Ha évről évre, évtizedről évtizedre haladunk egy válogatott verseket kínáló kötetben, gyakran adódik a kérdés (Nagy Gáspár könyvében is): mi változott (változik)? Van-e ok-okozati viszony? Ha van, találunk, találhatunk-e bármit, amiről azt mondhatjuk: ez lehet a végső ok: ezért uralják a gyerekkor eseményei, tájai az első két kötetet, hogy azután hirtelen eltűnjenek. Kijelenthetjük-e bármiről egyértelműen: ezért lett uralkodó motívum a politika, a történelem, ezért módosultak (módosulnak) folytonosan az írói eszközök? Kevesebb a pátosz, több lett az irónia, a groteszk. A környezet változott, vagy a költő? Ha a költő, mint az események részese vagy mint szemlélője, netán mint határeset? Esetleg csupán a követett hagyomány, a „technika” lenne más? A kifejezés lehetőségei módosultak? E kérdések majd mindegyikére irodalomelméleti és történeti iskolák építették egymás horizontján gyakorta fel sem bukkanó rendszerüket. Ez a kritika — így — egyiket sem tárgyalja, valahogy azonban mindegyikről szól. Ennek oka, hogy nem csupán ismertetni, de értékelni is akarom Nagy Gáspár költészetét, ami leginkább úgy valósítható meg, ha azokról a különböző írás- és gondolkodásmódokról beszélek, melyek időről időre módosítják a szövegek viszonyát a külvilág elemeihez, tényeihez.
„Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára, melyek lehetővé tették, hogy felmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet.” Az idézet Nagy Gáspár egyik új versének (A valóság égető nyelve) mottója, de olvashatnánk az 1982-es Földi pörök vagy az 1987-es Kibiztosított beszéd jó néhány írása előtt. Czesław Miłosz kijelentését első ránézésre esetleg problémamentesnek véljük. Pedig már a valóság szó jelentése, tartalma sem egyértelmű (irodalomról szólva, ma fokozottan nem az), és az eltérő értelmezés akár ellentétes eredményekhez vezethet. Azután ott van a felmérhessük békés többes száma, mely gyakorta semmilyen közös nevező alá nem hozható egyes számokat mos egybe. Ezzel egy objektív norma létezését sugallja. Hogy tudniillik létezne konszenzus azon kritériumokról, melyekkel egy műről kimondható: ez most kevés, ez éppen jó, ez így már túlzás. Sajnálhatjuk vagy sem, tény, hogy ilyesmi nem létezik. Jó esetben is csak konszenzusok vannak. Szűkebb vagy tágabb körben hatnak, művészeti áramlatokat, irányzatokat, ezzel párhuzamosan társadalmi csoportokat, rétegeket különítenek el. E kritika nem tárgyalhatja viszonyaikat, noha olvasatait alapvetően meghatározzák majd.
Mű és valóság viszonyának tárgyalásakor a hagyomány aligha mellőzhető. A hagyomány, amely magában foglalja a múlt mellett a jelent is, hiszen nézőpontja nélkül maga a kifejezés sem értelmezhető. Nagy és/de különös hatalom a tradíció. Különös, mert milyensége (inkább, mint azt a hatalom más formáinál megszoktuk) nagyrészt azon múlik, akire hat. Ha egyszerűen a követés, a hűség tárgyának tekintik, kényszerít, esetleg sorvaszt. Ha lehetőségnek veszik, felszabadító (lehet). Ebben a régióban, úgy tetszik, különösen. Amennyiben az Illyés Gyula által „résistance-irodalom”-nak nevezett hagyomány mérlegén vizsgálom, mennyi valóságot is bír el a költészet, akkor „terhelhetősége”, meglehet, korlátlannak bizonyul. Ha a jelző nélküli irodalom mérlegén, akkor az eredmény bizonyosan más lesz, a művek megítélése szintén.
Nagy Gáspár költészete ebből a nézőpontból nem egynemű. Mindkét szempont érvényesül benne, és ahogy ez ilyenkor nem meglepő, a legjobb versek éppen az átmenet, az elmozdulás következményei. Amikor a költészetről ír, Nagy Gáspárnak a vers elsődlegesen az éthosz fóruma, az igazság kimondásának eszköze, a közösség ügyének képviselője. Valami már meglévőről, egy választott témáról, tárgyról beszél tehát. Ezekben a versekben érintetlen a hagyományos objektum-szubjektum viszony, sőt, a személyiség vállalt teljességigénye még erősíti is azt. De ez az életművön belül is csupán az egyik út. Más szövegek egy személytelenebb lírai modellhez közelítenek. Egyes versekben a téma és/vagy a személyiség felbomlása zajlik, másokban mindez már végbement, a szöveg a következmények ideje, tere.
