A FORRADALOMRÓL, A JELENTÉSEKBE ZÁRT ÉLETRŐL ÉS EGY KÉNYSZERŰ SZAKÍTÁSRÓL
– Nagy Imre nevét egészen kis koromban apáméktól hallottam. A rádióból hallott ’53-as híres kormányprogram foszlányait éppúgy megőrizte az emlékezetem, mint a londoni 6:3-at. Nagy Imre fellépése azt ígérte a mi falunkban is, hogy vége a kötelező beszolgáltatásnak, a padláslesöprésnek, hogy emberibb módon lehet élni. Apámék ezért becsülték. 1956-ban második osztályos voltam, amikor eljutott hozzánk, hogy Zalaegerszegen és Szombathelyen tüntettek. Apám és nagybátyám azokban a napokban feszülten figyelte a Szabad Európa Rádiót. Éreztem, hogy valami nagy dolog történik. Az igazi élmények november 4-én kezdődtek, amikor megindult a nyugati határ felé a menekültáradat, s többen nálunk kértek éjszakai szállást. Jöttek gimnazisták, egyetemisták, akik meséltek a budapesti eseményekről, a Corvin közről, a Práter utcáról, a harcokról, a Molotov-koktélok hasznáról. Hétévesen ittam minden szavukat. Két évvel később a Vas megyei napilapban egy kis hír tudatta, kivégezték Nagy Imrét és társait. Nagymama megjegyezte: a jó Isten megbünteti őket. A második szál, ami a forradalomhoz köt, Pannonhalma. Amikor ’63-ban a bencés gimnáziumba kerültem, sokan suttogtak arról, milyen retorziók voltak a forradalom emlékének ápolásáért, merthogy a diákok gyertyát gyújtottak ’60–61-ben november 4-én. Hallottam arról is, hogy Söveges Dávid igazgatót miként verték félholtra ’57-ben, mert nem volt hajlandó kiadni a forradalomban részt vett diákokat, mondván, Pannonhalma se a nyilasoknak, se az oroszoknak nem nyitott ajtót.
– Bennem 1968, a csehszlovákiai bevonulás, helyesebben a magyar szerepvállalás erősítette fel ötvenhat emlékét. Szombathelyen voltam népművelés–könyvtár szakos főiskolás, és itt már módszeresen tájékozódtam. Bár a magyar családokban valóban nem beszéltek a forradalomról, s az áldozatok hozzátartozói is takargatták a sebeket, nehogy a gyermekek is bűnhődjenek, én az apámmal mindent megbeszéltem, az én hozzátartozóim nem törölték az emlékezetükből a forradalmat, Nagy Imrét.
– Amikor 1997-ben lehetőség nyílt rá, hogy kikérjük a Történeti Hivatalból a ránk vonatkozó iratokat, rögtön az első napokban jelentkeztem, nehogy azt higgyék, nem érdekes már a múlt. Először azt a választ kaptam, hogy nincs rólam anyag. Aztán 1998 és 2002 között előbb vontatottan, aztán mind gyorsabban és nagyobb tömegben kaptam a fénymásolatokat. Eddig több mint félezer oldalt. Kiderült, hogy kerek húsz esztendeig, 1970 és 1989 között figyeltek. Szombathelyen kezdődött öt-hat jelentéssel, aztán Budapesten már minden lépésemet követték, életem minden apró mozzanatára kíváncsiak voltak. Számon tartották irodalmi próbálkozásaimat, baráti kapcsolataimat, szerelmeimet, levelezésemet, erdélyi utazásaimat. A fő veszély a hetvenes években a nacionalizmus, az irredentizmus, az éledő táncházmozgalom, s főként március 15. és október 23. megünneplése.
– Négy év után készült rólam egy összefoglaló jelentés: a „BRFK III/III osztály adatai szerint alaposan gyanúsítható ellenséges írói tevékenység kifejtésével, antimarxista nézetek terjesztésével, ellenséges célzatú illegális csoportok létrehozásával. Tevékenysége népköztársaságunk államrendje ellen irányul, elsősorban ideológiai és kulturális területen a fellazító politikában nyilvánul meg”. De nem ez döbbentett meg, hanem az a lázas figyelem és energia, amit a Vitéz fedőnevű ügynök pazarolt rám, a Szabó Ervin Könyvtár Böszörményi úti fiókjának ifjú és naiv könyvtárosára, akinek kisebb lapokban jelentek még csak meg versei. 1972-től 1976-ig a közelemben volt, Erdély-rajongó, irodalomszerető emberként könyvekkel kínált, fényképeket mutatott, s én mint hasonszőrűnek meséltem gondolataimról, utazásaimról, szerelmeimről. Ő készséges volt, sűrűn bejárt a könyvtárba. Még azt is felajánlotta, hogy a vidéki kislánynak, akinek udvaroltam, albérletet szerez. Éppen az ő lakásával szemben. Ez a dolog meghiúsult a lány édesanyja miatt, így szegény ügynököm alapos fejmosást kapott. Mielőtt Nagy László javaslatára az írószövetség könyvtárába kerültem, egy rendőrtiszttel kellett találkoznom, aki alaposan lekáderezett. Miután elbeszélgettünk Illyés Gyuláról, Németh Lászlóról, a határon túli magyar irodalomról, megjegyeztem, magának az egyetemen kellene tanítania. Az illető, aki Vitéz jelentéseiből készült fel, ebből a megjegyzésből azt a következtetést vonta le, hogy én tudok az ügynökről, ezért őt leállították rólam. Vitéz eltűnt tehát az életemből, de jöttek újak: 1981 után, mikor is az írószövetség titkárává választottak, minden lépésemet jegyezték az országban. Nem mint funkcionáriusét, hanem költőét s jó ügyekért szervezkedő emberét. Minden megyei rendőrkapitányságon készítettek rólam jelentést. Máig nem értem, miért neveztek barátaimmal együtt ellenséges ellenzéknek.
