Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár monográfusáról – Görömbei Andrásról

Polgár, a szülőváros
Nagy Gáspárnak, a hajdani pannonhalmi bencés diáknak Görömbei András, győri bencés diák az első monográfusa. Gáspár gimnáziumi tanulmányait 1963 őszén kezdte meg, András pedig abban az évben érettségizett. Az 1626-ban alapított győri jezsuita gimnáziumot 1802-ben a visszaállított bencés rend vette át. Tanított itt Czuczor Gergely és Jedlik Ányos, diák volt Kisfaludy Károly és Sándor, egy időben volt bencés diák, ráadásul egy albérletben lakott: Batthyány Lajos és Deák Ferenc…
Görömbei 1945. február 5-én született a Tisza-menti Polgáron, az egyetlen katolikus hajdúvárosban, amelynek településszerkezete a hajdúk körkörös védelmi rendszerét példázza. Mélyen vallásos, dolgos és tehetséges, a mezei szorgalmat szerető parasztcsaládban nőtt fel. Nagyon tisztelte apját, szerette anyját, aki leveleiben „Cseppem”-nek nevezte fiát. A Kuláknak nyilvánított szülei éjjel-nappal dolgoztak a puszta megélhetésért, mert a végrehajtók mindenüket elvitték az adóba. A házukból is kilakoltatták őket. A földjeiket tagosították. Helyettük a falutól 10-15 kilométerre adtak nekik alig művelhető földet, rétet…
1956 és a megtorlás
1956-ban Görömbei édesapját Polgáron megválasztották a forradalmi tanács mezőgazdasági osztályvezetőjének. Mindvégig rend és nyugalom volt a településen. A forradalmi vezetők abban bíztak, hogy majd a törvény igazságot tesz. A forradalom után azonban iszonyatos megtorlás következett. A bizottság elnökét és titkárát 12 éves, Görömbei apját négy éves fogházbüntetésre és vagyonelkobzásra ítélték. (Kései vigasz, balzsamcsepp a sebre, hogy 2006. október 22-én, a Polgári Római Katolikus Egyház és Polgár Városa a Templomkertben – a forradalom 50. évfordulóján – ő avatta fel a törtszárnyú emlékművet.)
Görömbei András 1959-ben kitűnő bizonyítvánnyal fejezte be az általános iskolát. Azonban hiába adta be gimnáziumi jelentkezését, az iskolája – egy „ellenforradalmár” fiának a felvételi kérelmét – el sem küldhette. Az osztályfőnöke, erről titokban értesítette a családot.

„Megváltó városom”
Görömbei az egyik emlékezése címében (Műhely, 2003. 5. sz. 10-12) Győrt „Megváltó városom”-nak nevezi. Élete szerencséje, hogy a Győrben élő nagynénje a polgári plébános ajánlólevelével felkereste a győri Bencés Gimnázium igazgatóját, dr. Holenda Barnabást, aki Görömbeit a 40 főre engedélyezett I. B osztályba fölvette létszámfölöttinek – 41. diáknak.
A győri bencéseknél tudatosodnak benne az otthonról hozott lélekellátó élmények, emlékek, a szolgálat- és felelősségetika: az erkölcsi örökség. Az internátusban Kemény Dózsa atya szeretettel fogadta a félelemmel, szorongással teli kisdiákot. Szokatlanok voltak számára a város, a rendház, templom és gimnázium hatalmas épületegyüttesei. Szorongó érzését még az is fokozta, hogy az évnyitó helyett Veni Sancte szerepelt a hirdetőtáblán. Osztályfőnökéből, Pápai Nárciszból azonban sugárzott a szeretet, a megértés, a jó szándék. Az ő óráin matematikus akart lenni, Armand tanár úr hatására pedig biológus.
