Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A Nagy Imre-versek jobb megértése felé

Nem hadvezéri teljesítmény, hanem valami egyéb oka van, hogy Joseph Bem Petőfi
Sándor néhány költeményének a hőse lett. Lelkisége, jellemszilárdsága, szeretetreméltósága?
Persze a hadvezéri teljesítmény is kellett. Tisza István viszont nem köszönte
meg, hogy Ady Endre egyszer-kétszer tollhegyre tűzte. Mindenesetre nem
jellemző, hogy egy nagyformátumú politikusegyéniség vagy államférfi egy-egy jó vagy
kevésbé jó alkalmi vers kivételével bekerüljön egy nép költészetébe is. Mióta a téma
szabad, nálunk is születtek Nagy Imréről költemények, jóllehet az emigráns irodalom
hamarább is megemlegette. Számukra ez sohasem volt tilos. Hogy ki, miért és hogyan
hagy nyomot egy nép érzületében, külön probléma.

Az viszont most már leülepedett igazság, hogy mártír miniszterelnökünk egyik legjelentősebb
kortárs költőnk „lírai témájává” vált, sőt egyik költeménye által (Öröknyár:
elmúltam 9 éves) az életmű fókuszába került. Nagy Gáspárnak nehezebb dolga volt,
mint az emigránsoknak: túl enyhe közelítés lenne, hogy a téma akkor, amikor az Öröknyár
és a Nagy Imre személyéhez kötött többi verse megíródott, sőt többségében meg
is jelent, nem volt szabad. Az ebben a tárgyban való megszólalás költőnek vagy bárkinek
ezekben az időkben szigorúan tilos volt. Két dologra szeretném ezzel kapcsolatban
felhívni a figyelmet. Itt az ideje, hogy az Öröknyárban és más ’56-os tárgyú politikai
ügyként elhíresült költeményében ne csak politikai szenzációt lássunk, hanem
vegyük észre az irodalmi remekművet, a szép magyar verset. Továbbá tudatosuljon az,
hogy az életműben ez motívummá nőtte ki magát, és más Nagy Imrére vonatkozó versei
is vannak, amelyek a maguk idejében még mindig a tiltott időkben kötetben szépen
meg is jelentek. Ismerkedjünk velük, és kezdjük esztétikai szempontból mérlegelni
ezeket. Nagy Gáspár közéleti lírájának a középpontjában áll 1956. Mégis ezeket az
összetett és szép verseket jórészt mellőzöm most, és ezen belül kizárólag a Nagy Imre
személyével foglalkozó vagy Nagy Imrére valamilyen formában közvetlenül utaló
költeményeire térek ki. Így különben még jobban érzékelhető, hogy egymással összefüggő
tömböt alkotnak ezek a versek, hasonló érzésvilágban mozognak, egymás hatását
felerősítik.

Hasznos felemlítenünk néhány alappillérét Nagy Gáspár költészetének. A Vas megyei
falusi világot, szüleihez és rokonságához való kötődését. A Bibliát. A klasszikus
magyar irodalmi hagyományokat, a kortársak ismeretét és megbecsülését. A kortárs
kelet-európai irodalomhoz való szoros kapcsolódását.

Az 1980-as évek elején meghalnak azok a költőóriások, akiknek pályája több történelmi
korszakot átívelt, és még valamilyen módon közük volt a Nyugathoz. Egyetemes
emberi problémákat vetettek fel, nemzeti sorskérdésekről írtak ezek a nagy elődök
utolsó éveikben is, máskor meg azzal mondtak sokat, amiről nem írtak. Az utánuk
következő fiatalok közül pedig sokan öncélú modernitással akartak maiak és modernek
lenni, a konzervatívtól való elszakadást demonstrálni, azaz fölhívni magukra a figyelmet.