– Salgó László, mint a Heti Válaszban közölt dokumentumból is kiderül, bár a III/I-es és II-es osztálynak dolgozott, de a III/III-asnak is besegített. Teljes volt az átjárás a különböző részlegek között. Talán azért neveztek minket, Csoóri Sándort, Ilia Mihályt, Baka Istvánt, Lezsák Sándort, Zalán Tibort és jómagamat ellenzéki ellenzéknek, hogy megkülönböztessenek az úgynevezett demokratikus ellenzéktől.
– Sok mindenről tudtam, hiszen ’84-ben a tatabányai Új Forrásban közölt Öröknyár…, s a ’86 júniusában a Tiszatájban megjelent A Fiú naplójából című versem miatt országos botrány kerekedett. A titkosrendőrség jól kódolta az üzeneteket, hogy itt bizony Nagy Imréről, illetve ötvenhatról van szó. Hogy mit éreztem, amikor a jelentéseket olvastam? Szégyent és dühöt a megalázásért, a megfigyelésért, hogy egy lapra került a nevem a rendszer működtetőivel, mozgatóival. Akik ma is vállat vonnak, és hogy könnyedén túlteszik magukat az ügyön. Eszükbe sem jut, hogy bocsánatot kérjenek.
– Előzőleg, még amikor rendőrök követtek bennünket, sokat jártunk a 301-es parcellában, kerestük a sírt, megemlékezést is tartottunk 1988. június 16-án. Persze hogy nagy elégtétel volt az ünnepélyes temetés. És természetes volt, hogy Nagy Erzsébet hívott, legyek tagja a Nagy Imre Társaságnak.
– Nem értettem egyet azzal, hogy a mostani kormány Nagy Imre-érdemrendet alapít. Eddig is volt Nagy Imre-emlékplakett, tehát a mártír miniszterelnök emlékét őriztük. Nekem nagyon visszatetsző, hogy épp egy olyan kormány terjeszt elő új Nagy Imre-kitüntetést, amelynek egyes tagjai az MSZMP vezető káderei voltak, akik megrémültek, amikor Pozsgay Imre ’89-ben népfelkeléssé nyilvánította ötvenhatot. Akik az utolsó pillanatig kiszolgálták az elmúlt rendszert. Félreértés ne essék, én nem a megbékélés, hanem az elvtelen kompromisszumok ellen vagyok. Ha a szocialisták várnak még, ha a forradalom ötvenedik évfordulójára terjesztik elő az új kitüntetést, nem történik semmi baj. Nagy Erzsébetnek, a Nagy Imre Társaság örökös elnökének tudnia kell, hogy édesapja nem csak a családé. És nem csak a társaságé. Ő az egész nemzeté. Camus szavai jutnak eszembe, aki A magyarok vére című híres írásában azt mondta, nem szabad igazolni a gyilkosokat, a forradalom vérbe fojtóit, azokat, akik a másik oldalon állnak. És most igazoljuk őket.
– Azt írta, hogy nem felejti el, hogy az elsők között voltam, akik Nagy Imre emlékéhez, újratemetéséhez ragaszkodtak, s szomorú a lépésem miatt.
– Meggyőződésem, hogy itt mulasztásról volt szó. Az Antall-, de még inkább az Orbán-kormány megtehette volna, hogy Nagy Imre érdemeit törvénybe iktatja.
– Legutóbbi hosszabb versemet az Amerikában három éve meghalt költőnek, Kannás Alajosnak ajánlottam, akinek Kormos kövek című kötete nagy hatást tett rám. Ennek végén mondom el, miként gondolkodom 2002-ben: „Barátom ki már magad is halott vagy / de kormos köveidben régtől halhatatlan / engedd, hogy egy láthatatlan irka-kőre véssem / miképp is szólnék most ’56 ügyében: / tudva bár hogy szavaimnak nem lesz táboruk / de fájó árulások és zajló testvérháborúk / heveny idején kell kimondanom: cáfolhatatlanul / csak a hősöknek és mártíroknak van igazuk!”
Osztovits Ágnes
Heti Válasz, 2002. október 18.