Alfonz Tanár Úr
Dr. Nádasi Alfonz tanár úrtól Görömbei is remek orosz nyelvi képzést kapott. Nem véletlen, hogy egyetemi szakpárosításában a magyar mellé az oroszt választotta. Szigorú következetességgel bontakoztatta ki a tanítványában rejlő szellemi „növéstervet”. Róla írja: „Gyűlölte a renyheséget, rendetlenséget, nem tűrte a hitvány munkát. Azzal becsült meg bennünket, hogy legjobb képességeinket, legjobb emberi lehetőségeinket kérte rajtunk számon.” Alfonz atya sokszor kitüntette őt is azzal, hogy vasúti jegyvásárlásra kérte meg, mert hétvégeken gyakran járt Budapestre, Kodály Zoltánhoz. Nagy öröm volt számára, hogy Kodály meglátogatta a győri bencés gimnáziumot. „Teodóz atya a negyvenéves érettségi találkozón is éppoly lendületesen dirigálta a kórust, mint annakidején Kodály jelenlétében.”
Többünkkel, Görömbei Andrással is megtörtént: a rendház kvadratúrájában sétálva félhangosan tanulta az orosz szavakat. Egyszer csak harsant a mellette elsiető, breviáriumát imádkozó Alfonz atya hangja: „Hangsúly, fiam! Hangsúly!” Életre szóló intelem lett sokunk számára a pontosságra törekvés, hogy az életben egyetlen hangsúlyt sem szabad eltéveszteni.
A félve tisztelt Tanár Úr azt vallotta: „A szüleitek a földeken, üzemekben, hivatalokban dolgoznak. A ti munkátok a tanulás. A tanulás nemcsak tehetség kérdése, hanem tisztesség dolga.” Magassy Dániel: Alfonz Tanár Úr című vallomásában arról ír, hogy dr. Nádasi Alfonz félve tisztelt Tanár Úr volt sokak számára. Az a cél vezérelte, hogy embert faragjon a rá bízott kamaszokból. Tanári krédóját: az etikumra emelt minőségeszmény jellemezte. Oroszt tanított, de számára az elsődleges maga a tanítás volt. A tanítás: mindenekelőtt a kötelességteljesítés. Diákjait pontosságra, figyelemre és fegyelemre, koncentrálásra, helyes kiejtésre, helyes hangképzésre, érthető beszédre tanította.
A szép magyar beszédet a hazafiság egyik megnyilvánulásának ítélte, amint Kodály is magyarságunk megőrzése eszközének tekintette. A helytelen magyarsággal beszélőt oroszórán is megrótta, a hibáját kijavította. Nem tűrte a motyogást. A művészetek, különösen az ének, a zene szeretetére buzdított bennünket. Megismertette tanítványaival Kodály emberi és zeneszerzői nagyságát, példás életét, igaz magyarságát. Közben a zene felemelő szépségét, lelket gyönyörködtető, szívet nyugtató értékeit is megvilágította.
Alfonz és Teodóz atyának sokan köszönhetjük zenei műveltségünk alapjait, a komolyzenei iránti szeretetünket. Az énekkart dirigálva, úgy érezték a tanítványai, hogy mindenkire külön-külön figyel, minden kórustagot külön lát és hall. Az egyes szólamok egymásra figyelésére bíztatott bennünket. Az ünnepi szereplésekkor azonban bátorítóan mosolygott. Énekesei teli torokból énekeltek, rendre nagy sikert arattak. Legfőbb törekvése a tanítás a felebaráti szeretetre, szolidaritásra, a szeretetben megélhető igazságra. A „sikeres” tanórákon „Felszabadultan tréfálkozott. közvetlen hangon mesélt, beszélgetett tanítványaival.
Jób bácsi
Dr. Bánhegyi Jób gerinces, jellemes, stílusos ember volt. Fejedelmi habitussal testesítette meg a bencés tanáreszményt. Egész lénye szeretetet sugárzott. Valami derűs rendíthetetlen bizonyosság, békesség volt benne. Előadásában éltek a művek: személyes ismerősökké váltak írók és regények… Hatalmas tudása, szerzetestanári habitusa annyira lenyűgözte tanítványát, hogy végül a magyartanári pálya mellett döntött. Görömbei Jób bácsi címen nagyszerű emlékezést publikált. [G. A.: Jób bácsi. In: Alföld. – 42. évf. 12. sz. (1991), 93–96.] „Negyedszázados főiskolai tanársággal a háta mögött, komoly szakmai elismerések birtokában (…) gimnáziumban tanított (…) irodalmat és művészettörténetet főiskolákon, egyetemeken is kiemelkedőnek minősíthető színvonalon. Felejthetetlen, ahogyan a művészet bonyolult dolgairól milyen tökéletes világossággal, érzékelhető tárgyszerűséggel beszélt. Órái előadások voltak, elemzéseivel úgy világította át a műveket, úgy ragadta meg az író jellegzetes látásmódját, hogy bennünk az olvasmányélmény a létértelmezés távlatait kapta.”
