Nagy Gáspár művészete és emberi tartása három és fél évtized óta a tisztesség, bátorság, tehetség egymást erősítő példája a magyar irodalomban. Bizonyság arra, hogy a mai világ kihívásaival szembenézve is építhető organikus életmű, megőrizhető a személyiség épsége és tisztasága.
Művészi látásmódjának a tragikum és irónia, a megrendültség és az ítéletes játék egyensúlytartó szintézise a sajátos jegye. Emlékezetes szóösszetételei a szellemi-erkölcsi energiasűrítés feledhetetlen példái: megnevezés és megsemmisítő ítélet egységét teremtik meg. Nagy Gáspár „a józan helybenzsákbanfutós korban”, „redukált időben”, amikor -„rettentő agyroncstelepeken a latolgatás tűnik a legjobb narkózisnak”, „kontinensnyi álmok vesztőhelyén” vette számba a „roncsidő”, a „kórlaplépcső”, a „sorsbukfenc”, a „mammutcsont-átültetés”, a „tapskisiklás”,a „tömesírhaza”, a „balsorskereskedés” számtalan változatát, a „félelmes holnapelőtt” tényeit.
A „mellényelvelés finanszírozott nyelve” szarkasztikus iróniát vált ki belőle, megveti azt az irodalmat, amelyik „a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről”.
Versvilágát áthatják a nemzeti idézetkincs részévé vált tömör összegzések, szentenciák, axiómák.
Kisgyermek kora óta tudja, hogy mit jelent a magyarság számára az ezerkilencszázötvenhatos forradalom és szabadságharc. Alig múlt el hét éves, akikor maguktól a Nyugatra menekülő forradalmároktól hallotta a forradalom igaz történetét.
Feledhetetlen maradt számára az 1958-as „öröknyár”, amikor apja és nagybátyja megsiratták a forradalom kivégzett miniszterelnökét és társait. Történelmi érzékenységét és felelősségtudatát tovább mélyítette a pannonhalmi bencés gimnázium is, ahol elevenen. élt a forradalom szelleme. 1968 Szent István napjának éjszakáján pedig a Csehszlovákia ellen vonuló tankok végképp eljegyezték őt a történelemmel. Az emlékezés jogával és felelősségével.
Ez az erkölcsi eltökéltség íratta meg vele rendszerváltó verseinek egész sorát. 2002-ben a Püski Kiadó „…nem szabad feledNi…!” címmel „versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára” alcímmel adta ki Nagy Gáspár hetvenhat versét. Ez a kötet a „legtisztább forradalom” szembesítése a forradalom eszméit meggyalázó diktatúrával, majd a „békebeli kannibálok” és a „magyar abszurd” mai világával.
Nagy Gáspárnak az árulásokat, történelmi hazugságokat leleplező indulatát a forradalom tisztasága motiválta.
Verseiben eszményi példaként élnek az áldozatok, a forradom hősei. Október végi tiszta lángok címmel „oratorikus emlékezést” írt „1956 vértanú hőseire.” Fénylő arcok és tükörképek című kompozíciója pedig a diadalmas forradalom megidézése.
A forradalom teremtette meg benne azt az eszményi belső tájat, amelyik erőforrásul szolgál neki a forradalom eszméiért és tiszta emlékéért folytatott több évtizedes költői és esszéírói küzdelmeiben.
Azt vallja, hogy „egy élére állított vers sokat tehet”. E hit szerint cselekszik pályakezdése óta.
Költői személyiségének erkölcsi, magatartásbeli alapelvei kikezdhetetlenek. Gazdag szakrális, történelmi és kulturális erők biztosítják érvényességüket.
Ez a benső biztonsága avatta őt a kommunista diktatúra következetes ellenfelévé. Kíméletlenül pontos verseiben szigorú etikai igényességgel mutatja meg az elemi erkölcsi és magatartásnormák folytonos sérülését, sőt meggyalázását.
Döbbenetes látleletet ad. Verseinek tárgyi gazdagsága negatív tapasztalatok leltára. Magyarország „kontinensnyi álmok vesztőhelye” egy „helybenzsákbanfutós kor”-ban.
„Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni” – eme szemléleti alapelvek szerint épül költészetének morális és poétikai rendje.
Gyűlöli a hazugságot, a megtévesztést. Ezért keresett pályakezdése óta „egy felismerhetetlenre pofozott őszi hónapot”. És ezért mondta ki még 1983-ban írt versében antigonéi parancsként, hogy a forradalomnak igazságot kell szolgáltatni, mártír miniszterelnökét és társait „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”.
A hatalom megfoszthatta állásától a bátor költőt, a kimondott igazsággal szemben már tehetetlen volt. A forradalom elárulója pedig nemsokára egy másik Nagy Gáspár-versben Júdás szerepében ismerhetett magára.
Bennünket pedig minden időben – tehát ma is – arra szólít, hogy „míg a szem él látni kell fele-Barátaim!”
Nagy Gáspár Közép-Európának azokkal a kiemelkedő művészeivel került mély szellemi és sokszor baráti kapcsolatba, akik vele együtt vallják, hogy erkölcs és esztétikum, egyén és közösség szétválaszthatatlanul összetartoznak. Azok az ő szellem-erkölcsi társai, akikben minden körülmények között él a „szabadság szerelme”, „a szembenézés bátorsága”, az „egyenes testtartás” igénye.
Éppoly természetes ez számára, mint a kisebbségi magyarság sorsának lelkiismeret-ébresztő tudatosítása.
Fájdalom, hogy a rendszerváltozás öröme csak pillanatnyi lehetett költészetében. Erkölcsi érzékenysége rögtön a képtelenségek leltárát volt kénytelen készíteni. De a „mosolyelágazás” és a „békebeli kannibálok”, a „magyar abszurd” idején is rendületlenül dolgozik azért, hogy forradalmunk emléke tisztán éljen bennünk, eszméi pedig valóra váljanak.
Nemcsak történelmi jelentőségűvé vált „rendszerváltó” verseivel járt ösztönzőn, eszméltetőn előtte a magyarországi és kelet-közép-európai változásoknak, hanem mai életünknek, magatartásunknak is félelem nélküli és pontos megítélője. Verseinek, prózai írásainak, esszéinek és interjúinak kötetei a magyar nemzeti önismeret nélkülözhetetlen és tiszta forrásai. Nagy Gáspár életműve a Magyar Örökség romolhatatlan része.
Elhangzott 2006. szeptember 30.-án a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében a Magyar Örökség díj átadásán.
Görömbei András
Szabad Újság, 2006. október 18. p. 11.