Amint a nyelvvel való állandó törődés követelményének kimondását hitelesíti egy olyan huszadik századi klasszikusunk életműve, mint a Kosztolányié, hasonlóképpen hitelt érdemlő lehet az ilyesfajta törődés a magyar irodalmi örökségre, valamint a jelenkori, az éppen születő irodalomra vonatkozóan a kortárs költők egyik legjelentékenyebbike, Nagy Gáspár részéről. Nemrég kiadott esszékötetének mintegy száz írása támaszthatja alá ezt az állítást. Ő Berzsenyiről írván, ezt a fajta feladatot és programot az „éltetés” szóval ragadja meg. A művekkel, az örökséggel való mély és őszinte szembesüléssel ugyanis együtt jár amaz állandó törődés, Nagy Gáspárt idézve: az éltetés.
Hogy mennyire komolyan veszi ezt a feladatot szerzőnk, annak kézzelfogható bizonyítéka számomra a Szavak a rengetegből című, négyszáz oldalt meghaladó kötet, amely több mint harminc év esszéit tartalmazza, olyan személyes fűtöttségű rövidebb vagy terjedelmesebb írásokat – vallomásokat, eszmefuttatásokat, elemzéseket, könyvismertetőket – klasszikusokról és kortársakról, amelyek Nagy Gáspár költői pályája teljes hosszát úgymond szegélyezték. Szinte kivétel nélkül alkalom szülte írások teszik ki a kötetet, de valahogy oly értelemben gondoljuk ezt, amint Cs. Szabó László mondotta, hogy tudniillik vers, novella, regény, dráma fogantatása az ihlettől függ, de az esszét Alkalom szüli…
Figyelemre méltó a szerző részéről az a vallomás, amit egyik „alkalmi” megszólalásakor tett, s amely mind a csodát művelő költő, mind a csodát magyarázó irodalmár véleményét magába foglalja. „Találkozásunk a verssel legalább akkora titok, csoda – írja egy verses kötet ismertetésekor –, mint az, hogy miképp születik. Aztán megnyílik-e, vagy sem, de pontosan sosem úgy, ahogy gondolnánk, beleértve a ’termékeny félreértés’ példatárait is. Ezek bizony kérdések maradnak, amíg verset írnak és olvasnak.” S áttételesen saját kritikusi credója fedezhető fel abban a meglátásban is, amelyet az esszét és ún. vallomásos prózát író Ágh Istvánról vetett papírra a szerző. „Azokról ír [Ágh István], akik izgatják, mert el akar igazodni a tőle távolinak tetsző költői világban, s azokról, akikről meg van győződve, hogy igazi költők az ő – esztétikumot, erkölcsöt, tartást egybeötvöző – nézete szerint. Ez utóbbi kategória egyként vonatkozik a nagy klasszikus elődökre s a közvetlen kortársakra.”
Értékminősítéséből meg kitetszik annak az iránynak a választása, amelyet a szerző maga is követ, amikor irodalmi találkozásairól tudósít: Ágh „költői vérrel föltöltött kritikáit, esszéit” méltatja, melyekről azt állítja, hogy „felüdülés olvasni”. (uo.) Ezzel szemben pedig nem egyszer tesz bíráló megjegyzést Nagy Gáspár az irodalmi közélet állapotára vagy az ún. kritikai életre, egy 1999-ből származó írásában például az anyaországi egyik nagy baját, anomáliáját „egyfajta egészségtelen belterjességben” jelölve meg, másutt meg kijelentvén, hogy „egy eltorzított jelen aligha teheti felelősséggel mérlegre a múltat”. Esetenként az iróniától és szarkazmustól sem riad vissza, amikor például „újpesti elvárás-zenit”-et emleget, amikor olyan szavakat és szószerkezeteket alkot, mint például „ízesen gadamereztek” vagy ,,ír, önkiír, önkifejez, olvasót, nyelvet lefejez”, illetve amikor „passzát széllel felfújt” íróról vagy „írófejekkel ornamentizált bolti trikók”-ról tesz említést (vö. 377–378., 393.)
Nagy Gáspár választásait nem kendőzi el. Egyik tanulmányában (A felejtés ellen…) arra is kísérletet tesz, hogy összefoglaló érvénnyel rajzolja meg a magyar költészet második világháború utáni majd’ fél évszázadának képét, Illyésben, Weöresben, Pilinszkyben és Nagy Lászlóban jelölve meg a legkiemelkedőbb csúcsokat. Ezeket megnevezve tulajdonképpen négy meghatározó líramodellt vázolt fel szerzőnk, amelyek valamelyikébe elhelyezhetőnek véli a korszak költészetének számottevő művelőit, sőt kiemeli azt is, hogy akár egyetlen alkotó művében is felfedezhetők lennének a különböző modellek. „Egy mai érett Orbán Ottó-versben szinte együtt látható mind a négy (…) vonulat” – jegyzi meg a szerző.
Klasszikusokról és kortársakról árnyalt és érzékletes rajzokat készít Nagy Gáspár, s ahol teheti, az esszéíró Németh László iránymutató gondolataihoz igazodik eszmefuttatásai során. Petőfit a legkorszerűbb magyar költőnek tekinti, Arany esetében a Toldi és a balladák „tüntető nyelvi gazdagságát” említi. Illyést nyelvi hajlékonyság jellemzi, ő az, aki „mindent láttatni tud a homály legkisebb foltja nélkül”, Nagy László meg „páratlanul arányos életművel válaszolt a század harmadik negyedében végbement páratlanul aránytalan és igazságtalan történésekre” – állapítja meg szerzőnk, s ugyancsak vele kapcsolatban mondja, hogy „művei voltak az álság falait és jegét érvénnyel áttörő versnaszádok”. Véleménye szerint Csoóri Sándor „a nagyon is kisebbségben lévő – személyességet, a teljes emberi hitelességet fölvállaló – versre szavaz”, Markó Béla meg az egyik „legszabadabb magyar nyelvű költő, ott Erdélyben”.
Nagy Gáspár kortársai és mesterei közül Kormos Istvánnal és Nagy Lászlóval – mind emberi, mind költői kvalitásaikkal – kiemelten foglalkozik, előbbivel való „találkozásainak” tizenkét írást szentelt, utóbbit, a „bajvívó költőt” nyolc alkalommal idézte a halálát követő évtizedek során. Külön-külön mindenik írásműben úgymond önmagát adja a szerző, hőseit meg hitelesen jeleníti meg, egyszóval tesz azért, hogy ne a „felejtésre való hajlam” uralkodjon el körülöttük. Nyilván, teszi ezt emberi, mondhatni tanítványi hűségből is. Ám tudnunk kell azt, hogy Nagy Gáspár szótárában a hűség szó a megszokott jelentésen túl egy újabbal is rendelkezik, értelmezésében ugyanis a hűség „az emlékezet szabad éltetése”.
A recenzens kritikai megjegyzése éppen erre a húsz írásból álló füzérre vonatkozik, amelyeknek a kötetbe való szerkesztés során is meghagyták saját külön „egyéniségüket”, ezáltal akarva-akaratlan megnőtt az átfedések száma, s így megsokszorozódtak az önismétlések. Bizonyára nem lehetett volna mindenik átfedést kiiktatni, mivel sérült volna az egyes írások épsége, viszont valamilyen más megoldást szerzőnek és szerkesztőnek feltétlenül találnia kellett volna a zavaró önismétlések elkerülése végett.
Borcsa János
Irodalmi Jelen, 2005. július p. 17.