Gyakorlattá válik már, hogy a Kozmosz Könyvek sorozatában Kormos István szerkesztésében minden évben két tehetséges fiatal költő első kötete jelenik meg. Kiss Benedek, Veress Miklós, Kovács István, Szöllősi Zoltán, Kiss Anna és mások neve jelzi már e lírai sorozat rangját. Hozzájuk zárkózik most föl a Koronatűz költője, Nagy Gáspár. Kötetéből világosan kirajzolódik tájékozódásának és művészi ízlésének iránya, tehetségének természete. Elődeit, mestereit nyíltan vállalja, Élőkért és holtakért című ciklusában szinte csak őket idézi meg számvetésre, erőgyűjtésre. Petőfi, Ady és József Attila soraiból önálló verset komponál (Hármas kézjeggyel), amely ugyan megismételhetetlenül egyszerű játék, de beszédes és komoly játék. Kifejeződik benne Nagy Gáspár lírájának ama törekvése, hogy Petőfi, Ady, József Attila, általában a legértékesebb nemzeti hagyományok szuverén asszimilálásával erősítse saját egyéniségét, s hogy eme nagy elődök eszméinek szintézisével próbáljon iránytűt lelni mai keresztutakon. Nagy Gáspár egységes költői világképének formálódását jelzi, hogy választott mesterei kulcsot adnak egész világához. Már-már sokalljuk azt a bőségét az irodalmi, történelmi ihletésnek, amely a Koronatűz verseiben hangot kap. Ezek a szekunder élmények, művészi ihletések azonban belső egységet mutatnak, kivétel nélkül beletartoznak annak a nagy vonulatnak a sodrába, melyet hagyományosan Petőfi, Ady, József Attila neve jelöl. Mert ha időben visszafelé tekintünk, Dózsa, Rákóczi s a 48-as szabadságharc motívumait találjuk Nagy Gáspár verseiben, ha pedig közelebbi csillagait figyeljük, Nagy László és Kondor Béla tűnik elénk először, majd Tamási Árontól Kósa Ferencig, a Kapuállító és az Elérhetetlen föld költőiig látjuk a megvallott eszmei-művészi közösséget. A legtisztább tekintetek előtt alakul ez a költészet. Nemzeti irodalmunk európai szemhatárú és igényű fő vonulatához kapcsolódik. Ez a kötődés lírájának fontos értéke. Ez dúsítja egyes motívumait olyan vonatkozással, melyek történelmileg igazoltak s a költői karakter fő vonásai kapcsolódnak hozzájuk:
Gyönyörű bűnt hagytam rátok,
a lázadást, mely több mint Dózsa György;
mit bánom, ha több az áruló,
de lázadót is teremjen e föld!
Ezeket a sorokat Dózsa mondja a Gyönyörű bűnt című versben. Ebből való a „koronatűz” kép is. Olyan emberi állásfoglalásra adott itt alkalmat a Dózsa motívum, mely kilép a történelemből, aktualitása fontosabb. Nem megidézés, hanem értelmezés és vállalás. Mai líránkban szembetűnően gyakori az ilyen művészi ihletésű, szekunder élményből induló vers. Kitűnő értékek születtek így, de mindig csak akkor, ha a költő az ihlető motívumot az értelmezés szuverenitásával, saját prizmájával megújítani képes. A Gyönyörű bűnt mellett ilyen Nagy Gáspár versei között az Égi megbízatás is, máskor megmarad a megidézés szintjén (Segesvári nyár, Tamási Áron sírjánál). Szerencsésebbek, sikerültebbek azok a versei, melyekben az egyes motívumok nem kölcsönzések, de az egész vers – az ajánlás külön figyelmeztet erre – lényege szerint konfrontáció, szembesülés mások elveivel (Az „erdő fája”, Hátországba előőrsnek, Gyökér fonódhat). Ezekben ugyanazt az értéket látjuk, mint az idézett Gyönyörű bűn-ben: tömör, egyértelmű és mégis lírai sugalmakban gazdag, intenzív képek meggyőzően vallanak a költői egyéniség rokonszenves, kemény tartásáról, megalkuvásoktól irtózó aktivitásáról, cselekvésvállalásáról. Nézetem szerint ez a költői én eszmeileg lényegében az Élőkért és holtakért ciklus szembesítő verseiben körvonalazódik, az előző ciklusok egy-egy villanást mutatnak belőle, jelezvén, hogy az a kemény karakter, mely a kötet egészéből kibontakozik, szerves belső önépítés eredménye. Már az első ciklus első versének önjellemzésében azt vallja magáról a költő, hogy „folytatja (a lakodalmak másnapján is) a megátalkodottságot”. Ez a tartás töretlen a kötetben, de az első három ciklus versei inkább költői erejének próbáiként tűnnek fel. A népköltészet és a bibliai szövegek, valamint egyházi ének motívumok természetes egységben vannak azzal a paraszti világgal, melytől búcsúzóban látjuk a költőt az első ciklusok verseiben. Emlékezetesen szép versekkel is találkozunk itt (Szerelem bolondja). Ez a viszonylag szűk képzetkincsből építkező líra erősen kötődik a hagyományos képekhez és gondolatokhoz. A verseket azonban egy sajátos Nagy Gáspár-i erő és szomorúság hálója fogja össze, játékaiba is mindig belevillan egy-egy keményebb kép más irányú asszociációja. Jellemző a Koronatűz remek szerkesztésére, hogy a Te Deum című, az őskeresztény latin himnusz motívumára épülő versét az Élőkért és holtakért ciklusba tette, a nagyobb erőterű versek közé. Ez a vers oly finoman „lokalizálja” az ősi himnuszt, hogy a könyörgés-betét egy nép sorsát négy sorban képes megjeleníteni, a keret pedig nagyobb horizontot ad a könyörgésnek is. Tiszta szándék, emberi keménység és végletes kiszolgáltatottság szólal egyszerre a versben, nagy lírai erővel. Az önkifejezés sokirányú kísérletezése látszik Nagy Gáspár lírájában. A kötetben mindvégig megnyilatkozó közvetlen személyesség szinte keresi a vallomás különféle alkalmait. Így teremti meg az erősen Nagy László hosszú-énekeire emlékeztető nagyobb kompozíciót is. Ezeknek van egy olyan állandó motívuma, melyhez az élmények és a történelem egyes motívumait fölfűzheti a költő. (A tékozló fiú, Aranyharmonika).
Nagy László lírájával mély rokonsága van ennek a kötetnek. Nem csupán Nagy László egyes képeinek, kompozícióinak érezhető átsugárzására gondolok, hanem arra a küzdelmes líraiságra is, melynek drámai feszültsége az egyéniség tiszta erejének és az elrontott világ szégyenének ütközéséből származtatható. Érzékenyen észleli „zavarait a toronyépítésnek”, azt tapasztalja, hogy „esélyeink a földre rogynak”, de negatív élményeit nem próbálja a fájdalomban, megcsalatottságban törvénnyé emelni, hanem a kemény és dacos szembeszegülésben, a lázadásban ismeri fel saját küldetését. Ez az ellentét költőileg nagyon termékeny, minél mélyebbre száll benne a költő, annál nagyobb művészetet teremthet, morális erőihez gondolatisága is felnőhet. Ez az út nem ígérkezik könnyűnek a Koronatűz költője számára sem, de első szép értékeit látva, minden reményünk meglehet rá, hogy sikerrel járja majd. (Kozmosz, 1975.)
Görömbei András
Alföld, 1975. 8. sz. p. 77-79