– Bérbaltavár, Nagytilaj –
Kezdtem hozzád a verset:
Kit szólítok?
Lírai terápia kíméletlen burjánzás
ellenében a kiskőrösi éjszakán,
midőn Alexander Petrovich világra
sírta magát – ezen a tájon…
(Itt jártál 2005 szilveszterén)
…………………………………………
Kezdtem hozzád a verset:
Ki szólít?
Ő volt(?), abból a jászolból(?),
A haNG övé volt, a haNGtalan haNGzó
s lett miénk: a nem-haló remény tudása,
nekünk – felmutatása … még … már …
………………………………………….
Írtam hozzád a verset, idézve
a Versek egymás közt-öt
…………………………………………
…………………………………………
s elindulunk megint gyalog
Bonyhádról Váraljára,
(utoljára Kapuváron…)
s a lányok…
Nagytilajon, Bérbaltaváron
találkozunk újra,
Te elénkvágsz, jobb
helyismerettel a dombok fölé
január 16-án
fölragyog a Nyár, Öröknyarad:
…elmúltál 57 éves
és itt a sír mellett magamban
kezdem hozzád a verset,
s te kezedbe véve
egy hiányzó „már”-t, mert
a költők … nem,
nem késtek most el:
hívásodra ideértek!
Odaáti szerkesztő-höz
hozzuk, hozom én is,
kezdem, hozzád, a verset…
– A XXI. század költője –
mert a költők… nem!”
Kit szólítok, ki szólít?
Neveztessék hazának a haza,
de kíméld hangszered
– húrokat ne rá,
mert fájdalom-kottát
futtathatnának görcsös ujjaid –
……………………………………………
Félre hát a múzeumi lantot?!
Szó a tett, ha szótlanság burjánzik is
– némultan, de szabadon,
s mert kell, asszonyt hívj magadhoz,
mikéntha falba Kelemen
hozatta gyermeke anyját…
Épüljön düledékein újra
hazává a rég nevezett ház:
ama négyfalnyi Hungária…
mégha kenyered héján országos
a penész, rongy és pálca
zászlóvá nem lényegül is,
mert tett a Szó
a némaság kevés –
…………………………………………….
Előre hát,
de mégse mind:
Rabszolgákra nem hallgat az ég!
„Talán még a versek…“
Devecseri Zoltán
Duna-part, 2007. 1-2. sz. p. 9-10.