Ebben a hirtelen keletkezett nagy űrben és nagy veszteségek korában vált igazán
teljes fegyverzetű, érett költővé Nagy Gáspár. Különben éppen szókimondó, bátor verseivel,
elhallgatást nem ismerő emberi-költői magatartásával vált híressé. Ilyen a megidézett
Öröknyár: elmúltam 9 éves című is, de ilyenek más merész és szép közéleti versei
is, akár lett belőlük elhíresült „ügy”, akár nem… A képet teljesebbé teszi Milan
Kunderának ajánlott Változat című költeménye: „Mi ötvenhatosok, hatvannyolcasok,
hetvenhatosok, nyolcvanegyesek”, így jellemzi önmagukat e versben. A költő, ha évszámot
ír a műve alá, annak mindig jelentősége van. Így az Öröknyár… (1983), a híres
„júdásfa”-vers (A fiú naplójából, 1986) évszámozott versek. Így kiegészíthetnénk
még a Kunderához írt sorokat: „mi nyolcvanhármasok (Nagy Imre halálának 25. évfordulója),
nyolcvanhatosok (1956 harmincadik évfordulója). Ezeket a verseiben, illetve
versei alatt található évszámokat lírai önmeghatározásnak tekinthetjük egy olyan
korszakban, „amikor a költészet a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel
kussol a lényegről” (Távirat Kányádi Sándornak…).

Időrendi sorrendben haladva az első egy „zsenge”, viszonylag korán keletkezett
vers, amely nélkül a költő Nagy Imre-képe és a Nagy Imre-motívum életműben
elfoglalt helye, szerepe nem lenne teljes.

Az 1999-ben megjelent gyűjteményes kötetben jelent meg (Szabadrabok). Nagy
Gáspár első megjelent kötete elé helyezett ebben egy válogatást (A prae korszakból Tej-
fogak, 1968–72). Abban található ez a vers 1970-es évszámmal. Úgy tűnik, itt az évszámozásnak
nincs olyan jelentősége, mint más esetben, csupán jelzi, hogy a költőt ebben
az életkorban is – 21 éves ekkor – foglalkoztatta Nagy Imre személye. Így egy kis
folyamatosságot hoz létre, hogy a probléma nemcsak kilencéves kori gyermekkori emlék,
mint a későbbi legismertebb műalkotás sugallja (Öröknyár: elmúltam 9 éves), hanem
folyamatos az életében, költői világában. Monográfusa evidenciaként Nagy
Imre-versként értelmezi, a …nem szabad feledNI…! (Versek – 1956 láthatatlan emlékművének
talapzatára) című válogatásában első helyen közli újra Nagy Gáspár, így ennek
a kötetnek a szövegösszefüggéséből is ez következik. Író-olvasó találkozókon maga
a költő is Nagy Imre-versként prezentálja. „Aki állítólag”… ez az általánosságban
és feltételezésben mozgó megállapítás a műalkotás egyetemességén belül utal a rejtélyre,
amely mai napig megoldatlan a kíváncsi utókor számára. Mi által volt több a többinél
Nagy Imre, mi volt gondolkodásának, műveltségének, jellemének az a titka,
amellyel múltjának intaktságát megőrizve, mégis valaki egészen más lett vagy más volt,
mint akinek gondolták. Hogy mindhalálig szembe mert fordulni a becstelenekkel, és
szellemi, emberi, politikusi teljesítménye is jóval több volt, mint amazoké. És hogy elnyerte
a vele más véleményen levők szeretetét, bizalmát, nagyrabecsülését, várakozását.
Mit hordozott magában? Mit fejezett ki lényével ? Ne gondolja a kutatás, hogy
mindezt megoldotta. „…másképp akarta építeni a várost / illetőleg az addigi gyakorlattal
/ és a fejével nem tudott mit kezdeni…” Gondolkodásának mélysége, embersége,
amely csak addig a határig, mértékig tűrt meg ideológiát, szakmát, politikát, míg
az az emberséggel és szeretettel és népének valódi érdekeivel nem került ellentétbe, és
egyéniségének szuverenitása, amely mindezt lehetővé tette. Errefele vezetik a gondolkodást
a költő sorai, mely „zsenge” létére nagyon is jó műalkotás, és nyilvánvalóan
több mint politikai aktualitás.

