Nagy Gáspár hatodik kötete az értékőrzés és az értékgyarapítás igényével készült: kamatoztatja mindazokat a szemléleti és poétikai vívmányokat, amelyeket régebbi műveiből ismerhetünk.
Nagy Gáspár küldetéses költő. Munkássága pályakezdése óta a váteszi vallomásos, élményalapozású modellt testesíti meg. Előző könyveiben {Koronatűz, Halántékdob, Földi pörök, Kibiztosított beszéd, Múlik a jövőnk) e lírai magatartásforma sajátos módozatait dolgozta ki. Felfogásában a költő az igazság tudója, morális ítélkezésre jogosult, hiszen az erkölcsi tisztaság képviselője és hirdetője. Konok daccal néz szembe a megalkuvókkal, az amoralitás kufárjaival. Legendás, mára már antológiadarabbá vált versei miatt (A Fiú naplójából, Öröknyár: elmúltam, kilencéves) 1984-ben az Új Forrás szerkesztőinek kellett felelniük, 1986 nyarán pedig betiltották a Tiszatájat. Nagy Gáspár pályáján hű maradt állócsillagaihoz: Nagy László, Pilinszky, Kormos, Jékely, Dsida Jenő, Weöres poéziséhez; egyiküket sem utánozta, de mindannyiuktól tanult.
A Mosolyelágazás 1988 és 1992 között keletkezett költeményei többségükben a korábbi, erősen politikus attitűd meghosszabbításai, miközben a lírai én intim világának vívódásai is helyet kapnak a gyakran ironikus felhangzó opuszokban. Az újabb termés több teret szentel a nemzeti problémák megragadása mellett a személyiség benső világának. Az öt fejezetben a „sintér idő” foglyaként főleg az emlékezés pozíciójából beszél.
Az 1988-as utazásaiból sarjadó 11 americanában verssel adózik Tűz Tamásnak és M.S. mesternek (Márai Sándornak) is. Az „országosan vezényelt amnézia” (Halála kellett, halála jel volt), a „menetrendszerűen levert forradalom” (Három szívütem), a diktatúra közös szégyenének történelmi ideje rémlik föl több költeményben. A legsúlyosabb mondandójú versét, a Kádár-korszak lírai analízisét a Félig bevallott élet írójának, Csoóri Sándornak küldi Nagy Gáspár (Rég bedobott palack új szigeteknek üzen a hajóbörtönből): a kilencvenes évek küszöbéről visszatekintve az egykori önmeghatározás képtelenségéről gondolkodik. A többes szám első személyűség hangsúlyozottsága a korszak tollforgató értelmisége általános életérzésének, s a Csoórival történő közösségvállalásnak gramatikai kifejezője. Az alá- és föléírások méz- és korbácsjutalmú produkcióját minősítendő hangzik föl a negyedik strófa: „Így romlott minden meghatározhatatlanná / és homályosan viszonylagossá / és lett mégis szükségszerűvé / apáról/fiúra – nemzedékről/nemzedékre, / (idegrostjainkat átaljárva) / egy bizonyos fajta kábítószer / szolid használata…”
A Mosolyelágazásban az eddigiekhez képest megerősödő töprengések hoznak új elemeket: az elmélkedések magva az elmúlás (Magyar történet, A halál kutyái, A te halálod, Őszi bánat, Kórházi éjszakák és nappalok, Egy szelíd franciának írom). A „holtak helyett sétálgatok / az ezredvégi fényben” (Örökre ébren) hangja a történelemből kizárt ember permanens önvádjává súlyosodik, folytonos múltvallatássá, jelenvizsgálattá erősödik (Most kezdett el benned dobolni, Évkönny 1989, Sivatagi szópor, A történelem asztala alól).
E vázlatos ismertetés végén a recenzens megjegyzi, hogy ambivalensen viszonyul a Nagy Gáspár-jelenséghez: ahhoz a folyamathoz, amikor az etikum — a mégoly sokrétű és modern poétikai eszközök segítségével bár — esztétikummá transzponálódik. Nagy Gáspár költészete nagyrészt az elmúlt rendszerrel szembeni averzió terméke. S mint ilyen, korjellemző, karakteres művészet. — A „hogyan tovább?”-ra még nem látni a választ.
Karádi Zsolt
Kelet-Magyarország, 1993. okt. 9.