áll mons sacer Pannoniae
löszön Vashegy mint a jellem
erősödvén vajon kié
lesz majd a hit aki érti
magyarul az első imát
puer scholasticus égi
szókra indul majd fölkiált
Uram a Te Maurusod
boldogan Mór lesz ha hagyod
királyfi Imre jön elém
csókokkal lepi arcomat
liliom zárta esküvés
apja királynak is sokat
mond arról ami még kevés:
szentekből építni falat.
Az 1949-ben Baltaváron született Nagy Gáspár a pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett 1967-ben. „/…/ azok közé a diákok közé tartozom, akiket még a sokszor emlegetett nagy szerzetesnemzedék tanított. Legtöbbjük egyetemi szinten /…/” – mondja egy 1999-es interjúban, s utána még fontosabbról is beszél: „Segítségükkel a nagybetűs történelemmel szembesülhettem.”
Pannonhalmát több művében is megidézi, az előbb hallott részleten kívül például a tízéves érettségi találkozóra írt Ha följutunk című versében vagy a Vanyó Tihamérnak is ajánlott, 1995-ös Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában című, a hagyományos önéletrajzi regényből és a modern, valamint a posztmodem epikából is építkező „legény-részlet”-ében. (Tihamér atya alakja magában a műben is megjelenik.)
Miután Kormos István bemutatta a pályakezdő Nagy Gáspárt az Élet és Irodalom 1973. október 20-i számában, s így – Németh László kifejezésével – „íróvá avatták”, egyik első költői estjét, író-olvasó találkozóját Pannonhalmán tartotta. Az atyai baráttá vált Kormos egyébként – többek között – ezt írta róla az említett lapszámban: „Verseiben keserű a mák, a költőt halszálkaként szúrják át a gyönyörű jövendölések, a lehámozottan fönséges kopár Magyarország-medencecsontok, s nem kívánja, hogy páncél védje, mert tudja, hogy csak magamagát védheti. Férfihang ez, legyen hite is magában.”
Verseiben – és prózájában is – együtt van a múlt (leginkább a közelmúlt) és a jelen, s felidéződnek az elődök és a kortársak, a példák, az értékteremtők: Ady és József Attila, Weöres és Jékely, Nagy László és Kormos, Szilágyi Domokos és a Kapuállító költői, de sok idegen, leginkább közép-európai kortásat, pályatársat is megszólít: Zbigniew Herbertet és Dan Veronát, Dorin Tudorant és Edvard Kocbeket – finneket, németeket, szlovákokat, cseheket, lengyeleket, románokat, szerbeket és horvátokat. Jól tudja, hogy egy adott régió népeinek művészei tematikailag és poétikailag igen sok hasonlóságot mutatnak.
Nagy Gáspár közép-európai tájékozódásának „alaphangját” 1968 adta, Csehszlovákia augusztus 20-i lerohanása. A Múlik a Jövőnk fülszövegében ezt írja: „Aztán 1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján /…/ Eljegyeznek a történelemmel /…/ Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem.”
Mind a múlt, mind a jelen, mind a jövő iránt felelősséget érez, de költészetében végigvonul az aktuálpolitikai törekvéseknek való ellenállás. Korábban a diktatúra fenntartói és megalkuvói, a rendszerváltáskor és után pedig a köpönyegforgatók, a hűtlenek, a tülekedők és az üres szavakkal fecsegők, a mellébeszélők ellen írt és ír „kibiztosított beszédet” – a maga változatlan erkölcsi elvei alapján. Az életmű és az életút (gondoljunk csak az Öröknyár: elmúltam 9 éves és A Fiú naplójából című versek utáni meghurcoltatásokra, állásvesztésre, szilenciumra) – nos, ez a kikezdhetetlen művészi és erkölcsi háttér adta az alapot, hogy Nagy Gáspár műve, a Symphonia Ungarorum legyen a szövegkönyve Szokolay Sándor oratóriumának, amely 2000. január 3-án hangzott el az Operaházban a keresztény magyar állam millenniumi ünnepségén.
Szemléletének tágassága formagazdagsággal párosul, a kettő kiegészíti egymást. Költészetében egyesíti a hagyományos, a modern és a posztmodern költészet elemeit, műveiben jelen van az érzelemteli énlíra és az irónia, a távolságtartás és a pátosz, a soha nem csak a kísérletezést szolgáló betű- és szójáték, a rejtett és megjelölt idézet, a verstani-metrikai és a felépítésbeli sokféleség.
Nagy Gáspár műveire valóban érvényes a kalokagathia eszménye: az esztétikai szép és az etikai jó egysége. Életműve legavatottabb értékelője, a most éppen Nagy Gáspár-kismonográfiát író Görömbei András jellemzi így egy helyen: „Költői világképének szakrális magja van, külső bajoktól, tapasztalatoktól szennyezhetetlen belső tája. Ez a belülről vezérelt költői személyiség /…/ a transzcendens hit etikai igényességével veszi számba és ítéli meg a jelenkori emberi magatartásokat, cselekedeteket. Költészete a tragikum és az irónia, a megrendültség és az ítéletes játék különleges szintézisével teremtette meg összetéveszthetetlenül egyéni karakterét./…/ Költői személyiségének belső egyensúlya sohasem bomlik meg. Erkölcsi, magatartásbeli alapelvei kikezdhetetlenek, történelmi, kulturális és kultikus erőforrások biztosítják a múló pillanatokon túli érvényességüket.”
(Elhangzott Pannonhalmán 2003. november 3-án a Szent Márton-díj átadásakor)
Sándor György
kézirat, 2003.