A szerény, elhárító mentalitást gyakran alkalmazza Nagy Gáspár. Nem fogadta el, ha személyes dicsőséggé formálták hajdani politikai tartalmú, lázadásnak minősülő kritikáját, s ma méginkább feledésre szánja akkori tetteit. Szerénysége a költő Nagy Gáspárra is vonatkozik, tehetségét csupán egynek tartja a sokféle lehetőség közül. A Zónaidőben meg is nevezi az általa megbecsült szellemi és költőtársakat. Úgy válogatta a kötetet, hogy ő maga egy legyen csupán a többiek között. Kortárs vendégköltőinek verseit maga fordítja le, s hozzá rövid életrajzot és értékelést fűz. Így ajánlja Dan Verona, Dorin Tudorán román, Czesław Miłosz. Zbigniew Herbert lengyel költők verseit (utóbbi esetében Nagy László versfordítását közli) és Edvard Kocbek szlovén költő versét. Más esetekben ajánlásai, költőtársaktói kölcsönzött mottók kísérik saját verseit, például Danilo Kiš, Vaskó Popa, Milan Kundera gondolatai. Alcímében közép-európai naplónak nevezi gyűjteményét. s nem lép ki ebből az eszmekörből, akkor sem, amikor saját konferenciaszövegeit vagy egy vele készült interjút illeszt a versek mellé. Nagy Gáspár tehát költőként, műfordítóként. beszélgetőtársként van jelen a kötetben, olyan minőségben, mintha csupán egy lenne azok közül, akikkel működését automatikusan és természetesen összehangolja.
Akik a kötetben megszólalnak, felismerték, hogy „a múlt a jövőnk”, s az országhatárokon belül és azon túl történt meg velünk, történik most is mindaz, amit dicsérni vagy szégyellni lehet. Nagy Gáspár úgy válogatta saját és mások verseit, hogy a költök ezzel kapcsolatos mítoszteremtő, gyakorlati haszonnal is járó hajlamát is megemlítse. A költő a lelkekből is olvas, s nemcsak a tettekből ítélkezik. Távolságtartása nem fölénye, hanem tudásának feltétele. A Franciscoi anzix-ban ezt ígv fogalmazza meg: „Nem idomultam / nem azonosultam / ahova nem hívtak / oda nem tolakodtam.”. A költői önérzet felemás érzését fogalmazza meg, nem lehet sokakkal azonos, mégis a többségre vonatkozó véleményét mondja ki. 1987-ben például ilyen módon jellemzi saját közérzetét: „mert süket lettem a sok fecsegéstől, / elszenvedtem számtalan merényletet / viszonylagos jókedvvel, épen, köztetek — / éppen ez jogosít fel arra, / hogy ne szóljak vissza semmiért, / tehát: néma is lettem, játékból kiszálló önkéntes” (Kiszálló önkéntes). A néma távolságtartás súlyos értékítélet, s ha mégis megszólal, élesebbek bírálatai: „A politikusok nyelvi matricákat ragasztanak – az újságok címlapjaira, s egymás hátára is” (A valóság égető nyelve) Az aktuálisnak tetsző idézeteket egyszerű kiemelni, mert bár ezek többsége a nyolcvanas évekre vonatkozik, szerzőjük kritikus érzékenysége és előrelátása konzerválja és érvényessé teszi korábbi észrevételeit is.
B. Juhász Erzsébet
Élet és Irodalom, 1996. február 16.