Görömbei emlékezésének egyik fontos igazságát még sokan tanúsíthatjuk: „Jób bácsi, amikor Illés Bélát kellett volna tanítani a tanmenet és a tankönyv szerint, akkor ő Illyés Gyuláról beszélt. Arra figyelmeztette diákjait: „aki ezt a két írót összekeveri, azt ő keresztben nyeli le.” A Három öreg című Illyés-költeményből Görömbei önvallomásként megtanult három strófát, köztük a következőt is: „Azért kellett talán / dalolni száz holt parasztnak / és tűnődve szántás közben, / hogy én majd szóra fakadjak.
Jób bácsi stíluseszménye, alapkövetelménye: a rendezett beszéd. Gondosan értékelte Görömbei önképzőköri kísérleteit, verseit, novelláit, tanulmányait. Egész életében a tudás, a művészetek, az irodalom és a nyelv szeretetét plántálta tanítványaiba. Jelentős kulturális közéleti tevékenységet folytatott. 1933-tól a győri Kisfaludy Irodalmi Kör tagja, 1938-tól alelnöke, majd pedig Harsányi Lajos mellett társelnöke, a Győri Képzőművészeti és Iparművészeti Társulat igazgatója volt. Az MTA Irodalomtörténeti Bizottsága és a Szent István Akadémia is tagjai sorába választotta. Akadémiai székfoglaló előadását Juhász Gyula lírájának metafizikai és vallásos indítékairól tartotta. Főleg a Pannonhalmi Szemlében és a Győri Műhelyben publikált. (Az elsők között adott hírt Kretschmer karakterológiájáról.) Németh Lászlót elismerő szavakkal illette, a gondolkodó szépíró kivételes szellemi teljesítményének nevezte esszé-folyóiratát, a Tanut, a Minőség forradalma eszményét.
Felkérésre, megbízatásra 33 évesen vállalkozott egy katolikus irodalomtörténeti összefoglalásra. Főműve: A magyar irodalom története I. A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig (1929) és A magyar irodalom története II. Kisfaludy Károlytól napjainkig (Szent István Társulat, 1930). Irodalomtörténetéről az egyik kritikusa ezt írta: „Tud mindent, ismer mindent, de sem a szolgai megalkuvás, sem a mindenáron újszerűség nem kenyere.” A Nemzetnevelés kritikusa szerint: „Nem kertel s nem komázik, vérségi szimpátiát vagy tradicionális gyűlöletet nem ismer. Az igazság, az irodalmi és erkölcsi igazság érdekli.” (Horváth János, Alszeghy Zsolt, Gálos Rezső, Barta János is elismerően szólt irodalomtörténeti munkásságáról.)
A Magyar nőírók című könyve 1939-ben látott napvilágot. Elsőként követte nyomon a nők szerepének alakulását irodalmunkban a műélvező szereptől a művészi alkotómunkáig. Azt bizonyítja, hogy a nők pszichofizikai adottságai inkább a prózában érvényesülnek, és sajátos műalkotások létrehozására alkalmasak. Hangsúlyozza: „A magyar nőírók alkotásai szerves részét alkotják nemzeti irodalmunknak.” Kaffka Margitot tartotta a „legeredetibb magyar nőírónak”, aki „a férfiszemlélettől függetlenül merte írásaiban az életet adni”. A művésziség vonatkozásában magasra értékeli Tormay Cecilet, Gulácsy Irént. Szerinte Erdős Renée feláldozta tehetségét a népszerűség, a siker kedvéért, „a legerotikusabb írónő” kétes értékű titulusért. Elismeréssel szól Berda Mária munkásságáról is…
A XX. századi katolikus líra újító triászának, Harsányi Lajosnak, Sík Sándornak és Mécs Lászlónak a munkásságára mindig gondosan figyelt. Mindhármukhoz személyes kapcsolat, barátság fűzte. Költészetük végső gyökerét vallásos világnézetükben, papi, szerzetesi lelkületükben jelöli meg. Sík Sándort poeta angelicusnak tartja, Mécs Lászlót pedig az emberszeretet, a szociális lelkiismeret szószólójának tekinti. Harsányit művészi attitűdöt képviselő, vizionárius szemléletű költőnek, ragyogó koloristának nevezi. Az impresszionista tájfestés, a költői élet- és jellemkép avatott mestere fedezi fel a Fertő és a Hanság vidékét a magyar tájleíró költészet számára.
