Igazán poétikus Nagy Gáspár új verseskönyvének a címe, a költői szóalkotás szép példája a mosolyelágazás, vibrál körülötte a lehetséges jelentések köre, s igazán tágas mezőt pásztázhat szem és értelem, hiszen e fogalomnak, amely a kötet címlapjára kerülve szinte önálló művé változik, akkora a mágneses ereje, hogy derűset és komorat egyaránt magához képes rántani.
S szükség is mutatkozik erre, hiszen e versek mind a változások éveiben keletkeztek, azaz 1989-től kezdődően, s változás és változatlanság, dinamika és mozdulatlanság feszültsége hatja át az egész kötetet, mind a hat ciklust. Az amerikai „utazási emlékeket” megörökítő nyitóciklus első darabja életrajziasan is rámutat a kezdőpontra: az 1988 augusztusában kiutazó személyt még alaposan megmotozták, hogy késve indulhatott emiatt a gép, a két hónap múltán visszaérkezőre már ügyet sem vetettek a biztonsági emberek a repülőtéren. De nemcsak hónapok és tízezer kilométerek, nem is csupán évek határozzák meg e versek világát, hanem az átélt évtizedek is, s mindüket a lét alapkérdéseinek hálója rendezi el.
Nagy Gáspár daloló költőként indult, Nagy László-s küldetéstudattal, s a poklokat járva is azt a bizonyos katedrálist kívánta építeni, amely az emberi lét lehetséges harmóniájának monumentális emlékműve lehet. E szándékot soha fel nem adta, de a pokol körei csökkentették a dalolási kedvet, tépettebbé, diszharmonikusabbá vált e líra. Így volt igazán korszerű. S most — miként Nagy László — ő is ajánlhatja földrengéses arcának megmenekült mosolyát, a remény és a hit csakazértis diadalát. Egyre inkább átélve a halál tragikumát is, megnyugtató véglegességét is, búcsúztat is és búcsúzik is, emlékezik is és jövőbe is tekint, analizál és átérez, értelmez és érzékeltet a könyvet záró gondolat jegyében: „kívül és belül: / poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”.
Vasy Géza
Vigília, 1993. 10. sz. p. 795-796.