Nagy Gáspárnak öt esztendővel ezelőtt jelent meg Múlik a jövőnk című válogatott kötete. Akkor, éppen a rendszerváltozás „előestéjén”, a forrongó történelmi pillanatok közepette irodalmi eseményt jelentett ez a tény. Annál is inkább, mivel a politika lépten-nyomon meghatározta addigi líráját, sorsát. Ő az, akinek néhány verse miatt feszültség alakult ki az Új Forrás és a Tiszatáj körül, s vannak, akik szerint ennek következtében került sor a szegedi folyóirat betiltására. Ha ez szó szerint nem is felel meg a valóságnak, az biztos, hogy ama költemény az utolsó cseppek egyike volt a csordultig telt pohárban…
Persze illúziói korábban sem lehettek a hatalomról. Gyermekkora óta meghatározó élménye 1956, és vele együtt Nagy Imre – bajt okozó verseinek hőse. A válogatott kötet tehát akkor került ki a nyomdából, amikor a Nagy Gáspár-féle költők szárnyalását fékezni akaró politikai hatalom és társadalmi rendszer összeomlott. Jelképes az összegzés, és sejteni lehetett, hogy fordulatokat hozó. S az új kötet, a Mosolyelágazás négy esztendő elmúltával jelent meg. Költőnk közben másfajta szerepeket vállalt, de mindvégig hűen múltjához. (Lásd: Bethlen Gábor Alapítvány, Hitel szerkesztősége, Írószövetség, stb.) A hatalomhoz való viszony is megváltozott: a „belül” állapota jött el. Nem vitás: nagy próbatétel ez egy költő életében!
S a Mosolyelágazás útelágazást is jelent. Ilyen sorokra lelünk: „eszelős napok évek jönnek”", meg: „a holtak helyett sétálgatok/az ezredévi fényben” (Örökre – ébren). Az ilyesfajta verspillanatok azt jelzik, hogy a poéta látja az új veszélyeket, kockázatokat. Jóelőre arra int, hogy bizony a diadalmenet elmarad. Fontos megállnunk e ténynél. A felelősségteljes költői magatartás hőse nem dőlhet be a napi események mégoly vonzó és sodró lendületű újdonságainak sem. Útja messzebbre mutat, s a percemberkék hevületénél jóval több a tartása.
A magyar valóság iránti érzékenység nyomon követhető a kötet első fontos ciklusa, a 11 americana olvasása közben is. Ezek a művek egy amerikai utazás élményeit rögzítik, de a legfontosabb érintkezési pontot az jelenti, hogy a külhoni magyar szerzők, Márai Sándor, Horváth Elemér vagy Tűz Tamás újra és újra megjelennek a versek világában. Nagy Gáspár remekül köti össze a különféle síkokat, s érzékelteti, hogy az ő szellemi tájaikra is kívánkozik. Márai esetében a megrendült emlékműállítás lesz aztán indokolt… Az utazás élményei persze az idő múlásával átértékelődnek; mindinkább belsővé válnak, a személyiség részeivé lesznek. Mint a Most kezdett el benned dobolni esetében is. A nagy, a végső búcsú előképe jelenik meg ebben a finom és érzékeny lírai pillanatban. „Valamit megérez: te már búcsúzkodol/mész kifelé ebből a kék ég alatti/gömbből…” A szívbéli szorongás feszültségeiről vall ez a költemény. Korábban is találtunk hasonló intenzitású pillanatokat Nagy Gáspár műveiben, így hát nem meglepőek az ilyen fordulatok. Áttételesen szól itt, meghagyja a többféle értelmezés lehetőségét. A végkifejletben újabb távlatok nyílnak: „…s újra a dobpergés/majd trombitákkal/és harsonákkal az angyal.” Zsoltáros hangulat, a hit és a remény transzcendens bizonyossága kap erőre. Eképpen oldódik a feszültség, szelídül a kín.
Egyébként is számottevő a keresztény kultúrkör és a vallás állandó hatása ebben a költészetben – s ez jól látszik a kezdetektől, költőnk első szívedobbanásától, neveltetésétől. Ez a háttér őrizte meg mindig a sárdobálástól, ettől tudott méltósággal küzdeni, így lehetett hű az evangéliumi lelkülethez, így állt meg emelt fővel mindenkoron. A mának szóló példázat és a legbiztosabb morális támpontok erősítik gyakran mindezt. Ezúttal talán a kötetzáró Jegyezvén szalmaszállal sorai vallanak legszebben erről a bizonyosságról „ – …kívül és belül/poklosan örvényült, háborúlt világ,/de a remény sohasem meghaló,/ha minden utolsó szalmaszál/ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!" Egyértelmű utalás: közös érdekünk, hogy ama tiszta forrásra és eredetre tekintsünk, abban a tudatban, hogy persze nincsenek tévedhetetlen eszmék és emberek. Ám miként az 1992. karácsonyán született vers, a „Ne féljetek…” leghangsúlyosabb biblikus mondata hangzik: „s az Úr dicsősége beragyogja Őket”.
