Keresték, s mindig megtalálták a fiatalok,akiktől várni lehetett: Bajzát vagy Kiss Józsefet; Osvátot, Schöpflint, Babitsot; az én nemzedékem Sárközi Mártát; messzibbre menve az angol Graves például a falujabeli kéményseprőmestert, aki első verseit kinyomtatta; Juhász Ferenc már biai kamaszéveiben Hantai Simont, a festő-barátot; József Attila a Bucsinszkyban Kaczér bácsit, aki előre tudta, hogyha József Attila úr verset ír, „biztosan gyönyörű lesz”.
Most, napjainkban, amikor a költészet huszadik századi népművészetté lett, szerkesztőségi előszobákban bűntudatos fiatalok ácsorognak: verset hoztak. Ezért a bűntudat! De nincs kikhez forduljanak, majdnem a lottó variációlehetőségeivel kell számolniuk: kihúzzák-e a számukat?
Nagy Gáspárét remélhetőleg kihúzták. Huszonnégy éves, nem vesztett nagy időt.
Vezetékneve Nagy Lászlóéval csak véletlen névrokonság, de eredete mégis Nagy László szellemi családfájáról származtatható, aki sok „újszülött fiának” nemcsak művét adja örökségül, hanem emberi tartását is: példát arra, hogyan kell emelt fővel nézni a világba, bármilyen szélben, átvágni egyenesen a földeken, ha megcsavarodnak az utak.
Nagy Gáspár útkezdése teli jó jellel. Verseiben foltos szalmazsák fölé száll az angyal; a feresztő teknőben keserű a mák; a költőt halszálkaként szúrják át gyönyörű jövendölések, a lehámozottan fönséges kopár Magyarország-medencecsontok; s nem kívánja, hogy páncél védje, mert tudja, hogy csak magamagát védheti.
Férfihang ez, a korán érett férfié. Kívánom neki, hogy legyen ereje s hite magában.
Kormos István
Élet és Irodalom Új Hang rovat, 1973. október 20.