Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár új kötete

Aki Nagy Gáspár új verseskötetéről – Tudom, nagy nyári délután lesz – véleményt mond, jól kösse fel a felkötni valókat. A vétek jogán című verséhez Márai Sándortól választott mottót: „A bírálat meghalt, éljen a becsületsértés!” Ne tagadjuk, valóban van műbírálat, amely fölér a becsületsértéssel. Illetve van kritika, amely csak méricskélés, s – ahogy Nagy Gáspár mondja – „teóriáiból / sűrűn havaz a korpa…” De mi nem „teóriát” kérünk számon ezeken a verseken, mi műbírálat címén nem a költő személyiségét akarjuk „harapni”. Sajnos, a korábbi években mindkettőben volt bőven része a költőnek, ahogy a verseskötet más helyén, például a Magyar abszurd című versében, vagy „A 120 éve született Ady szellemének” ajánlott A mai bátrakban mondja: „Bíráim voltak / megítéltek / hogy lehetek ilyen felelőtlen?! / ha szemből jöttem / másfelé néztek…”

Nagy Gáspárral utoljára augusztus 12-én, a Farkasréten, Szántó Piroska te­metésén találkoztam személyesen. Ezt az emléket is verssor hívja elő belőlem. Amikor mindjárt a könyv elején rálapozok a negyedik versre, ott találom ezt a lezárást: „még hány temetésen találkozunk össze, / amíg rám vagy rád kerül a sor? / Tudom, mikor átnézel a kandeláber-erdő / nyiladékán, / szemedben füstöl a fasor.” (A halál beüzen...) Komoly, kemény, meghökkentő, mellbe vágó, tragikus szavak. És a két metafora, a „füst” is, a „kandeláber-erdő” is a kötet soron következő verseiben ismét felbukkan. Fontos, hangsúlyos élmény tehát a költő számára az elmúlással való találkozás. Újabb és újabb halálhírek törnek rá, „igen a nemzedék elindult / meg bizony a következő is: / «halálhírekben gazdagodva»” -írja. S amint a vers címe is mondja – Temetek – halálra ébredek -, mások halála, a sok „újsághír-akna” saját életével/elmúlásával szembesíti.

Az 1994 és 1997 közötti négy év versvilágát, a hetven verset öt ciklusban magába foglaló, elrendező kötet alaptónusa az illúziótlan számvetés, a szembenézés, az ítélkezés. A költő életének nyarába lépett (a kötet címében is és alighanem a kötet verseiben is ez az évszak fordul elő a leggyakrabban), látja nemzedéktársai, Baka István, Ratkó József tragikusan korai távozását, naponta hallja a rossz híreket, és az ismert Ady-metaforát önmagára vonatkoztatja: „és senki nem marad fönn a rostán / hiába veszteget és cselez jól életében” (Naponta jönnek – na­ponta már).

