Nem ötletszerűen idézem Czesław Miłoszt, hanem Nagy Gáspár (s véleményem szerint a jelenkori magyar költészet) egyik alapvető verse, A valóság égető nyelve mottóját másolom ide: „Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára, melyek lehetővé tették, hogy fölmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet”. A mi költészetünk, a magyar, mennyit bírt el például a hetvenes-nyolcvanas években, többek között Nagy Gáspár líráján, különösen két versének fölidézésével is szokás volt mérni — tudjuk, egyik A Fiú naplójából (1981-86), a másik az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1983). Hajlamosak vagyunk egyáltalán Nagy Gáspár költői, szellemi rangját e két vers környezetében revelálni — holott nyilvánvaló, a költő e polito-lírai, akár ellenségesen, akár szorongva, nyílt-rejtett szimpátiával fogadott megnyilatkozása csak a költői előzménnyel, az olvasót 1968-ig visszavezető versmennyiséggel együtt tett világossá, érthetővé, szinte természetszerűen bekövetkező egy gesztust. Így volt hiteles a júdásfa metaforája is, s a két metszően intő sor is, „és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI.” A monogram nyílt titok volt, nem kellett megfejteni — a hozzáfűződő tragédiát kellett újabb várakozás után egyértelművé tenni, azzá lényegíteni, amit egy ország számára jelentett, föloldása folyamatát megkezdeni. Ma, az ötvenesztendős Nagy Gáspár egybegyűjtött versei, a Szabadrabok summája efelől is nézhető, a két vers egy állandóan élesre állított alkotói rendszerben létrejött cezúrájának is tekinthető.
Valójában nincsen cezúrája ennek az ifjúkortól egyöntetű, következetesen épített életműnek — igaz, már a kezdet kezdetén újból csak csábít az évszám: 1968. Nagy Gáspár korai versei esztendőkre is, történeti fordulatokra is keltezettek, érzékenysége nyilvánvalóan mindenkori, közép-európai is, egyetemes vonzalmú is, s bármire idézhetők a legelső vers sorai, „már az eligazodási / nehézségek ismételgetése / teszi bonyolulttá / a világot”. Régiónkban nem csak a költői eszmélkedés lett efféle tájékozódással egybekötve, a fölismerés, amit Nagy Gáspár költészete már itt tartalmaz, egy-egy életpályát végigjár. Azon már a karakter ereje segít, hogy ne az elbizonytalanodásban merüljünk ki, s munkánk se a végleges elhúzódás dokumentuma legyen — bár ennek tragikus magaslatai is időről időre példaszerűek. Nagy Gáspár gondolkodásán óhatatlanul József Attila szellemjegyét már korán ott érezzük, s a választott kortárs példák; Nagy László, Kormos István, Jékely Zoltán abban segítik, hogy költészete lehetőleg kellő elosztású legyen, a mindenkor égető lokálterminusok kimondásában s az egyetemességre való tudatos törekvésben. Konkrét Nagy Gáspár-versekre hivatkozva megint csak — hogy például az Öröknyár szomszédságában már A valóság égető nyelve szólaljon meg, tanúságul a halottak megjelenítésének továbbfejlesztésére, amelyben „eljön maga Kreon is / engedélyt ad a temetésre: temetik a világot.” S több mint képkiegészítés a helyzet magyarázatának közepében „közepes kreatúra”-ként láttatni tovább az antik mitológia hármas-Kreonjának összetett jellemhibáit aljassággá, szimpla gőggé, a gyilkoló mániát végül maszatolni igyekvő jellemfakultakat. A vers talán épp ott rugaszkodik el alkalmiságától, ahol legkonkrétabb kívánna lenni — „aki akar, helyet is cserélhet / a sír szélén ülőkkel, / de szabadon temetkezhet vissza a holt, / és szabad elvonulást kap az élő.” E szelíden apokaliptikus, szinte a névtelen módján monotonizáló beszédrészleten túl mindegy, ki fenyegető s ki odavetett mondatként értelmezi a vers ilyen sorát, „a mi teendőnk tehát a föntiekből következik.”
Nagy Gáspár költészetének persze általában nincsenek odavetett mondatai. Még iróniájukban se nagyon, s azon a határon se, ahol a személyiség üde játékba feledkezik a személyességgel. Ha pedig a költő szelídségére hivatkoznánk, valóban a konok s az elszánt jelzőit váltogathatnánk. A szelídség a magyar költészetben is koronként kíméletlen hanghoz szokott — Nagy Gáspár lírája azonban nem csak a veszélyezettségből táplálkozik. Mindenkori erőt adó forrása a gyerekkor, egy hagyomány s diákévek indíttatása következtében teljesedő hit — amelynek a babitsi ihletésű kéksapkás diák-ködökből még itt remeg / a Psychoanalysis Christiana soraitól pontosan követhető írható le a négyrészes Tékozlók imája-ig: „ezért is benne vagyok az útban… / vissza kitapintani szándékok beteltét / hát haza és hozzád tévedek Uram”. A Tékozlók imája viszont nem csupán nagy igényű filozófiai összefoglalása a mai ember tétjének s létproblémáinak — már azt a Nagy Gáspárt is világosan mutatja, aki a maga, ugyancsak szép metaforákon érlelt nyelvét afelé fordítja, hogy lecsupaszított nyelv és az igényes gondolatra jogot formáló költői vállalkozás lehessen. S mindinkább bekövetkezőnek tűnik innen, amit Ágh István állapít meg a költőről rajzolt elmélyült portréjában: „Olyan prozódiát talált, amellyel mint kötéltáncosnak kell átegyensúlyoznia a stílus szakadéka fölött. Az igazság szépsége az egyetlen fogódzója.” Úgy gondolom, századunk magyar lírája mégsem különbözik annyira szomszédos sorstársaink izmusokon hamarabb edzett költészetétől, hogy Nagy Gáspár az eredetileg kapott vagy választott hazai mintákat ne lehetne kész tovább is segítségének tekinteni.
A nagy nyári délután látomása Nagy Gáspár számára („amikor megszólalnak / mind a négy égtáj felől / a harsonák, s holt és eleven — / főszereplőként találkozik / a RENDEZŐVEL…”) egyelőre tündöklés, amelyben könnyűnek érzi magát. Látható a Pünkösd utáni világ, s mindezt, hogy ismét magát a költőt idézzük, megalapozza a tudat, mely szerint: „Egyszer mindent az ő szemével látunk / jót és rosszat / a tékozoltat és tékozolhatatlant.” Egyfelől. Másfelől azonban várat a lenti történet teljes föloldása magára s a ránk bízott „remény” miatt kísért a lehetséges szembeszegülés — örök a dilemma: „Valahol mindig eltűnik / valahol mindig megtalálják / valahol mindig temetik / valahol mindig exhumálják.” S az ebből következő, könnyebbségünket halogató summa: „Örökké rajtunk keresik / örökké mégis bennem él ma.” Nagy Gáspár nem mániákus. Az általa megjelenített világ nagyobb része inkább az; e világ ereje szemünkben időnként fogyni látszik, hogy fordítson jellemhiányain.
Kalász Márton
Vigília, 2000. 1. sz. p. 76-77.