Érdekes módon szenzációkeltő erejéből sem veszített semmit az Öröknyár: elmúltam
9 éves című vers. Ennek az az oka, hogy az elmúlt korszakban naggyá növekedett,
mai napig minden gondunk-bajunk megoldódását gátló erkölcsi relativizmus
problémáját veti fel a költészet nyelvén, és határolódik el tőle hitelesen.
Nagy Gáspár nem adja meg eddigi életművében az erkölcsi relativizmus ellentétes
fogalmát, hiszen ez a szaktudománynak is fogas kérdés, de lírikus módon nagyon
is pontos választ ad. Közéleti költészete leginkább hitvalló és biblikus motívumokkal
átszőtt költeményeinek a vonulatához kapcsolódik. Csak magának az Öröknyárnak
a bibliai beágyazottságát sem nehéz megtalálnunk köteteiben. Cím-tervek mint
cintermek (stb.) című versében az ötödik számozott sor, azaz – mondjuk úgy – magába
temetett, meg nem írt címterv ez: „5. Utam Arimateába”. Arimátia ilyen felbukkanása
az életműben feltétlenül összekötendő az Öröknyárral. Rávilágít arra,
hogy a költeménynek nemcsak a szintén gyakran felbukkanó Antigoné-motívum
felől, hanem Arimátiai József felől is van megoldása. Arimátiai József szerepe nem
elhanyagolható az evangéliumban. Már Ézsaiás 53-ban felbukkan egy őrá is vonatkoztatható
jövendölés. A próféta szavai első renden Jézusra vonatkoznak: „És
a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig
nem cselekedett hamisságot és álnokság sem találtatott szájában” (Ézs. 53. 9.).
És Arimátiai József volt az, aki földi körülmények között kiemelte ebből az állapotából
egy jó szándékú gesztussal, gondoljuk hozzá mindig, valahányszor ezt
a részt olvassuk. Érdemes még elidőznünk személye mellett: lélekben sem egyesült
bele semmi gonoszba. („Ki nem vala részes azoknak tanácsában és cselekedeteiben.)
– Titokban tanítvány. Azzal a jó szándékú gesztusával, hogy Jézust kihozta
holtában a köztörvényes bűnözők közül, és gondoskodott a tisztes evilági
temetésről, ezáltal a megnyílt üres sír és az elhengerített sziklák szinte nagyobb
megdöbbenést váltanak ki az akkori és a mai világban, mint mindaz, ami addig
történt. (Ne feledjük: a mi esetünkben is 1989. június 16-a eseményeit végignézve
hitte el a világ, hogy Magyarország teljesen megváltozott.) A költő bibliai motívumainak
áttekintése adja meg leginkább közéleti, politikai költészetének, emberi
bátorságának kulcsát is. Két legerőteljesebb és leggyakrabban előforduló újszövetségi
utalása: a Júdás- és a Golgota-motívum. Költői módon tehát így oldódik meg
a kérdés. Az erre vonatkozó szövegeket alaposan áttanulmányozva felsejlik – az
erkölcsi relativizmus: a magát könnyen kínáló júdási út választása. Ellentéte: a keresztút
vállalása. Az erkölcsi relativizmus teljes elutasítása pedig szóban, tettben és
gondolatban: a Nagy Imre-versek.

Néhány szó az erkölcsi relativizmusról: Nagy Gáspár művészete az erkölcsi
objektivizmus felé mutat. Egyrészt nem enged az ötvenhatból. Az ötvenhatos korszak
értékrendjét érvényesnek tekinti saját korában is, és költői világán belül tovább
élteti. Másrészt életműve azt sugallja, hogy az erkölcsi értékek általában véve
nem körülményfüggőek, ezért megpróbál minden körülmények között eszerint az
általa objektív értékrend szerint élni és műveiben ezt a nem körülményfüggő értékrendet
kifejezni. Nagy Imre személye rendkívül alkalmas arra, hogy mindezek
szimbólumává váljon költészetében.