A ciklusokban építkező kötetből két szólam emelkedik ki. Az egyik a már jelzett elmúlás-élmény. Búcsúzik barátaitól, nemzedéktársaitól, s búcsúztatja az előtte járókat, idősebb írótársait, Kormos Istvánt, Karinthy Ferencet. Mond­hatnánk, a téma örök és megkerülhetetlen. Ami meghökkentő: Nagy Gáspár viszonylag fiatalon, ötvenedik életéve táján már rákényszerül a szembenézésre; másfelől ami fontos – mivel költőről van szó – a szembenézés minősége és a lehetséges válasz tartalma. Látja a vég­leteket: „ki fecsegésbe / ki hallgatásba / menekül”. Az ő válasza a tehetetlenség és a félelem bevallása: „át- meg átsző / a halál (…) hogy az egész / miért történik / és pont veled / titkát eddig / azt hitted / ismered / hát nem ismered / nem ismered” (Nem ismered). Pontos, hiteles szavak. A titokra nem is az ismeret, a tapasztalat, csak a hit táplálta tudás ad-adhat választ: ez a hit rajzolódik ki a kötet hangsúlyos helyén, a záró ciklusban elhelyezett versekben, a kötet cím­adó, tipográfiai jelekkel is kiemelt versében így: „Tudom, / emlékezetes, nagy nyári délután lesz, / s nem lesz idő megírni, leforgatni, / de mindenki – holt és eleven – / főszereplőként találkozik / a RENDEZŐVEL…”, valamint a kötet leg­utolsó darabjában, amelyet a bibliai tékozló fiúra való utalással így indít: „Egyszer mindent az Ő szemével látunk / jót és rosszat / a tékozoltat és tékozolhatatlant / «gyönyörű fölöslegeinket)»” (Visszatérés).
Nagy Gáspár ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely közösségi-történelmi tapasztalatát, politikai eszmélését és meggyőződését a prágai tavasztól és Csehszlovákia 1968-as megszállásától kapta. Éppen ezért roppant érzékeny a diktatúra és a szabadság, a nemzeti és a nemzetietlen, az igazság és a hazugság, az őszinteség és a képmutatás minden rezdülésére, megnyilvánulására. Kritikai érzéke pontosan működik, erkölcsi igénye nem hagyja cserben. Ne feledjük, ezek a versek 1994 és 1997 között és Magyarországon íródtak, amikor különféle gazdasági érdekcsoportok diktátuma meghatározóvá válik, és számos negatív jelenség riasztja a költőt. Ne csodálkozzunk, ha „az ember finnyás lesz”, és a költő szava érdes, „fullánkos” lesz, amikor azt tapasztalja, hogy „a diktatúra visszasompolyog”, amikor „kínozzák a vonót / gyúrják fűrészporból / a vizezett laskát / tüsszögik egymásra / sebesen a tömjént”, amikor „alkalmi kis heródesek / utonállják / gyilkolásszák a nyelvet”. Felszabadul iróniája, elítéli az árulást, a szegénységet, az irodalmi élet fonákságait, indulattal és gúnyolódva szól a kor nagy farsangjáról, a társadalmi és a politikai élet „hőseiről”, a tűzzel játszókról, a teóriásokról, a fecsegőkről, a mohókról, az árulókról, a „média-lapukon sütkérező csigák, gyíkok” törpe népéről. Amit ezzel szembeállít, a figyelmeztetés: „virrasszatok!”, valamint a példa-emberek fölmutatása: tisztelgő írás Kormos Istvánról, köszöntő Tamás Menyhértről, Döbrentei Kornélról, a jubiláló Tiszatájról, Schéner Mihályról. Itt a hang szeretetteljes, és az irónia átadja helyét a felszabadult humornak.

Nagy Gáspár minden helyzetben költő. Akkor is, ha az élőbeszéd termé­szetességével szól, ha látszólag prózai szöveget fogalmaz, ha publicisztikai témát versel meg, ha szabadverset ír -megnyilatkozása mindig a lírikusé. Versszerkezetei jellegzetesek: ismétlésből, párhuzamokból építkezik, lassan bontja ki, mintegy „felsrófolja” a vers testét, aztán gyorsan, poentírozva lezárja. Kedveli az Újszövetség szimbólumait (karácsony, pünkösd, keresztút, János apostol, a balga szüzekről szóló jézusi példázat). Sorvégi rímet ritkán használ, a versek zenei hatását a szövegen belüli szótestek egybecsengése, a sűrű szójáték fokozza (pl. bőrében -börtönében, felejtés és feljelentés, múlik és mállik, kreonság – kreténség, őszi penészt téli panasszal, porhó – pornó, fokozat-okozat stb.). Attól sem idegenkedik, hogy két versben ugyanazokat a kifejezéseket megismételje. A nyelve is strukturált, költői nyelv, eredeti képekkel, metaforákkal átszőtt. Ha a kötetből egyetlen verset kellene kiemelnem, akkor azt mondanám: a Kormos Istvánnak aján­lott Prédául a vers az újabb magyar irodalom egyik legszebb vallomása, hommage-verse; alany és tárgy, megidéző és megidézett, a verset író költő és a halott költőtárs gyönyörű találkozása, remek kettős portréja. Szerencsére a kötetben több is van ilyen.


Tüskés Tibor
Lyukasóra, 1998. október p. 30.


< vissza