A kötet az idén ötvenesztendős Nagy Gáspár válogatott verseit tartalmazza. A cím telitalálat: egyrészt utalás arra, hogy a Nyugat a Kádár-rendszert a szocialista világ legvidámabb barakkjaként tartotta számon, másrészt figyelmeztetés is, hogy a rendszerváltozás óta sem tudunk igazán élni szabadságunkkal: rabjai vagyunk illúzióinknak, előítéleteinknek, értékrendünk pedig súlyosan torzult. Kiveszőben a társadalmi szolidaritás, önzőek lettünk, lassan egyetlen istenünk lesz, a pénz és a fogyasztás. Nagy Gáspár eddigi pályája ékes bizonyíték arra, hogy a politikailag elkötelezett, morálisan tiszta költészet mennyire sokrétű tud lenni, s az élet teljessége iránti igény a torzókat előnyben részesítő korunkban sem idejétmúlt művészi, irodalmi törekvés. Modernség és közösségi küldetés, a hagyományokhoz való hűség és korszerű újítás, erkölcs és esztétikum nem kizárják, hanem feltételezik egymást. Nagy Gáspár versei filozofikusak, szelíden ironikusak.
Teljességgel mellőzik a kioktató hangot, a próféciái dörgedelmeket, mégis, kíméletlenül őszinték. Metaforákban gazdag költészetének egyik találó kifejezése a „Helybenzsákban-futós”, amely talán egész XX. századi történelmünkre jellemző. A rendszerváltozást követő években írott versei keserűbbek: Heródesek, alkalmi júdások, kreónok uralta világról szól ezekben, utalva arra, hogy a valóban nagy horderejű politikai, jogi, gazdasági változások mellett elmaradt a valódi fejlődéshez szükséges belső megtisztulás, a múlttal való őszinte szembenézés. Egyszóval a lelki átalakulás. De a bencés neveltetésű költő mégsem látja kilátástalannak helyzetünket, ahogyan Jegyezvén szalmaszállal című költeményében megfogalmazza: ”A remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ”. S azért ebben bízhatunk.
Bodnár Dániel
Demokrata, 1999. nov. 18. p. 40.