Visszatérve még legújabb közéleti műveire: 1989. október idusának – ahogyan egy helyütt datál – idején tényleg volt lelkes és eufórikus hang Trombitával, harsonával, angyallal… így találkozik a történelmi pillanat az örökkévalóval – egyetlen költészeten belül. S a pillanat sem akármilyen! A harmadik ciklus nyitóműve, az Évkönny, 1989 feltétlenül az ilyen pillanatok közül örökít meg egyet. A szójáték mélységesen komoly és szellemes: nem évkönyv, hanem évkönny az, ami a lyukas zászlót, a „tűzből és vérből mentettet” siratta ott a téren.
Nagy Gáspár tehát úgy lép tovább, hogy közben nem tagadja meg korábbi énjét sem. Hiszen ezek még nem azok a valóban „jobb idők”… Régi barátságok bomlanak szét, hajdani küzdőtársak fordulnak szembe egymással, „mintha nem volna/már ki ellen/hurrá hajrá most/egymás ellen!” (Békebeli kannibálok) A közéletiség mellett megszólaltatja a személyes lét viszontagságait, az esendő ember keserveit, fájdalmait is. (Kórházi éjszakák és nappalok)
Nem földi dicsőségről énekel. Tudja, hogy ilyen aligha létezik. Az egyik versében föltűnő Heródes és kései követői alaposan megrontották már az ember esélyeit. Ám a „fénylő csillag” reményéről sem mond le, miközben nem tagadja le a „kormos viharlámpa” jelenlétét. Számol a kétezer esztendő bukásaival és diadalaival is. Dehát – miként a létezés – így lesz Nagy Gáspár költészete bonyolultan összetett és igaz.
„És dicséretére az Égnek/magasába indul az Ének”. Egy régebbi verséből, a Szavakból valók e sorok, s most azért is időszerű idéznünk, mert Nagy Gáspár pályáján egyre magasabban száll az ének.
Ha egy kissé töredezettebben, válságos napjainkat kifejezőbben is. Ám tény, hogy a tavalyi Mosolyelágazás után itt az idei kötet, Kőnig Róbertnek, költőnk grafikusbarátjának míves címlapjával. Persze csak a kötet idei; a versek az elmúlt esztendő lírai krónikáját adják. Dehát fölös lenne az ébrenléte? Hitünk szerint nem. Meg az ő hite sem hagyja el, változatlanul él benne az a tartás, melynek gyökerei a család és a pannonhalmi diákkor tájékán keresendők. Többször hallhattam tőle, hogy a legősibb magyar iskola az ő számára a megtartó hiten túl a magyar történelem pontos megismerését jelentette.
Egyre mélyülő lírája aztán ma sem távolítja el e közéleti fogantatástól. Reflektál mindenre, amire érdemes. A belső tájakra éppúgy, mint – egy pesszimisztikus „elszólalása” szerint – a „lehet: az utolsó békeévre”… Melyben remények és kétségek között vergődött a magyarság, s benne a költészet is. Melyben a gyász sem hagyott ki bennünket, a nemzeti sem. „Uraim,/Önök megtettek mindent,/– bedobtak ezeregy gáncsot – /hogy siettessék elestét!" – hangzik a Magyar karácsony szomorú üzenete a mindenkor gáncsolóknak, azoknak, akik „most már emelt fővel/szégyenkezhetnek!”
Megszólal ezekben a versekben a közösségi meleg iránti vágyakozás, de érzékeltetvén, hogy annak esélyei nem éppen rózsásak. Egyenletes művészi színvonalú, jó verseskötet ez. Mint egész eddigi pályája kiemelt pillanataiban, most is hitet erősít, értéket tartósít ez a mégiscsak ébren őrködő költő, nemes őseinek hűséges követe, népének és nemzetének, de a legújabb irányoknak is lírai krónikása.
Bakonyi István
Magyar Élet, 1994. jún. p. 43-44.