Szerette, diákjaitól is megkövetelte a fogalmi tisztázásokat. Figyelmeztetett bennünket: tudományosnak csak az igazolható, bizonyítható ismereteket fogadjuk el. „A tudomány igazolt, bizonyított ismeretek rendszere.” „Az irodalomtudomány: az irodalomra vonatkozó igazolt, bizonyított ismeretek rendszere”. Szerette hangsúlyozni a reneszánsz embereszményt: „uomo singulare”– „uomo universale”. A reneszánsz, az egyedi, egyszeri, soha meg nem ismétlődő ember igyekezett „sokoldalú, univerzális tudású emberré válni”.
Tömör, frappáns meghatározásai tovább élnek tanítványaiban, felismerhetők írásaikban: „A művészet a valóság elemeiből a valóság fölé emelt világ”; „A világnézet: állásfoglalás a létrenddel és az értékek rendjével szemben” stb. Szépség-definíciójának a forrását Aquinói Szent Tamásnál, Sík Sándornál éppúgy megtaláljuk, mint Joyce szépség-felfogásában: „Totalitate cum claritate – A szép: tökéletesség világossággal párosulva”.
Sík Sándor nyomán értelmezte a szép fogalmát: „Ad pulchritudinem tria requiruntur” – „a széphez három dolog szükséges”: mégpedig elsőként „integritas sive perfectio” – „teljesség, vagyis tökéletesség”, ami ugyanis csonka (quae enim diminuta sunt), már csak azért is rút. Másodsorban szükséges a „debita proportio sive consonantia” – a „helyes arányosság, összhang”, harmadsorban szükséges a „claritas”, a ragyogó „világosság”.
Nagyszerű nevelő volt, diákjaival sosem éreztette tudásbeli fölényét. Csodáltuk ragyogó intellektusát, stílusának eleganciáját. Szerette franciául idézni Buffon híres definícióját: „Le style c’ est l’homme même” – „A stílus maga az ember”. A stílus elvéthetetlenül jellemzi az embert, a személyiséget, a lényeget fejezi ki. Buffon még úgy értette ezt, hogy a tárgy, a tények és ismeretek sokasága, amit valaki feldolgoz, mind közkincs, az illetőn kívül álló dolog, egyedül a feldolgozás, a tálalás módja, stílusa való az alkotó embertől. Buffon eredetileg így is mondta: „Le style de l’homme même – vagyis a stílus egyedül a mű megkülönböztető jegye.
A pedagógus hit jellemezte: az ember többre tanítható meg és jobbá nevelhető. A bizalomra alapozott, a tudásra épített. Azt vallotta: a memoriterek műveltségünk alaprétegébe épülnek be, az emlékező-képességünket erősítik, a műelemzést, az értelmezést hitelesítik. A könyv nélkül megtanulandó verseket, idézeteket szúrópróbaszerűen szokta ellenőrizni. A szorgalom fokozására szolgált, hogy minden hétfőn nemzeti irodalmunk és a világirodalom klasszikusaitól megtanult, és értőn elmondott, minden egyes versért jelest lehetett szerezni.
