Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár költészete a rendszerváltozás küszöbéig

Ha végigtekintünk a még ma is fiatal Nagy Gáspár két évtizedes költői pályafutásán, már első pillantásra megragad bennünket e pálya mozgalmassága, eseménygazdagsága. Nagy Gáspár nem a befelé forduló, homályba húzódó, rejtetten építkező tehetségek egyébként nagyon tiszteletre méltó fajtájához tartozik, ellenkezőleg: mindig tárt lélekkel fordult emberi környezetéhez. Nem húzódott vissza a természetes emberi vonzalmak köreiből, a barátság és a szerelem sok hordalékú, kockázatos, egyszersmind nélkülözhetetlen érzelemhullámai elől, de nem riadt meg akkor sem, ha tisztességes emberi és költői szándékait a külső világ nem fogadta megértéssel s elveiért ütközetekbe kellett bocsátkoznia.
A lelkialkat jegyei persze csak egyoldalú magyarázatát adják a pálya imént említett mozgalmasságának. Legalább ilyen fontos, hogy Nagy Gáspár kezdettől a költészet közösségi hivatásának szilárd tudatában alkotott s a magyar költő számára legfontosabb közösségnek a magyarul beszélők 15 milliós együttesét, a magyar nemzetet tartotta. Az egysorsúak egymás iránti szolidaritásának és felelősségének eszményét eredendően fölnevelő földijeitől, a tszcs szervezés mindent feldúló tatár rohama előtt utolsó önálló esztendeit élő vasi parasztságtól kapta örökbe.
Ez az örökség aztán a költővé érés útjain feldúsult és kiegészült a modern demokratikus gondolkodás alapvető alkotóelemével: a szuverén emberi személy tiszteletével, az egyéniség jogainak igényével. Élt ez az igény az egyáltalán nem elmaradott Nyugat-dunántúli birtokos parasztság szellemiségében is, de az életút és az életmű ismeretében olyan gondolatkörök hatásait is valószínűsíthetjük, mint az individuum személyes üdvösségharcát központba állító katolicizmus – Nagy Gáspár pannonhalmi diák volt, de más irányból a 60-as évek nagy kultúrtörténeti áramlatainak némelyike: a személyes boldogulást az énkiélés korlátainak döntögetésében kereső beat-mozgalom és a diktatórikus kényszerzubbonyt ép ez idő tájt a keserédes kacagás szelíden elemi erejével szétfeszítő cseh prózairodalom és filmművészet.
A világkép paraszti indíttatása, erős nemzeti érzés, demokratikus egyéniség-felfogás olyan vonások, amelyek magától értődő természetességgel tették Nagy Gáspárt a népi írók demokratikus gondolkodású legjobbjainak a követőjévé és szövetségesévé. Miután a 60-as évek végén szombathelyi főiskolás korában először jelentek meg nyomtatásban versei a főiskolai sajtón kívül például az Életünkben, hamarosan fölfigyeltek rá a népi vonzalmú irányzat akkori legjobb költői. Nemcsak a híres Elérhetetlen föld című antológia fiataljai fogadták barátságukba, hanem Nagy László és Kormos István is. Utóbbi meleg szavakkal ajánlotta a közönség figyelmébe 1973-ban az Élet és Irodalom hasábjain. Rajtuk kívül Nagy Gáspár leggyakrabban Jékely Zoltánt említi atyai költőbarátai között, az érzékeny és gondolatgazdag, ám méltatlanul kevéssé ismert lírikust, Erdély és Áprily Lajos nagy fiát.

A pályaív a hetvenes évek közepén meredeken ível fölfelé. Megindul a kötetek sora s nyomukban mind dúsabban sarjad a kritika és a közönség elismerése. Az elismerés annak a tehetségnek szól, aki nagy költőink hosszú sorának nyomdokaiba lépve nyílt színvallással vállalja a hangsúlyozottan népi és főként nemzeti költészet folytatását a XX. században legtöbbet veszített európai nemzet: a magyar irodalmi szolgálatát.
Az első években még díjak is jutalmazzák Nagy Gáspár teljesítményét, ám ezek jellemző módon akkor kezdenek elmaradozni, amidőn a költői teljesítmény érettebbé, az emberi magatartás pedig kivételesen példamutatóvá válik, vagyis a 80-as évek első felében. Ekkoriban a költő írótársai bizalmából, szokatlanul fiatalon az Írószövetség titkári tisztét tölti be, ez a kenyérkereső foglalkozása, van tehát mit veszítenie amidőn 1984 októberében a tatabányai Új Forrás folyóiratban közzéteszi Öröknyár: elmúltam 9 éves című versét, amelyben Nagy Imréék 1958. nyári mártíriumára emlékezik, és expressis verbis kilátásba helyezi, követeli a holtak eltemetését és a gyilkosok megbüntetését. Még nincs egy éve az Aczél György-féle gondolatrendőrség egyik utolsó sáskajárásának, a legjelentősebb magyar kulturális folyóirat, a régi Mozgó Világ teljes letarolásának. Nem maradhatott ekkor megtorlás nélkül Nagy Gáspár bátorsága sem. A kultúra parancsnokai közlési tilalommal sújtották a költőt, majd különféle procedúrák után arra kényszerítették, hogy megváljon az Írószövetségben viselt tisztségétől.
Arra azonban nem kényszeríthették, hogy változtasson költői magatartásán, mert afölött nem a pártközpont bürokratái, hanem a lelkiismeret parancsnokolt. Sőt Nagy Gáspár éppen ekkoriban válik igazán (lélektanilag talán a megtorlások hatására is) a nemzeti és polgárjogi küzdelem részesévé. Gondolkodása verseiben is tetten érhetően radikalizálódik. Ekkoriban épülnek ki a nyugati magyar emigrációval való személyes kapcsolatai is. Így aztán amidőn demokratikus szocialista forradalmunk 30. évfordulójának évében, 1986. júniusában a szegedi Tiszatáj megjelentette A Fiú naplójából című költeményét, a látványos megtorlás már nem is a költőt éri, akin, úgy látszik, úgysem fog az ilyesmi, hanem a lapot tiltják be: a nemzeti gondolkodású magyar értelmiség kitűnő folyóiratát.
A vers emlékeztette az olvasót arra, hogy a rendszer, amelyben élünk, árulásban fogant, de majd véget ér a szégyen, amelyet a kényszerű hallgatás és megalkuvás ró ránk. A lendületes versmondatok, a kifejezés érzékletessége és árnyaltsága, a jól megválasztott szimbólum erejű képek, a szerkezetben megjelenő lépcsőzetesen emelkedő, mégis fojtott indulat poétikai és esztétikai értelemben is a költő egyik legjobb versévé avatják A Fiú naplójából című költeményt, ráütve ezzel a hitelesség és a konkrét helyzeten túlmutató érvényesség pecsétjét.

