Rokonszenves, ám egyúttal zavarbaejtő új könyvvel jelentkezett az idei könyvhéten Nagy Gáspár. Közel húsz év írásainak válogatott anyagát adja közre benne: verset, műfordítást, prózai jegyzetet, alkotói töprengést és interjút, amelyeket elsősorban emberi-írói érdeklődése, más szavakkal a közös tematika, a nagyjából közös közép-kelet-európai létezés és hasonló „lélegzési technika” rendel egymás mellé, illetve köt össze egymással. Az ma már köztudott, hogy Nagy Gáspár a kádári puha diktatúra utolsó évtizedében vált a szellemi ellenállás egyik jelentős alakjává, és érett egyúttal felelősségteljes, kiforrott költővé. Az is sejthető volt, de csak ebből a mostani könyvéből derül ki egyértelműen, hogy már régóta, csaknem a hetvenes évek elejétől készült, kezdetben ösztönösen, jó szimatú értelmiségiként tájékozódva, majd egyre tudatosabban, alkotó költőként is erre a szellemi (félig-meddig politikai vagy legalábbis eszmeileg elkötelezett) szerepre. Érdeklődve és kíváncsian figyelte a környező országok íróit, költőit, a közel azonos diktatúra nyomása alatt élők (vagy az elől emigrációba menekülők) alkotói megnyilvánulásait, hogy megtudja, ők miben látják megtestesülni a szocialista diktatúra lényegét, és hogy eltanulja tőlük e diktatúra elleni lázadás lehetséges szemléleti alapállását, valamint módszereit, cseleit és fortélyait. Remek versek, remek lírai tisztelgések, variációk és értelmezések, színvonalas és jó műfordítások, gondolatébresztő eszmefuttatások, egy-egy homályosabb és indulatosabb, metaforikus prózai részletet kivéve, helyeselhető észrevételek sorakoznak a könyv lapjain, a szerzőket (Czesław Miłos-tól, Zbigniew Herberttől Vasco Popá-ig, Danilo Kišig, Václav Havelig, Milán Kunderáig, Marin Sorescuig és Nichita Stanescuig, stb.) bemutató, magyarázó jegyzetekkel, dátumokkal együtt, s a könyvet becsukva mégis csöppnyi zavart érzünk. S emiatt esztétikai örömünk sem teljes.
Az a benyomásunk ugyanis, hogy Nagy Gáspár annak idején túl sokat remélt a művészettől, és túl sokat vár ma is tőle. Ez önmagában véve még nem lenne baj, ám úgy tetszik, az sem késztette elmélyült vizsgálódásra és töprengésre, hogy térségünkben az általa táplált művészi illúziókat a hétköznapi valóság, az élet, sajnos, sorra cáfolja és tagadja a rendszerváltozások óta. Remélhetően következő könyvében néz majd szembe ezzel a problematikával.
Parancs János
Új Ember, 1995. júlus 23. p. 8.