Az első csoportról azt mondhatom, hogy ennyi valóságot – így – bizonyosan nem bír el a költészet: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” vagy: „A gyávaságot ha számon kérik? / A hitet is naponta cserélik? / Az iskola sunyít és hallgat: némán féli a birodalmat!” Élesen fogalmazva, ezek a szövegek a szó- és tipográfiai játékok ellenére is csupán igazságértékkel bírnak, esztétikai értékkel nem. Negatív példák: mi történik, ha az irodalom fenntartások nélkül vállalja a résistance-szerepet, ha léte kimerül politikai állásfoglalásokban, irodalomtalanítva az irodalmat magát. Ezek a versek elenyésző kisebbségben vannak a kötetben. Hogy mégsem lehet szó nélkül hagyni őket, annak az az oka, hogy nem egyszerűen „kicsúszott” (rossz) versekről van szó, hanem egy hagyományos látásmód egyéni elemekkel, színekkel történő megújítását kísérli meg.
A kitörési pontokat azonban legalábbis kijelöli önmagának. A groteszk és az abszurd azok a minőségek, melyek akár (leginkább) a valóság végletessé, kizárólagossá tételével is mindezen tapasztalatok fonákjáról szólnak. Hatékony eszközök, az árnyalt kifejezéshez egy kissé túlzottan is. Nem így az a versmodell, amelyik az első kötettől fel-felbukkan, melyben a történelem, az egyéni sors, a táj képei annyira szilánkokká töredeztek, annyira új rendszert alkotnak, hogy konkrét és elvont, egyedi és általános alig különíthető el. A leírás érezhetően nem külső tájat fest, mégis, a konkrétum, az érzékletesség túl sok ahhoz, hogy a képeket egyszerűen belső tájként nézzük, az események időtlenek, múltjuk a mindenkori olvasás idejéig ér, jövőjük már az olvasó terein át halad. Világokat kapunk tehát, olyan kis univerzumokat, melyekben végtelen sokáig időzhetünk, haladhatunk, akár egyetlen irányba, noha érezhetően zárt, önmagukba görbülő terek. Ilyen az a hegyekkel övezett medence — lehet a Kárpát-medence, de ugyanúgy egy dombok közötti mélyedés -, mely az Utóvázlat az „elsüllyedt csatatérhez” című versnek nem is annyira tere, mint inkább lényege.
Jó néhány verstípust láttunk. A háttér az el- és kimondás mikéntjének keresése. Annak, hogy Nagy Gáspár ennyire nem talál megnyugvást, oka – úgy gondolom – céljának kettőssége. Hogy neki a kimondás kevés, számára az elkötelezett beszéd kötelező! A kettő pedig olykor “ellentmond “egymásnak. Költészetének gyakori motívuma a Biblia, nyilván azért is, mert értékrendjében az írás elsődlegesen nem écriture, hanem az Irás. De még az írás is lehet csupán a hermeneutikának megnyíló titok, ahogy lehet képes-érzékletes Biblia Pauperum is. Nagy Gáspár versei kísérletek a kettő egyesítésére. Ezért az átmenet, a kompromisszum sokfélesége. A közös pont, az alapállás, az elkötelezett irodalomé. Ezért veti el tételesen a nyelvközpontú költői irányzatokat. A Csak nézem Olga Korbutot című versben így ír: „hiszen bemutathatnád te is / a költészet minden trükkjét / az egynapos csodát / a konkrétvers és / szövegek sorát / átverhetnéd a / semmi szigonyát / a banális nagyhalon / soha nem kínálkozik / így az alkalom”. Van tehát fontosabb dolga az irodalomnak, mint az irodalom maga. Ez – így – olyan vélemény, mely – noha én például nem értek egyet vele – mindenképpen figyelmet, továbbgondolást érdemel, egy kulturális tér palettáját gazdagítja. Amikor azonban (a már említett A valóság égető nyelve című versben) a politikai demagógiával, klisékkel kerülnek egy szintre a nyelvfilozófiák, az azokról, azokat használva gondolkozó irodalom, nos, az már olyan csúsztatás, ami kellemetlen érzéseket kelt. Egy irányzat uralkodóvá tételének igényét sejteti. És éppen olyan kísérletekkel szemben, melyeknek lényegi oka Nagy Gáspár költészetében is problémaként van jelen. Erről beszél a Zónaidő című versben: „Bevillan odakintről / nem tudod elmondani // kisajdul idebentről / nem lehet elmondani // … áthúzod / csöndben összes versedet / megérted miért szabadrabok”. Szabadrab: ritka érzékletes kép az emberről, akinek gondolkodása valahogy a nyelv függvénye, nyelvhasználata ugyanakkor gondolkodásához van kötve. Amikor megkísérli e nyelvi mozgástér tágítását, ha nem is vegytisztán, de Nagy Gáspár is alkalmazza a huszadik századi nyelv- és irodalomközpontú irányzatok eredményeit. Saját költészetével bizonyítva, hogy megfelelő használatuk esztétikailag értékes műveket eredményez. Ezért is gondolom úgy, hogy Nagy Gáspár számára a még működő előítéletek felszámolásán át vezet tovább az út.
Gál Ferenc
Kortárs, 1990. 7. sz. p. 165-168.