra nem vállalkozó hang, semmint az idézett példák alapján a konvencionális gondolkodás várná. S innen ered versei kényelmetlensége. Alapvető mértéke a moralitás emberként és költőként, s éppen ezt az alapvető moralitást nem tapasztalja a nyolcvanas évek embereiben (nemzedék- és költőtársaiban) — és ezt teszi szóvá. Nem az elvont, fölstilizált moralitást, hanem a gyakorlatit, a mindennapi létezés rendezőelvét. A költőt elsősorban a szó, a kifejezés érdekli, nem filozófiai értelemben, hanem alapvetően gyakorlati morálként, a személyes létezés elemi megnyilvánulásaként. Megfogalmazza-e a maga igazát vagy vélt igazát a költő (beleértve saját magát is)? — a válasz fanyarul keserű. Mert a költő, az írástudó morálisan nem kikezdhetetlen (emberként és írástudóként), csak érinti a témát, csak óvatosan kerülgeti, vagy a legkézenfekvőbb megoldást választja: nem vesz tudomást róla (Ceterum, ahogy én látom.. .; Noli tangere!; És egy se…; Alvászavar — Frontidő; Mellébeszéd; Történelem). Az írástudók felelősségéről beszél, hiszen a letompított beszéd, a visszafogott szó nemcsak leépülést eredményez, de árulássá is válik. Kíméletlen és kegyetlen szavak: árulás és legyávulás, melyeket — olvasatom szerint — nem a hatalomnak címez, hanem elsőrendűen saját nemzedékének, értelmiségi, írástudó ‘fajtájának’. Nem beszél(het) az illyési, kodályi út folytonosságáról, a képviseletről, amikor, érzékelése szerint, a nyolcvanas években még az alapvető föladatok sem teljesítődnek. Nagy Gáspár konklúziójával lehet egyet nem érteni, lehet elutasítani — egyet azonban nem lehet: őszinteségében, önmaga hitelességében kételkedni. Nagy Gáspár költői beszéde kibiztosított, konfrontált beszéd. Türelmetlensége kényességéből ered: kényes a morális tisztaságra.
A Kibiztosított beszéd leginkább lírai napló. Kidolgozott, nagy versek, prózai szövegek és rövid, görcsbe rándult, epigrammatikus csattanóra épült töredékek váltakoznak, hullámzanak benne. Előző köteteihez viszonyítva szembeötlő e könyv puritánsága: lekoptak a díszek, ékek, szóképek, a szépnek ismert költői kellékek. Racionalizálódott versbeszéde, az elégikus,- lágy, borongós tónus mellett egyre radikálisabban jelenvalóvá vált az eszesség tárgyilagossága, keménysége. Verseinek témavilága szűkebb (hiányoznak a privát élmények, emlékek), s ugyanakkor koncentráltabb: csak a leginkább hangsúlyosnak, fontosnak vélt dolgokról beszél.
Pécsi Györgyi
Új Forrás, 1989. 2. sz. p. 110-111.