Egy időben nem járhattunk iskolába: Gáspár csaknem tíz évvel volt fiatalabb nálam. Tanítani sem taníthattam őt: amikor ő pannonhalmi diák volt, én Budapesten bölcsészhallgató. Amikor tanítani kezdtem, ő főiskolás volt Szombathelyen.
Történelmi korban éltünk és élünk. Ő a második világháborúról csak beszélni hallott, az én emlékeim ott kezdődnek. 1956 utóéletéről, ami iskolánkat is érintette, már bőven volt tapasztalata. A történelemről és a történelemből meggyőződésem, hogy többet és mélyebben tudott nálam, s ami ennél még fontosabb: elevenebben érezte. Ezért tudott vallani, nem törődve azzal, alkalmas-e az idő a szólásra vagy sem: szólni kell, az igazságot nem lehet elhallgatni.
Egy hegyen – csak szépítve mondható hegynek, egy dombnak is kicsi púpon, a „kupacon” – tanultunk meg távlatokat látni. Mert voltak tanáraink, akiknek maguknak is voltak távlataik. S bár mindannyian – volt idő – börtönnek éreztük a diákotthon zártságát, ott tanultunk igazi szabadságot. Megtanultuk – mert megismertük – a szellemnek és a léleknek az igazi szabadságát. S megtanultuk, már akkor megtanultuk, amikor még a legtöbb iskolában ezt nem taníthatták, hogy vannak értékek, amelyek nem függenek politikai rendszerektől, nem függenek hangosan kiabáló politikusoktól, s ezeket az értékeket lánckerék sem képes eltaposni.
Mi az, ami bennünket – bencés öregdiákokat – ma is szövetségbe köt? Hogy voltak tanáraink, akik értékeket adtak tovább, s mi ezekből diákként talán kevesebbet, de felnövekvén egyre többet vállalva magunkévá tettünk. Sokan voltunk, kik nyakasok voltak, s „miként az idő, úgy röpültünk”. S valami megfoghatatlan és kimondhatatlan, de a valóságosnál is valóságosabb vonzás erejében éltünk. Mert tanítottak – nem kényszerítettek – minket imádkozni, és tanítottak – nem kényszerítettek dolgozni bennünket. S keresték – és velük együtt kerestük mi is nyugtalan szívünkkel – a békét. Életre szóló feladat ez.
Szerzetestanárok és diákok egy életre szövetséget kötöttek. Elvittünk valamit tanárainkból. Ők talán úgy érezték, hogy hirtelen szegényebbek lettek, de saját bencés szerzetestanári tapasztalatom mondatja: minden hiánnyal, amit diákjaink belőlünk vittek el, mi lettünk gazdagabbak.
„Szól az ének búcsúzóra,
Vén diáknak ballagóra.
Messze visznek már a léptek.
Vissza talán sose térek…
Talán sose térek vissza,
Szívem a bú borát issza.
Elszálltak, haj, mind az évek,
Pannonhalma, Isten véled!”
Ezekkel a sorokkal ballagtam én ’59-ben, Gáspár is ezt énekelte ’67-ben. S közben újra és újra visszatérnek az öreg-fiúk, s borulnak egymás nyakába, s erősödnek a régi barátságok – holtomiglan, holtáiglan, túl még a síron is.
Szent Márton hegye, monostora, iskolája búcsúzik a volt diáktól, aki most már a teljességet látja. Büszkék lehettünk az egyenes gerincű, tiszta tekintetű tanítványra, akitől hűséget, a keresztény és magyar gyökerek vállalását tanulhattuk nemcsak diáktársak, hanem tanárok is. Ahogyan mindig vállalta a vasi szülőföldet, ugyanúgy mindig vállalta szellemi otthonának azt a helyet, amelyről így ír:
„végre Titanikként süllyed elő
az isteni ködből s én pihegve
várom a földigérő ruhájú embereket,
várom a várból a figurákat,
szamaraskordét, angyalszárnyú hordót,
várom a kimasírozó falra kicsinyített
osztályokat, a tanári noteszok
irgalmatlan hajráját a tulvilági kapun
kifelé, várom a bámész turistákat,
akik irigyelnek-sajnálnak minket,
várom a levelet, várom a fordítható
födelű ládát… (…) várom
a Te Deumot, várom itt a kapu előtt
a többieket, mert fogadtuk egykoron,
itt találkozunk, ha följutunk, ha följutunk…”
Búcsúznak most a diáktársak is attól a ballagótól, aki vissza sose tér – s akinek ballagása miatt most a mi szívünk issza a „búnak borát”.
Meghalt egyszer egy idős szerzetestársunk. Egy még idősebb mondta: akkor most mi következünk már. Mire egy nála is idősebb atya, Szulpic atya – sokunkat tanított, s úgy emlékszem, Gáspárnak is tanára lehetett – a maga természetes módján kijelentette: „Vigyázat, nem sorban megy ám!”
Nem sorban megy ám… Meg kell rá érnünk. Meg kell szenvednünk a tisztességes ballagásért.
Fiúk, atyák… atyák és fiúk: sorsunk ugyanaz. Nem az elmúlás, hanem a béke, az élet. S amíg meg nem áll a szív, keressük a békét, a rendet, az igazságot, a teljességet: keressük az Életet, keressük az Istent. Mert „Magadnak alkottál minket, Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned.” (Szent Ágoston)
(Elhangzott a nagytilaji temetőben 2007. január 16-án.)
Korzenszky Richárd OSB
Vár, 2007. 1. p.15-17.