A továbbiakban ismertetett költemények – a Magyar abszurddal bezárólag,
amely már jóval a rendszerváltozás után született vers – mindegyike az 1987-ben
megjelent Kibiztosított beszéd című kötetében jelent meg. Ez még mindig a tiltott
időre esik. Talán még 1989. június 15-én sem akadt volna politikus, közéleti ember,
költő vagy szakember, aki Nagy Imrét a nyilvánosság előtt méltatni meri. De
a kötetet záró Félelmen túli című költeményében, amely miatt 1986-ban elkobozták
a Tiszatájt, s teljes szerkesztőségét leváltották, megtaláljuk a választ: Hogy fényesednek
az éjszakák! / amint élesednek a kések, / de a félelmes penge-arzenált / kicsorbíthatja
az É N E K. Aki a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke, / jól
tudja miért e földi ágy / s miért a csillagok – fölötte. És amellett pedig úgy tűnik,
hogy a jó verselemző képességekkel megajándékozott belügyi szakembergárda intellektusa
sem volt mindenre képes.

A költemény 1956-os aenigmaként is felfogható. Boka János / a nagy BOKA…
– olvassuk.

Az Öröknyár kiemelt nagybetűs monogramjai sugallják a tiszta nagybetűvel való
írást. A csupa kisbetűs közlegény, aki után fűrész, fejsze járt és micsoda füst! –
eszerint az olvasat szerint a pesti suhancokra utal, s a nagy BOKA, akiért szintén
történt mindez (s miatta), lehetséges, hogy csupa nagybetűvel írandó vezetőjük,
akinek szintén szüksége van erre a szabadságra, s úgy a kettő tesz egyet. Ebben
a költeményben a nagy BOKA lehetséges, hogy Nagy Imrét idézi meg a pesti
srácok relációjában. Kéz kezet mos és a történtek utáni elvtelen kézfogások és
mindaz, ami partikuláris érdeken alapul, eszerint a jelkép szerint sem lehetséges.

Talán azokkal vitatkozik, akik azt mondták Nagy Imréről és a hozzákapcsolódó eseményekről
nagy fennen, mondjuk 1987-ben: hogy ez már történelem. Hogy ez már
TÖRTÉNELEM – lehet felemelő is, és lehet degradáló is. Itt a történelmi jelentőségű,
már történelmünk része, történelemmé vált pozitív kitételekkel való visszaélésről
szól ez a vers. Kérem, már ez történelem, én nem vagyok történész, tehát ki lehet bújni
az állásfoglalás kötelezettsége és kényszere alól. Pedig cellamocsokban társa lenni
egy bekötött szájú nem!-nek, ez erkölcsi azonosulás a bekötött szájú igazsággal, annak
minden következményét vállalva. Ezt a bekötött szájú igazságot a költő számára Nagy
Imre emléke, az ő börtönsorsába való beleérzés testesíti meg. Nem! Az ismert: nemzeti
ellenállási mozgalom betűszava. A szolidaritás vállalása több rétegű így. Tapétás
dalnok: gazdag asszociációs körű jelzős szerkezet. Átsugárzik bele a tapintatos szó jelentése
is, a hatalom iránti tapintatból megkerülöm a kérdést, történelemnek minősítem.
Leszigetelt. Ilyen értelmét is kiemelhetjük a szónak. Nem vagyok tehát kapcsolatban
a valódi problémákkal. Így polgári kényelemben élhetek (pl.: frissen tapétázott
lakásban). Letakarva színes mintákkal, magamat elrejtve. Íme néhány asszociáció, értelmezési
lehetőség, amelyet a kifejezés felkínál. Kívánatos ettől a költői-emberi magatartástól
fényévnyire távolodni. Ez is vers a megalkuvás ellen. Erre az értelmezésre
följogosít a Noli tangere! [Ne érintsd!] című nagy gondolati költeménye is, mely szintén
ugyanebben a kötetben található. Azaz a kor ajánlata: Ne érintsd a kényes témát,
kerüld el messziről, mint a veszett rókát, tegyél úgy, mintha különben is vak, süket és
néma volnál, mint akinek levágták a nyelvét, de azért még bevarrták a száját és csonkolták
a kezét. Tekints mindent történelemnek, s foglalkozz azzal: mit jelentett latinnak,
római polgárnak lenni – Rómában. A költő szavait fölhasználva ez a summája
a Noli tangeré!-nek.

