A lírikusi ösztön gyakran használja tüzelőszerül a hiányt. Nem kizárt, hogy mondjuk egy Jan Mayen-i költőben nehezen féken tartható inspiráció: verset írni a forró nyárról. (Arktiszi kis sziget, Jan Mayen norvég külbirtok, a bányászati idény alatt mintegy háromezer lakossal. Bányászat és költészet különben nem csizma az asztalon – Németh László írta: „Bányász a költő s igazolja a lelet.”)
Ami pedig a forró lélekévszakot illeti, vannak öröknyarak, amelyek a más évszakba érkezőt bátoríthatják, hogy lehetőségeit kötelességgé gyúrja. Ezt az etikát elsajátítva vitatkozik Nagy Gáspár a magyar sorsképzés tán legsúlyosabb átkával, a felejtéssel. Kevesek szájából hangozhatnék hitelesebben a ...nem szabad feledNI…!, mint az övéből; ő ugyanis éppen a magyar politikai, kulturális félmúlt arktiszi idején, fölöttébb hideg és szabadságtalan évadokban lobbantotta fel az írásszabadság költői vágyát. Az ‘56-os forradalom verselő jussa akkor – „az országosan vezényelt amnézia” korában – fejlődött benne kifogyhatatlan témává, amikor vakmerőségnek számított bizonyos főnévi igenevek hangoztatása. Az „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI” sorokért (melyek a mártír miniszterelnök Nagy Imre nevére emlékeztetnek) vegzálta is jó ideig az államgépezet — miközben az iróniától a legteljesebb kétségbeesésig számos árnyalatát versbe örökítette a szabadságnak. Válogatáskötete (noha tematikáját nézve alig-alig szakad el az ‘56-os élménykincstől) szélesebb terjedelmű költészetből kínál ízelőt, mint a könyv alcíme (versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára) alapján gondolnánk.
Az olvasó, ha korábban nem volt erre módja, újra rálapozhat az indulat paroxizmusától fénylő Ne fonjatok nekem vesszőkosarat!, a Gyönyörű bűnt, A halántékon lőtt versek emlékműve mögött, a Most és későn vagy a Szavak című költeményekre. …s újra megállapíthatja, hogy a lírában, persze kellő tehetséget feltételezve, politikum és esztétikum igenis egybedelejezhető. Természetesen nem arról a végső soron szegényes katedraköltészetről beszélünk, amely olykor találékonyan és bűvészien bár, de mégiscsak programot, szimpla leckét penget a lanton. A nem szabad feledNI tárgyához az is hozzátartozik, hogy a kitanított ügyesség, a jelzőkkel, metaforákkal folytatott babrálás mit sem ér, ha a versben csupán annyi a való (majd az ebből kielemzett igaz), amennyit a nyelv kamatozik.
„A nyelv már nem ad világot, / a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat […] a nyelv nem gyújt világot, / nem világosul meg általa a sötét konyhában / egyetlen mosatlan edény sem” – írja Nagy Gáspár A valóság égető nyelvében. A históriai tudatzavar és amnézia ellen a széppel cselekvő költő példájából kiderül, milyen fokozatok vezetnek föl arra a csúcsra, ahol a betűvetés egyszerre erkölcsi és esztétikai kérdés.
Minthogy a kötet az adott tematika okán csaknem teljes egészében végigpásztázza a szerző pályáját, módunk nyílik találkozni a barokkos képbőséget kultiváló korai Nagy Gáspárral ugyanúgy, mint az erejét a letisztult, klasszicizálódott formákban megmutató lírikussal. S szedelőzködjék egyik vagy másik beszédmódra, mindegyik mögött ott találjuk a szavakért jótálló személyességet. Az, hogy a költő nem bújik el önmaga elől, a hűség legbiztosabb jele. Míg ezt a személyesen vállalt közösségi kötődést a Láthatatlan kőre vésem… visszájáról is megénekli („…s aztán lett a túlélésre annyi érv / ki ittmaradt ki messzire futott / mert felejteni mindenhol lehet”), a Zbigniew Herbert emlékére írott vers egy matematikai képlet világosságával nyilvánítja ki, hogy a vég „geometriája szerint / a hűség és jellem párhuzamosai beérik egymást… Ámen.”
Nem vagyunk naivak: szó és tett azonossága nem mindenki számára magától értetődő és megvalósítható dolog. Például a föntebb emlegetett Jan Mayen-i költő, ha ott északon rója már költeményét a nyárról, vajon nem kerül-e a versében mindig épp egy nyárral távolabb az igazi nyártól?
Kelemen Lajos
Szépirodalmi Figyelő, 2003. 1. sz. p. 71-73.