Mert ideje arról is szót ejtenünk, hogy Nagy Gáspár költészete is, miként minden művészet, mégis csak a formán múlik. Tisztelet illet minden művészt, ha erkölcsi és politikai bátorságról tesz tanúságot, de nem feledhetjük, hogy az irodalomban a morális értékek is csak akkor jutnak érvényre, ha a szöveg, amely hordozza őket, magas fokon szervezett esztétikai produkció. Nem vitás, hogy a figyelem, amely Nagy Gáspár személyét és munkáját övezi részben politikai indokoltságú, de ki kell mondanunk azt is, hogy a bizalomra sajátosan irodalmi, nyelvi értékei alapján is rászolgált. Észlelték ezt már az 1975-ben kibocsátott első kötetének kritikusai is, s e vélemény az újabb verseskötetek nyomán újra és újra megerősítést nyert.
A pályakezdés a metaforikus, folklorisztikus, látomásos, jelképes versbeszéd jegyében állott, erős, itt-ott még nem szervesült Nagy László hatással, amely a képtechnikától a szerkesztésen át bizonyos jelképi motívumokig megmutatkozott. De jelen volt már itt a költői hivatás emelkedett vállalása, a történelem iránti vonzódás, a kulturális élmények versbe szüremlése mellett az az eredetien tiszta ihlet, amely olyan emlékezetes, téveszthetetlenül egyéni verseket eredményezett, mint például az Aranyharmonika, az Anyámmal hófehérülök, vagy az Egyetlen életünk című.

Az 1978-as Halántékdob című kötetben Nagy Gáspár kinövi a szervetlen hatásokat, és kialakítja a maga feszes szövetű, metaforikus nyelvét, amely kevésbé festői a Nagy Lászlóinál, de nem kevésbé plasztikus, és ugyanakkor jóval gondolatibb elvontságokra hajló. Vannak már jelei e kötetben a nyelv ironikus, kritikus kezelésének, ez azonban döntően a következő Földi pörök című kötet sajátja. Nagy Gáspár szembenéz a neoavantgard kihívásával a 70-es 80-as évek fordulóján – évtizedhatárhídján, az ő szavával -, verseibe építve is mérlegeli annak technikai újításait, és önmagukban legalábbis könnyűnek találja azokat. Az importált technikai bravúrokból a hit izzását és a szilárd értékvilágot hiányolja. Az ő értékei gyakorta személyekhez kötődően fogalmazódnak meg. Minden kötetében megtaláljuk a megtartó példaképek, elődök nevét, és a költőtársak nevére címzett vagy általuk ihletett költeményeket.
Ha a Földi pörök már a biztos formakezelésű, az irányzatok megújuló harcában a saját útján biztosan járó, beérett, jelentős költőt mutatja, a több évig várakoztatott újabb kötet, a Kibiztosított beszéd már címével is határozottan vállalja a harcot, amelyet az azóta folyóiratokban megjelent verseiben is tovább folytat Nagy Gáspár. Nem adva föl semmit nem csak az erkölcsi, hanem a művészi igényességből sem. Tudja ő jól, hogy az irodalmat nem szabad összekeverni a politikával, de azt is tudja, hogy az ember ügye egyetlen nagy ügy, amelyet nem lehet fölparcellázni. Hogy irodalom és politika és szerelem ugyanazon emberi szabadságharc alakváltozatai, s végeredményben létünkért sorsunkkal folyik e harc, amelyben kitüntetett szerepe lehet a félelmet legyőző éneknek és a költőnek, aki Nagy Gáspár szavával .. .félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke / jól tudja miért e földi ágy / s miért a csillagok – fölötte.

Nagy Gáspár költői estjének bevezetője. Az estre Szombathelyen, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Szokoly Tamás szerkesztette Magyar Parnasszus sorozatában került sor 1989. szeptember 21-én.


Gyurácz Ferenc
Gyurácz Ferenc: Személyes ügyeim. Vasszilvágy, Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2009. p. 67-73.


< vissza