A Történelemmel, egy lapon olvasható az

Cellamocsokban bekötött szájú nem után a vízszintes némaság következik.
A zsiráftemetőben. A temetkezés szakszókincsét és munkamenetét jobban kéne ismernünk
ahhoz, hogy a zsiráftemető szót megmagyarázzuk. Nyilván nem Deák
Ferenc panteonja a Kerepesi temetőben. Valami újonnan nyitott kis jelentéktelen
leágazás, a temető sebtiben meghosszított alkalmi leágazása és nyúlványa. És félreeső
helyen is van. Legalábbis konkrét szemléleti alapon a kép értelmét keresve
erre is gondolhat az olvasó. Viszont ezt sem az úgynevezett Kisgyűjtő kisudvarán,
sem a 301-es parcellában szemléletileg semmi nem támasztja alá. Hargittai Emil,
a Kegyeleti Múzeum vezető történésze hívta fel az elemző figyelmét egy másik
csontig ható, borzongást keltő magyarázat lehetőségére. Az ’56–58-as akasztológusok
a lábat csigán húzták keresztül, s így széthúzták a kivégzett nyakát és lábát,
azaz „zsiráf”-ot csináltak belőle. Az akasztottak és holtukban is meggyalázottak temetője
így a zsiráftemető. S noha minálunk is vannak fenyvesek, az „Isten fenyvese”
a maradandóság, netán az örökkévalóság jobb kifejezője, ahol a meggyalázottság
ellenpólusaként a zsiráftemető lakói „otthonra lelnek”. Az odáig vezető út sem
csupán közvetlen szemléleti alapon magyarázható, gondoljunk az életút, keresztút,
Út, Igazság, Élet szóösszetételekben, szókapcsolatokban az út szó átvitt értelmére.
Tovább lehet még ezeken gondolkodni. Éjféli, csontig ható borzongás, a költő érzésben,
lélekben a 301-es parcella körül jár (hiszen a vers keletkezésének idején
már itt volt az, itt voltak azok, akiről és akikről a vers szól). Vízszintes némaságban
találja azokat, akik a nemeket mondták, akiknek holtukban is példájuk által
lenne mondanivalójuk a magyarokhoz. Vízszintes némaságukban messze van az,
amikor ezt történelemnek mondhatjuk majd. A vízszintes némaság kissé később is
felbukkan mint verscím (1993), mint a Golgota-motívum egyik prominens költeménye,
az ’56-os megtorlásokra utaló képzetkinccsel, képanyaggal. Tudjuk már,
hol vannak, szájról szájra adva el is híresztelhetjük, de ők még némák, nem „beszélhetnek”,
bár örökké élnek Isten fenyvesében.

A „kibiztosított beszéd… álmodik fényes mondatokban” híres sor után következik
A

Tízsoros a költemény. Enigma jellegét mutatja, hogy 1956 is, Nagy Imre korszaka
katonai beavatkozástól mentesen tíz napig tartott. Nagy Imre kapott tíz napért méltatlan
börtönviszonyokat, koncepciós pert, justizmordot és kivégzést. Tíz – szünetjelek,
talán este tíz óra lehetett a hírek előtti szünetjelekkel (melyek úgy különben a magyar
szabadságot idézik dallamban). Rainer M. János könyvéből tudjuk, hogy épp az
utolsó éjszaka adatai hiányosak, történész által kutathatóan nem tudjuk, mit csinált
mártír miniszterelnökünk utolsó óráiban. (Az aradiakról tudjuk, és ha már tudnunk
kell, jó hogy tudhatjuk.) Nekünk maradt Nagy Gáspár költői beleérzése. A költő saját
útmutatása szerint ez börtönvers: Nagy Imre elképzelt belső monológja, talán éppen
az utolsó éjszakán. Az őutána következő sötétség egyenletét állítja fel magában, még
ha úgy tetszik, hideg ésszel. Újra és újra meghallgatva és megnézve az utolsó szó jogán
a halála előtti napon elmondott mondatokat a közeli biztos halál tudatában, megrendítő
nemcsak a miniszterelnök határozott és logikus mondanivalója, hanem higgadtsága
és nyugodtsága is. Mi is a sötétség egyenlete? A csillagokat felhő takarja,
a hold egészen kiiktatva, teljes a sötétség, ezen már egy szélvihar sem segíthet sokat.
(A sötétség a Júdás-versekben visszatérő mozzanat Nagy Gáspárnál, de az ősforrásban,
a Bibliában is Jézus a sötétség órájának nevezi Júdásnak és csapatának az érkezését.)
A vers kalligramma jellege szembeszökő, akár az Öröknyáré…, csak itt nem annyira
egyértelmű. A költő ekkor golyó általi halálra gondol, vagy úgy állítja elénk az eseményeket,
hogy Nagy Imre várakozása ez volt. A középen levő kis kör, talán a céltábla
közepe, a szív, a golyó helye. A tíz–tűz szójáték kézenfekvő. És el ne felejtsük, hogy
a kis kör lyukas zászló is lehet. A szavak szintjén egy másodlagos kalligramma is van
benne vélhetően. Nem az elemzett verssorok matematikai tartalma, hanem az algebrai
egyenlet grafikai képe által.