Mindig szívesen beszélgetett diákjaival. Görömbei András arról is ír, hogy kisdiákként irigyelte a Tanár Úrral sokat társalgó Kerényi Imrét… Kerényi pedig azt emlegette, hogy a „nyitott ajtók” idején mekkora öröm volt Jób bácsi cellájába belépni, könyvei közt böngészni, vele beszélgetni, eszmét cserélni. Sokunknak kedves emléke, amint szivart kínáló elegáns gesztusára válaszoljuk: „Köszönöm, nem dohányzom”. Többen is őrizzük a felejthetetlen Jób-bácsi emlékét. Jó rágondolni, hogy őt később meglátogatva karcsú, „óezüst” kupicáiból ihattunk, vele koccinthattunk, miközben bőrfotelében méltósággal eregette a szivarfüstöt, és kedvesen érdeklődött életünk alakulásáról, tanítványainak sorsáról.
Lélekderűs arccal szokta hallgatni a jó feleleteket, de megszenvedte, ha valaki készületlenül, méltatlanul beszélt szép és fontos témákról. Néha elfogyott a türelme és „szent haragra” lobbant az „érted haragszom, nem ellened” jegyében. Sosem velünk, csak hibáinkkal, fogyatékosságainkkal, oktalan mulasztásainkkal szemben volt türelmetlen.
Görömbei a bencéseknél latint és orosz tanult, az internátusban Kemény Dózsa rektortól angolt, németet és gépírást. Dózsa atya külön versenyeket szervezett, hogy még jobb tanulásra ösztönözze a diákokat. Ezek a megmérettetések arra is jók voltak, hogy a győzteseknek jutalmul visszafizesse azt a jelképes összeget, amit tőlük az óradíjként kapott. Görömbeinek felbecsülhetetlen segítséget jelentett későbbi munkájában, hogy győri diákkorában megtanult írógépen, vakon írni.
Előtte először Győrben nyílt ki a világ. Emlékezésének konklúziója: „A legnagyobb élményem mégis az a tapasztalat volt, hogy ellenséges világban is lehet egy sziget, amelyiknek belső autonómiája és méltósága van, amelyik a maga embersége és kultúrája révén örök erőforrás marad az ember számára. Ezt az élményt, ezt a tudatot köszönöm én máig nagyon kedves városomnak, Győrnek.”
„Debrecen ó-kikötő…”
Görömbei pályaválasztását is Jób bácsi hatása döntötte el: „Tőle egyenes út vezetett Barta János színe elé a debreceni egyetemre.” Az 1963-as amnesztia lehetővé tette, hogy egyetemre jelentkezzen. Kiválóságának bizonyítéka: ’rossz’ káderlapja ellenére felvételt nyert a debreceni egyetem magyar–orosz szakára. A közös írásbeli témája Az antifasizmus a magyar költészetben témakör volt. A Jób bácsitól tanult, de a pártállam korában igencsak veszélyes fogalmi tisztázással kezdte: „A fasizmus: diktatúra egypártrendszerrel.” A javítók aláhúzták ezt a meghatározást, de „a szóbeli felvételi vizsgán Barta János észrevehető örömmel olvasta fel ezt a mondatot…” Első diplomáját 1968-ban szerezte, abban a hajdúböszörményi gimnáziumban kezdte a tanítást, ahova diáknak nem vették fel.
1963 őszétől Görömbei új lakóhelye Debrecen: a „magyar kálvinista Róma”. Gulyás Pál, Németh László debreceni költőbarátja ódát zeng szülővárosáról: „Körülötte népek viharja, nézett át bérces Biharba, / nem védte falait bástya, torony, csak a hit. / Áros jármai játszva görögtek egész le Bizáncba, / hajcsárnépe Budán túljuta Bécs kapuján. / Hajtottak lovat, ökröt, mégis az égi körök közt / Méliusz lelke alél, ujjain egy falevél.” A város művelődéstörténeti szerepét pedig így határozza meg lokálpatrióta költője: „Debrecen, ó-kikötő, tájakat összekötő!”
A reformáció debreceni bölcsője fölött Kálvin-csillag emlékeztet a hitújításra. Méltán kerültek a Nagytemplom és a Kollégium közötti emlékkertbe, a jubileumi emlékkőre ezek a feliratok: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” – Isten Igéje örökké megmarad! – Verbum Domini manet in aeternum! – Egyedül Istené a dicsőség! – Soli Deo gloria!
