Nem egyszeri olvasmány Nagy Gáspár Szabadrabok című gyűjteményes verseskötete, amelyet ötvenedik születésnapját köszöntve a debreceni Kossuth Egyetem Kiadója Cs. Nagy Ibolya szeretetteljes gondozásában és könyvészetileg is becses darabként jelentetett meg. S hogy egy könyvesbolt milyen sikerlistát hírel, az nem annyira a közönséget, hanem sokkal inkább vezetőjének értékhangoltságát netán pártbeli hovatartozandóságát jelzi. Hozzá: a pesti belterjes és fölényeskedő közélet számba se veszi, hogy egy vidéki kiadó szívós és igényes munkát végez. Olyat, mint amilyet a debreceni; tanulmánykötetek, szöveggyűjtemények közreadása mellett a Kossuth Egyetem Kiadója tisztelgett például Czine Mihály életműve előtt is. Nem tudom, hogy valahol is Nagy Gáspár a könyv-lovasok toplistáján szerepelt volna, így e helyütt tudassuk a tényt: fél éven belül a Szabadrabok újabb, második kiadása is a boltokba került. Jelentősége van ennek, különösen ebben a könyv-áradatos időben, s a költészet belterjességének oly olimposzi magasában, amikor már egymást sem olvassák a versészek, nemhogy a közönség körében lobbanna kultusz a poézis iránt.
Most látjuk egészben és összefüggéseiben, hogy Nagy Gáspár lírai naplójában a mi életünk és sorsunk is benne foglaltatik. Mert az ötvenes években növekedett nehéz sorsú dunántúli parasztgyerek még a család és falu közösségének azokat az emlékeit élte meg, amelyek erkölcsiekben éppen úgy, mint szellemiekben megtartó-erőt jelenthettek a vörös zsarnokság esztendeiben. Nagymama meséi, s a Biblia ereje és igei üzenetei, a pannonhalmi tanuló-években további lelki erősödést jelentettek Nagy Gáspárnak, S e mély hitbeli alapozottsággal költőként is tudta üzenni a kilátástalan helyzetekben: „…a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” (Jegyezvén szalmaszállal).
Advent és a betlehemi csillag: Nagy Gáspárnak nem költői kép, hanem a Várakozás és a Születés szent misztériumának át- és újraélése. Ezért hiteles az ő pokolraszállása a Duna mentén, mert, a dantei förgetegben, Illyés Gyula képe, önnön és családi emlékeit Nagy Gáspár közössé tudja avatni. Mert nem felejti az átdidergett éjszakákat a határban, amikor az „osztályellenség garázdálkodásától óvni kellett a nép vagyonát”, – ez az „éberség” kérlelhetetlen költői emlékezetet működtet benne. Történelmi indíttatású s mitologikus számára az 1956-os forradalom és Nagy Imre mártírsorsa, amelynek költői lenyomata nemcsak politikuma, hanem mély esztétikai és erkölcsi üzenete folytán emelkedett nagy verssé. Már 1983-ban etikai parancsként jövendölte: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI (Öröknyár: elmúltam 9 éves). Nagy Gáspár így avatja közös drámává a prágai 68-at is.
S mert mély és Krisztusban fogant költészet a Nagy Gáspáré, azért tud fölényes és ironikus is lenni. De ő nem a cinikusok nyegleségével nézi a világot, heccként és jópofáskodó stílussal sem intézi el cenzorait, megfigyelőit és lehallgatóit, hanem Urához fohászkodik: „Uram / köszönöm / mert megadtad / hogy ne csak egyedül legyek / magam ellensége – / de hívtál másokat is hogy könnyebb legyen a küzdés -” (Megadtad Uram). A vers végén a „gyarló bátorságról” ír Nagy Gáspár, máskor a félelmen túli tartományt említi. Nem a váteszi attitűdben játssza szerepét, hanem az esendő ember porszemségével él, de mégis a költészet mágiájában való hit vezeti a versírásban. S bátorítja őt arra, hogy Érdemes. Szavahihető mesterek mondották neki; Kormos István, Nagy László, Jékely Zoltán, de Nagy Gáspár jól tudja: a maga sorsával szenvedheti ki a versírás érdemleges voltát és hatalmát. Kevesek győzelme az övé: közösségi és nemzeti sorsélménnyé tudja emelni fohászait, episztoláit, szonettjeit, versvallomásait. Mert akiket megidéz, azok is a magyarság istenverte és -áldotta szolgálatosai, Latinovits Zoltán vagy Huszárik Zoltán. S mert a Duna-medence szabad polgára üzen Kányádi Sándornak és Sütő Andrásnak és címez verset Marin Sorescunak, Milan Kunderának és Vasko Popának.
