Mindig izgalmas kísérlet (kaland, kudarc?) a műfajváltás, az alkotó át-rándulása (kirándulása?) az egyik műfaj területéről a másikba: a prózaíró verse, illetve a költő prózája. A tapasztalat azt látszik igazolni, hogy az előbbi a kockázatosabb, a kevesebb eredményt hozó (néhány újabb hazai példa: Mészöly Miklós vagy Hernádi Gyula versei), s az utóbbi az ígéretesebb, a reménykeltőbb (például Petőfi Úti levelei vagy Radnótitól az Ikrek hava). Nagy Gáspár kilenc önálló verseskötet után adja kezünkbe prózaírói vállalkozását, a négy rövidebb szépprózai írást (novellát?) és egy hosszabb elbeszélést (kisregényt?) magába foglaló könyvét. Nagy Gáspár jó költő, de milyen prózaíró? Nagy Gáspár ahhoz a fiatalabb nemzedékhez tartozik (1949-ben született), amelynek már nem a második világháború, nem 1956 adta az életre szóló történelmi leckét, az ő meghatározó, leleplező (fölvilágosító?) élménye a „prágai tavasz”, a csehszlovákiai „események”, az ország 1968. augusztus 21-i – testvéri-elvtársi közreműködéssel történt -megszállása volt. Ez a fiatal értelmiségi nemzedék a csehszlovák filmeken, Bohumil Hrabal, Milán Kundera művein, Kohut Ilyen nagy szerelem című drámáján, Vaclav Havel nevén nőtt föl, tanulta meg a szabadság és az erőszak fogalmát, tudatosította magában szó és tett, egyén és közösség jelentését, tartalmát. 1968 – s mindaz, amit ez az évszám jelöl – át- meg átszövi Nagy Gáspár szépprózai írásait: mottót Hrabaltól választ, fiatal hőse cseh írókkal készített interjúkat olvas, a szövegben Kundera neve újból és újból fölbukkan, a (legény-részlet) magánemberi története szorosan kapcsolódik 1968 augusztusához. „Túl tömény volt nekem ez a segítő, testvéri megszállás” – mondja a regény hőse egy helyütt.
A négy rövidebb szépprózai írás is – kissé kimódolt címük ellenére – megállít, figyelmet kelt (keletkezési idejük: 1993, 1981, 1982, 1981-1988). Az egyik a térkép előtt álló hajdani diákot idézi (és a felnőtt író gyöngéd szülőföld-szeretetét fejezi ki); a másik Kundera könyve, a Tréfa előtti poétikus tisztelgés, vallomás: a harmadik kézzelfogható realitást és képzeletet, titkokat, sejtelmeket ötvöző pillanatkép; a negyedikben (talán ez fogott meg legkevésbé) a titokzatosság (az H. úr alakja) kissé „ráül” a történet és a helyzet, az Ibolya nevű vendéglátóipari egység kézzelfogható rajzára.
De az igazi meglepetést – ne takarékoskodjunk az elismeréssel: a megrendítő élményt – a kisregény, a (legény-részlet) okozza. Egy fiatalkori (az első nagy, igazi) szerelem története és a nagy történelmi kiábrándulás, 1968 élménye fonódik össze az írásban. Nagy Gáspár itt egy egész korosztály tehetetlenségét – s vele a magáét -, és egy forradalom leveretésének élményét írta ki magából. S a magánemberi események és a köztörténet mögött ott van egy dél-dunántúli kisváros hiteles rajza a hatvanas évek végéről, jellegzetes figuráival, helyszíneivel, tánc-dalfesztiválos hangulatával. Nagy Gáspár egy pillanatig sem titkolja, hogy önéletrajzot, önvallomást ír. Líra ez az írás a velejéig, s talán éppen ebben az önvizsgáló, elszámoló, az önvádat is vállaló bátorságában van szépsége is. Az ifjúság hite, a múlt felidézése és elsiratása, egy nagy szerelem emléke és a kijózanító valóságra döbbenés – ez adja ennek az írásnak a drámai feszültségét, érzelmi intenzitását, hangulati erejét. S a morális tartalmak, a történelmi tanulságok mellett ott van a környezet apró elemekből fölépített pontos képe: az író a halhatatlanság fényébe emelte gyerekkori nyaralásainak színhelyét, a poros kisvárost, a Szomolányi sarkot, az Alsó- és a Felső-templomot, a Centrált, a Sétatér fái között meghúzódó strandot, a temetőt, a síneket átívelő, fagerendás hidat, a Muskátli cukrászdát, a nyílegyenes Sugárutat, s a feledhetetlen figurákat, Nevető Lacit, a kisváros bolondját, Buzek urat, a fotográfust kis bajuszával és élesre vasalt nadrágjával…
Mindez persze még kevés volna ahhoz, hogy Nagy Gáspár könyvét figyelemre érdemes munkának mondjuk. Neki egyéni és eredeti prózastílusa is van, amelynek fontos eleme a lélekből fakadó, tiszta, nem harsány humor. Ez szövi át nyelvét, mondatait, metaforáit s a szöveg nagyobb egységeit is. Íme, egy hasonlata: „Úgy száguldottam lefelé a lépcsőn, mint a Patyomkinban a gyerekkocsi...” – ám a képet a folytatás emeli meg igazán – „mivel egy nő elől egy másik nő után loholtam. ” Egy hosszabb részlet, egy figura jellemzése: „Buzek úr a város híres fényképész dinasztiájának sarja, aki kisfröccs mellett, választékos előadásban még azt is el tudta hitetni hallgatóival, hogy valamelyik őse már a várost elfoglaló törököket fotografálta. «Mert volt olyan technikája, kérem»! A «kérem»-et, vagy a «kéremszépem»-et mindig hozzátette mondataihoz...”
Olvashatatlan-élvezhetetlen szövegek mai létrehozói ámuljanak: íme, egy írás, amely – amellett, hogy keze-lába van, hogy történetet mond el és figurák mozognak benne – még „modern” is: remekül bánik a nyelvvel, ismeri az asszociációs technikát, tud szerkeszteni, s szemlélete friss és korszerű. Persze eljön az idő, amikor mai posztmodernjeink is föltalálják majd Homéroszt, a cselekményt és a hősöket. S rájuk is érvényes lesz Fülep Lajos – igaz, más élű, más célzatú – gondolata: „De abban nem lesz köszönet.” Mert (ők is) „mindent feltalálnak, csak éppen késve és rosszul”.
Tüskés Tibor
Lyukasóra, 1996. 5. sz. p. 29.