Tudjuk, hogy az irodalmi életnek jelentékeny szerepe volt az 1989/90-es váltás előkészítésében. Művek közvetlenül talán kevésbé vettek részt e sok éves küzdelemben: inkább áttételes szellemi kisugárzásukkal hatottak. Van azonban ellenpélda is, s közülük a legelső magától értetődően Nagy Gáspár lehet. Versnek ritkán van olyan politikai hatása, mint az 1986-os A fiú naplójából címűnek, amely 1956 harmincadik évfordulójára is nyíltan utalt. E versre hivatkozva tiltották be a Tiszatájat fél évre, váltották le a szerkesztőit, s erre következett aztán ugyanazon év végén az írószövetség híres lázadó közgyűlése. Egyetlen versnek nevezetes hatása volt, s ami még szívmelengetőbb: ez a mű jó is, maradandó érték esztétikai értelemben is.
Azóta megjelentek a költő válogatott és új versei (Múlik a jövőnk, 1989), s most legutóbbi négy esztendő lírai termése vált egy tömbben hozzáférhetővé. A gyűjteményes könyvben is volt kötetnyi új vers, de talán nem bántó azt mondani, hogy egy fokkal halványabb volt egészük, mint a korábbi négy kötet akármelyiké. Pedig – s ez most válik bizonyossággá – a szerző csattanós lezárást is adhatott volna: az amerikai versek ciklusát, amely most az új könyv élén olvasható. Talán nem volt akkor még egészen készen e 11 americana, talán éppen a tervezett új kötethez tartalékolta már akkor a költő, s ez az elképzelés sikeresnek bizonyult, hiszen a Mosolyelágazás ismét képességei teljében mutatja az alkotót.
Négy esztendő termése ez, de micsoda négy esztendőé! Az első ciklus nyitóverse, az Utazás (I.) szinte krónikás hűséggel tudósít a nyitányról: 1988 augusztusában még késve indulhatott csak a repülőgép, annyi ideig ellenőrizték az Amerikába készülő gyanús utast, s mire októberben egy bőröndnyi tiltott könyvvel hazaérkezett, már senki se törődött vele. Tévedne azonban, aki ezek után azt hinné, hogy Nagy Gáspár kifejezetten politikus költő, Nem, ő olyan költő, akinek politikai nézetei is vannak, s ezeket költészetében is kifejezésre juttatja, akár tetszik ez bizonyos hatalmi tényezőknek, vagy irodalmi köröknek, akár nem. A kifejezésmód azonban irodalmi, azaz lírai eszközök révén történik. Ez a költő nem azért „politizál” a versben, mert szinte „nem érdekli más”, hanem csak azért, mert az emberi lét nehezen képzelhető el politikamentesen. Másrészt pedig a költő az igazság képviselője, s ha túlzott, ha elviselhetetlen hamisságokat lát, szót kell emelnie ellenük. S ez természetszerűen nem csupán a totális diktatúrákra vonatkozik. Az újabb verseknek már nem is ez áll a középpontjában ebből a szempontból, hanem a változás korának ugyancsak ellentmondásos világa, amely már az indulás 1989-es évében is megmutatkozott: „Mint a békebeli / kannibálok / egymást zabálják / föl a barátok / mintha nem volna / már ki ellen / hurrá hajrá most / egymás ellen!” (Békebeli kannibálok): Majd egy történelmi miliőbe helyezett, ám egyértelműen jelenvonatkozású „levél vers”-töredék tovább általánosít: „mert a régmúlt és a közeles-múlt kiátkozottai / és ugyanezen idők kisebb-nagyobb inkvizítorai / lám-lám azért csak szépecskén egymásra találnak”, s ebből következik, hogy „elönt bennünket a plurális unalom zajos diktatúrája” (Pázmány helyzetmagyarázata Gábriel Bethlennek). Mindazonáltal feledhetetlen maga a váltás, az Évkönny, 1989-ből: a nagy temetésre hazaérkező és az őrzött 56-os zászlót lengető férfi „szeméből /az a könny egy ártatlan /pillanatban átzuhant / a gyűlölt címer helyén szabadon / mint a gyász megrendülés és / a boldogság felejthetetlen könnye: / szinte behorpadt alatta a föld is.”
Szinte a kötetcím maga is egy költemény, s jelentéskörébe mind az eddigiek is beletartoznak. S hogy még mi minden, azt a meggyőző kötetkompozíció is jelezheti. A mottóversre hat, csak számokkal jelzett ciklus következik. Az első a 11 americana, s az úti élmények közé Tűz Tamás meglátogatása, a fel nem keresett Márai Sándor elsiratása, a tájak, tavak és városok, a hatalmasság és kicsinyesség egyaránt beletartozik. A második ciklus is Kaliforniával indít: a megúszott földrengés hívja elő a/, itthoni 56-osat, a tavaszit és az „októberit” is, s aztán további emlékező versek következnek: búcsúztatók, siratók, hommage-ok és a személyes elmúlástudat (A te halálod, Utolsó levél egy őszi fán, Most kezdett el benned dobolni). A harmadik ciklus indít az Évkönny, 1989-cel, s a váltás-változás-változatlanság élménykörének versei követik. A következő ciklus — egy tartós betegség által is motiváltan — ismételten az elmúlással viaskodik, s a Szemközt a személytelennel létállapota hozzá is békít az elháríthatatlanhoz: „fűéletem csak /száradni növesztvén -: /jó lenne már / közéjük tartoznom” (Egy szelíd franciának írom). Logikus, hogy az ötödik ciklus ezután a bűnnel, hitetlenséggel-hittel néz farkasszemet, míg a hatodik, a záróciklus néhány darabja szinte összefogja és széténekli a kötet motívumvilágát: a beszéd és a csönd, a remény és a kétségbeesés, az élet és a halál metszéspontjain áll a költő, a semmivel is számot vetve: „négy fal négy égtáj /jajong vagy suttog / éppen semmivé porrá… / hát ott élsz ott maradsz” (Ott élsz), de az istenhit biztonságát is őrizve: „.. “kívül és belül: / poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál /ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” (Jegyezvén szalmaszállal).
Vasy Géza
Forrás, 1994. 6. sz. 73-74.