Egyetemi évei alatt Görömbeinek olyan időszaka is volt, amikor az egyetemi politikai-ideológiai packázások miatt majdnem átment az orvosi egyetemre. Negyedéves egyetemista társaival egy évfolyam-kiránduláson ellátogatott Pannonhalmára is. Amíg társai a látnivalókban gyönyörködtek, ő felkereste Jób bácsit a papi otthonban. Az örömteli találkozás végén Jób bácsi ragaszkodott ahhoz, hogy lekísérje tanítványát a buszhoz. „Ez a díszkíséret hajszál híján a diplomámba került: megbotránkoztattam vele az egész évfolyamot, el akartak emiatt távolítani az egyetemről” – írja Görömbei. Szerencsére erre nem került sor.
Az iskolateremtő professzor
1970-ben a debreceni egyetemen elvégezte a német szakot is, megvédte egyetemi doktori disszertációját. Ekkor kapott a KLTE Modern Magyar Irodalom Tanszékén tanársegédi állást. 1977-ben, Czine Mihály aspiránsaként védte meg a csehszlovákiai magyar irodalomról szóló kandidátusi értekezését. Adjunktusként, majd 1981-től docensként oktatott a Debreceni Egyetem Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézetében. Akadémiai doktori disszertációját (1991) Nagy László költészetéről írta és védte meg. 1992-ben nevezték ki egyetemi tanárnak, megbízták a tanszék vezetésével is. 1993-ban egyetemi oktatási rektor-helyettessé választották. 1995-ben a Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézet igazgatója lett. Mindvégig XX. századi magyar irodalomtörténetet és -elméletet oktatott.
1989 és 1992 között vendégprofesszor a helsinki, 1996/97-ben pedig a bécsi egyetemen. Számos testület és egyesület elnöke, alelnöke, vezetőségi tagja volt. 1992 óta a Hitel című folyóirat főszerkesztő-helyettese. Tagja volt az MTA Debreceni Akadémiai Bizottságnak, az Irodalomtudományi Bizottságának, Könyv- és Folyóiratkiadó Bizottságának, Irodalomtudományi Bizottságának, a Határontúli Magyar Tudományosság Elnöki Bizottságának. 2001-ben az MTA levelező, 2010-ben rendes tagjává választották.
Görömbei Andrást befogadta a cívis város, 2003-ban díszpolgárává választotta. [G. A.: „Debrecen a magyar szellem őrhelye” In: Alföld. – 42. évf. 9. sz. (1991), 93–95] Díjai, elismerései: Alföld-díj (1985); József Attila-díj (1987); Debrecen Város Csokonai-díja (1987) ;Tamási Áron-díj (1997); Kossuth-díj (2000);Tiszatáj-díj (2000); Arany János-díj (2004); Szilárd Leó-díj (2005); Czine Mihály-díj (2005); Hídverő díj (2005); Deák Ferenc kutatási díj (2009); Kölcsey-emlékplakett (2011); Magyar Örökség díj (2013)
Fő kutatási területe: a népi írók munkássága, a népi irodalom és mozgalom története. Könyvet írt Sinka Istvánról. Jelentősek a határon túli magyar irodalom feldolgozásában elért eredményei. Czine Mihály nyomán elsőként dolgozta fel a csehszlovákiai és a romániai magyar irodalom történetét. Kísérletet tett a magyar irodalom egységes rendszerének kialakítására. Könyvet szentelt Sütő András munkásságának. Nagy Lászlóról nagymonográfiát, Csoóri Sándorról és Nagy Gáspárról monográfiát publikált.
Főbb munkái: Sinka István (1977); A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980 (1982); A hetvenes évek romániai magyar irodalma I–II. (Bertha Zoltánnal együtt, 1983); Napjaink nemzetiségi magyar irodalmai (1984); Sütő András (1986); „Ki viszi át a…?” (1986); Nagy László költészete (1992, 2005); Napjaink kisebbségi magyar irodalma (1993); A szavak értelme (1996); Kisebbségi magyar irodalmak (1997); Létértelmezések (1999); Csoóri Sándor (2003); Irodalom és nemzeti önismeret (2003); Nagy Gáspár (2004, 2009); Azonosságtudat, nemzet, irodalom (2008); Irodalom, nemzet, harmadik út (2012) (Papp Endre, a Hitel folyóirat főszerkesztője, irodalomkritikus, Görömbei Andrásról megjelenés előtt álló monográfiát készített.)
