N. G. Tudom, nagy nyári délután lesz című verséhez
Téli vakációm első boldog pillanatában
az otthoni ég káprázatos csodája alatt,
mintha az alpesi szépség délibábja szikrázott volna,
ahogy a felhők magasodtak a mezőn fejem fölé,
sohasem találtam még annyira szokatlannak
az ismerőset, amiért már haza kellett utaznom,
kimenni a szabadba, látni a naplementét,
s amiért a városiak olyan érthetetlen rajongtak,
már engem is ámulatba ejtett véglegesen.
Azt az ámító azonosságot szeretném átélni most is,
bár nemcsak azért, hogy egy jeges strand nézőteréről
időt áldozzak a rabul ejtő szépségnek naponta,
s lássam a januári délutánban négy és öt között ugyanazt,
mégis az újdonságra várva, melyet a felhők
pillanatnyi állása alakít, ahogy az ég színeit
kicsapja a távoli széláramlat elképesztő formákban,
az öbölre sötétlő hegyekre, míg a menny földi
hídja, közvetlen előttem csábítja lábaimat.
Ez az égi szemle szenvedéllyé fajult öregkoromra,
mintha valami ősi félelem fölött kellene győznöm,
mert hiába hiszek vagy nem hiszek a másnapi virradatban,
mégis az én megsemmisülésem képzetét ébreszti föl,
miként a téli nappal együtt ereszkedő koporsó emléke,
tétován billen, zökkenve eltűnik, s beledöbben
az örökkévalóság a hirtelen megszűnő időbe,
miközben a nagy tűzimádat s a katasztrófa utáni
kéj epéje forr a zsigerekben, s látszat csupán a látvány.
Messziről, mintha a délutáni alkonyat vetné
vérpirosát a parton telelő sirálycsapatra,
de a mozdulatlan figurák felé közelítvén
kiderül, gyertyák égnek lyuggatott patronokban,
biztosan az eltűnt szigligeti halászok emlékére
gyújtották, valamivel érkezésem előtt,
s otthagyták, hogy a Balatont én is sírnak tekintsem,
hiszen az utolsó földi léptek nyomában
lobog a láng, mint a kegyelet tétova pillantása.
Mintha nem akarnák látni a naplementének álló nők,
megbabonázva fordítanak hátat az árnyékuknak,
esendő körültekintéssel próbálják leplezni a titkos
találkozást, mint világszülő teremtmények,
eleget áldoztak bőrükkel, szemlesütve adták át ölüket,
majdnem megvakultak a kíváncsiságtól,
s már mint a gyengülő férfi szemébe nézhetnek,
a hűlő parázsba, s elképzelhetik sorsukat
a méltóságos hanyatlás és az elmúlás pompájában.
A tegnapi pompa mára ködössé szegényült,
nem feszülnek a tó gyöngyház visszfényében
bíbor, lila, arany, ezüst szálakból szőtt vitorlák,
tegnap a nádas mögé ereszkedett a nagyra nőtt nap,
hallottam ütközését a földdel, s mikor lehullott,
ezernyi varjú riadt föl egyszerre baljós szárnycsapással,
s a koloncaikat vesztett jegenyék kinyújtózkodtak,
ám ez a mostani már halványan csüng az ég viaszán,
s elcsöppen, mielőtt a madarak elültek volna.
Ágh István
Hitel, 2009. 5. sz. p. 15-16.