Ha felírunk egy ilyen jellegű egyenletet gyökvonással, kiemeléssel – ilyenféle
képet kapunk: Pl. a Ö25(x+2) egyenlet. Hogy mi, ki vagy kik a csillagok,
a hold, azon is lehet töprengeni. Mindazáltal, amit kiemelünk, az kikerül (a takarásból)
a gyökjel elé. Ilyenképpen a megkezdett egyenlet így folytatható: Ö25(x+2)
= 5Öx+2.

A hold még kijön a takarásból? Vagy a kiemelve szót nem a matematikai értelmében
kell vennünk? Akkor tényleg teljes a sötétség. Visszavonásról, meghátrálásról
szó sincs a költeményben, csak az általa képviselt értékek melletti elszántságról
és a jelen és jövő sötétségéről, és esetleg arról a reményről, amit a gyökjel alól
való kikerülés jelenthet a jövőben.

Nem kerül le a napirendről a Nagy Imre-motívum a rendszerváltozás után
sem. A teljes igazságot nem sikerült kimondani még ma sem. Az erről szóló költemény
(hét éve íródott) ma is aktuális.

Nem külön évszámozott vers, de a kötet évszáma (Tudom, nagy nyári délután
lesz, 1998) beszédes. A költeményben, amelyben visszautal az Öröknyárra, mélységes
csalódottságának ad hangot a költő, hogy az újratemetés ugyan megtörtént, de
negyven évvel a kivégzés után a gyilkosok néven nevezése mégis elmaradt. Közben
pedig a rendszerváltó kelet-európai forradalmi hullám lecsendesült. Ez is évfordulós
vers. Az értékrend, értékítélet nem változik, objektív marad. A gyilkosok
1958-ban, 1983-ban, 1989-ben és 1998-ban is gyilkosok.

Az Öröknyár utóélete nem szűnt meg ezzel, a tatabányai Új forrás című folyóirat,
ahol a vers 1984-ben megjelent, most 2005. októberi számában újból egy
nagy ’56-os összegző verset hozott Nagy Gáspártól Október végi tiszta lángok címmel.
A vers miseszerű, mise formájú. Alcíme: Oratorikus emlékezés 1956 vértanú
hőseire. A vers kézirata már hosszabb ideje Szokolay Sándor zeneszerzőnél van,
a kerek évfordulóra lesz kész ünnepi zeneművével Nagy Gáspár verseire a tervek
szerint. A megjelentetés helye nyilván nem véletlen, ez is a változatlanság tényét
jelképezi.

Az Öröknyár utóéletének tekinthető a …nem szabad feledNI…! című kötet
2002-es záróverse is, a Kannás Alajos emlékére írt Láthatatlan kőre vésem… című
költemény zárlata:

Még mindig! Az axiológia változhatatlan. A hős világnézeti és a mártír áhítatos
értéke a mienk továbbra is. Minden embernek, aki erkölcsi lénynek tartja magát,
szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy adott esetben neki sem szabad alább adnia.
A mártíriumot szenvedettek az utánuk jövők igazságról való meggyőződését
erősítik.
                    

Heltai Bálint
Hitel, 2006. 10. sz. p. 125-135.