Görömbei András, Kossuth-díjas akadémikus, a debreceni egyetem professor emeritusa monografikus igénnyel, az irodalomtudós felkészültségével értelmezi Nagy Gáspár életművét. (Pozsony, Kalligram Kiadó, 2004. 2054.) Könyvében sok fontos felismerést találunk. Számára evidens az értékkereső és értékfelmutató szemlélet.
Custos animi – a léleknek őre
A költő és monográfusa szellemi-lelki barátságában a bencés örökség életre keltett igazságokra épült. A barátság az Evangéliumban a nagykorúsítás jele: „Nem mondalak benneteket szolgáknak…, hanem barátaimnak.” (János 15,15) A hitből fakadó remény élni segítő erőforrás: „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem.” (Zsolt 32,6) Cicero szerint: „A barátság többeknek közös jóakarattal és szeretettel párosult megegyezése minden isteni és emberi dologban.”
A barátság a latin amor szóból származik, szeretetet jelent. Az amorból lett az amicus (amica!), ebből pedig az amititia: a barátság. Az amicus, a barát egyben amoris custos, vagyis a szeretet őre, egyben animi custos, a léleknek is őre. A jó barát őrködik, hogy bűn, vagy hiba ne szennyezhesse be a köztük lévő örökérvényű kincset: a barátságot. Ezért írja Salamon király a Példabeszédek könyvében: „A barát állandóan szeretet tanúsít.” A mélyen vallásos Nagy Gáspár mintaadó tisztasággal élte katolikus hitét, Görömbei Andrást is lelki erővel erősítette: animi custos – a lelkének is őre volt.
Nagy Gáspár iskolateremtő barátjáról, a Sárfelirat című poszthumusz kötetében Litániás dicsérő ének címen verses laudációt publikált: „Görömbei András: / neve tiszta zengés / hatvan év szelídség / szüntelen virrasztás / másokért lemondás / példával tanítás / megértő figyelem / sistergő türelem / ritka önfegyelem / közöttünk kegyelem.”
Görömbei András mindössze 68 évet élt, mégis teljes és egységes életművet alkotott. Utóélete bizonyítja: a Jó Ügy túlmutat rajtunk. A „Soli Deo Gloria” – in aetermum érvényes! A temetésén, a Farkasréti sírkertben, dr. Korzenszky Richárd, tihanyi perjel, Lövey Félix atya, Görömbei hajdani bencés osztályfőnöke koncelebrált, ifjú rendtársával, Barkó Gábor Ágostonnal együtt. Liturgikus méltósággal végezték a szertartást. Félix atya a temetésen lakonikus tömörséggel mondta el: osztályával az egyik tanulmányi kiránduláson Vácra, Márianosztrára érkeztek. A börtönépület közelében Görömbei odasúgta neki: „Itt van az édesapám.” Félix atya megölelte tanítványát, és ezt válaszolta: „Ki fog szabadulni…”
Szomorúan, de szépen, emberül szóltak a baráti búcsúztatók… A Hit, Remény és Szeretet lélekerősítő üzenete enyhítette a búcsúzás fájdalmát. Bennem is felhangzott a bencés diákhimnusz, Békés Gellért textusával és Bárdos Lajos dallamával: „Szent Benedekhez szálljon fel az ének…” Időn és téren át megszólalt bennem a Szent Ágoston-i vallomás is, amelyet Görömbei András is szívesen szokott idézni: „…inquietum est cor nostrum, donec requiescat in te – nyughatatlan a mi szívünk, míg Benned meg nem nyugszik.”
* Az írás Cs. Varga István nagyobb tanulmányának részlete.
Elhangzott Székesfehérváron, 2019. május 16-án, a Nagy Gáspár Emlékülésen.

Cs. Varga István
Vár, 2019. 3. sz. p. 38-45.


< vissza