Álltunk Csíksomlyón a Jézus-hágója alatt, a golgotás októberi verőfényben, tiszta, acélkék volt az ég, úgy sóhajtottál bele a délutánba, mint a hazaérkezők. Én azt a sóhajt szivárványhídnak véltem, amely valahonnan a Kis-Somlyó fölötti pünkösdi hajnalokból tündöklik fel, s valahol Pannonhalmán, Bérbaltaváron hull alá, átölelvén az egész Kárpát-medencét. Gyermekkorom óta tudom, hogy ott, a Szalvator-kápolna tövében van egy hely, ahonnan hétszer szól vissza a visszhang az igazaknak, a tisztáknak, a fiúknak, akik „Naplót” írnak az „örök nyárról, amikor elmúltam 9 éves”:
„a sír
Nincs sehol
a sír a gyilkosok
a test se ITT
Nincs sehol
a test se OTT
a csont a gyilkosok
Nincs sehol
a csont
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!”
És bizony eljöttek „a megrovások, a kétségbeesések s aztán a kétségbevonások” azokért a versekért, amelyek a Tiszatájban jelentek meg akkoron, amelyekre nemcsak „egy félelemtől / átlyuggatott / ország roskad(t) / a versek betűire”, hanem mi, az anyaországtól messzire hullottak is felemeltük fejünket, mert „susogott fölöttünk is a júdásfa”, és „jött a nyüszítve támadó gyávaság / a rémület hókuszpókusza” és „beáradt a dögszag”…
Ezek a versek visszhangzottak bennem akkor, amikor először jártunk Csíksomlyón, drága Nagy Gazsi, s most már tudom, hogy NI-t eltemettük, és nem feledünk, és nevén neveztettek a gyilkosok is, de továbbra is közöttünk járnak. Veled mondom hát: „De / tűnünk tűnődünk tüntetünk / a legtöbbje és jobbja is / csak befelé / némán – / És hümmögünk: / ez volt a föld / ez volt a kor /ahol és amikor / élnünk adatott / kifosztva bénán.”
Nem tehetek mást: megkeresem a Kis-Somlyó oldalában azt a hétszer visszhangzó helyet, és belekiáltom nevedet – mint a Szűzmáriás királyfiakét – a felkelő Napba.
Székelyföld-díj 2006
Ferenczes István
Székelyföld, 2006. 12. sz. p. 141-142.