Nagy Gáspár példaként is megszólítja a nagy elődöket: így idézi Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát: „…ők bírtak a pusztai széllel / az egybeterelt nyájat / körülnyaldosó csikaszokkal / lezsugorított akolban sötét éjjel / is egymásnak kacsintva: / hogy éppen egy okkal több / ha a milliomnyi fásult bégetésből / jópásztorokhoz illőn – / hajnalra pontos hangot / s dallamot gyúrnak.” (Három megjegyzés: egy válasz). Külön elemzés tárgya lehetne a versben szereplő egyetlen kép is, például a csikaszokról. Amely Illyés Gyula egyik harmincas években írott versében az őt harapó csahos kutyák képében tűnik elő, majd Weöres Sándor egy, Illyésnek dedikált versében utal rá. Illyés Gyula temetésén Sütő András megrendítő gyászbeszédében említette a „kis kuvaszokat”; akik Illyés lábikrájába haraptak. Volt oka Aczél Györgynek, hogy a temetés után négyszemközt megkérdezze Sütő Andrástól: kire gondolt a kuvaszokat emlegetvén. „Bori Imrére” – szólt a diplomatikus és időszerű válasz, mert az újvidéki egyetemi tanár, szerkesztő és főképpen irodalmi nagyhatalmasság a haldokló Illyés Gyula ellen kezdett alantas és gyűlöletes támadásba. Nem egy vita hevében vélekedett Bori Imre, mint ahogy a közelmúltban egyik napilap írta Bori Imre mentegetésére. Nagy Gáspár verseiben az is bravúros, hogy ő, aki az írószövetség legnehezebb esztendeiben volt titkár, erkölcsi tartást és hitelt jelentett a pártdiktatúra elleni küzdelemben, sok és fontos irodalmi és politikai titkok tudója, de ezeket sosem publicisztikai felszínességgel írja bele verseibe. Mértéke és eleganciája van, ettől különb sok más költőtársánál. Mondhatjuk úgy is, egyszerűen: Költő és Ember maradt. Ellentétben másokkal, akik nemcsak a régebbi időkben szerzett erkölcsi tőkéjüket élték fel, hanem visszaminősítették magukat másodosztályú párttollnokká.
Ami már az újkori idők gyötrődéséhez tartozik. Mert Nagy Gáspár erősen szenvedi, hogy „Valami végképp szétesett itt / a barátság a másikba vetett hit!” S hogy mi ez a „valamiképpen?” – erre Nagy Gáspár talán a kilencvenes évek purgatóriumáról szóló kérlelhetetlenül ironikus és pontos versében válaszol: „csak / el-te-met-ni / az áldozatokat / már nagyon kevés /de / né-ven ne-vez-ni / a gyilkosokat / ecetera / még mindig túl sok / azoknak / akik… (Függöny) 3. Csendes ??? / Újra csendes !!! (Újra függöny)” (Magyar abszurd – Rendezői példány). Európa csendes… – Petőfi kései és fájdalmas tudósítását Nagy Gáspár éppúgy asszociálja, mint a vers megzenésített változatát, amelyet Aczél György tiltatott be apparátusával a hetvenes években. Nagy Gáspár Abszurdja éppen az, hogy a 90-es évek „csatateréről” küldi rezignált jelentését. S már további a keserűség: Hogy még mindig a Haynauké a világ…
Ebben a versben közös drámánkat Nagy Gáspár három felvonásra osztotta. De még beláthatatlan sok egy-két és többfelvonásos dráma megírásra vár. Ami Nagy Gáspár költői tehetségét és erkölcsi hitelét kívánja krónikásként. Ne kerülgessük a minősítést: örüljünk, hogy egy kortársunkról elmondhatjuk: Nagy Gáspár királyi adakozókedvvel, egy megtisztult jövendő reményét soha fel nem adva rendkívüli kötettel ajándékozott meg bennünket. Életműve, vagyis örömhíre pedig így szól: a legnehezebb időkben is megőrizhetjük magunkat; a rabság állapotában is szabadok maradhatunk. Nagy Gáspár helyettünk és nekünk is őrzi álmait, s ha másképpen nem engedi a világ, hajnali virrasztásaiban ki-(s)-írja magából a verset. Kívánjuk neki, hogy krónikaíró lelkét ne apassza el, amihez az is tartozik, minthogy a Balassi kard tulajdonosa, nagy költőelődjéhez híven, nappalaiban a vigasz, vagyis a szerelem el ne hagyja őt! Ami pedig a derengéseket illeti: az ő utolsó szalmaszálai-könny-cseppjei könnyítik a mi estéinket és éjszakáinkat is.
Ablonczy László
Reformátusok Lapja, 1999. december 19. p. 4.