TŰNŐDÉS GÖRÖMBEI ANDRÁS NAGY GÁSPÁRRÓL ÍROTT MONOGRÁFIÁJA KAPCSÁN
Görömbei András újabb és újabb kötetei nagy találkozások foglalatai, ritkán tapasztalható harmóniát sugároznak szerző és tárgya között, megélt lét- és irodalomszemléletre utalva. A monográfiák – Sinka István (1977), Sütő András (1986), Nagy László (1992), Csoóri Sándor (2003), Nagy Gáspár (2004) s a tudós-tanári, kritikusi, szerkesztői, olvasói munkát összegző kötetek következetes gondolkodói, tudományos, emberi útra utalnak, töretlenül egységes szellemiségre, morális magatartásra. Így nem véletlen, hogy a Csoóri Sándorról írott monográfiát a Nagy Gáspárról készített követte.
1. A vallomásos monográfiáról
Már a Csoóri-monográfiára érdemben reflektáló kritikákban is hangsúlyt kapott az esszéisztikus, vallomásos jelleg értékelése. N. Pál József az esszéírói hagyománnyal rokonítja Görömbei András írásmódját, hangsúlyozva a tudományos igényt, a műfajválasztás indoklásaként kiemelve: „…amit saját és nemzete sorsa reá testált, azt soha föl nem adja, ezért vált szakmai alaposságával és morális felhangú küldetéstudatával egy mára kiveszőfélben lévő tudósfajtává, aki az olvasókra is hatni akar, nemcsak az akadémikusokra. Írásainak szereplői és ő valóban egyazon ügyet képviselnek.” („Tisztának a tisztát őrizzük meg...”). Nagy Gábor rámutat a monográfia felépítésének arányaira, felhívva az olvasók figyelmét a szerző azon sajátosságára, hogy a személyes vonatkozásokból éppencsak annyit közöl, amennyi a megértéshez szükséges. Penckófer János az esszémonográfiában rejlő lehetőségekre mutat rá (Az üvegharang), kiemelve az „olvasás örömét” is nyújtó bensőséges hangulat teremtését, mely az alkotásokhoz, esztétikumhoz való viszonyulásból ered. A tudományos igényről, érzékeny olvasói attitűdről tanúskodó monográfia határozott irodalomszemléletet, szilárd morális értékrendet is tükröz, úgy tár fel egy alkotói pályát, hogy abban egy személyiség alakulásáról, gondolkodói útjáról is szól. A „szokványostól” eltérő megoldások egyike a szerző alkotói létformájára is utal: a monográfiában saját naplójából is idéz, ahol a citátum lényegi jelentéssel bír Nagy Gáspár gondolkodói magatartására vonatkozóan, ugyanakkor vall magáról a szerzőről is: „Én azt hiszem, hogy az írók számára különösen embertelen aszkézis lemondani történelmünk bizonyítható sebeiről.” (Nagy Gáspár 1985. március 12-én, az írószövetség választmányi ülésén elhangzott szavait idézte naplófeljegyzéséből.)
Az e gesztus alapján is érzékelhető figyelem és elmélyültség jellemzi a szerző monográfiáit, így a Nagy Gáspárról szólót is. Az aprólékos kutatómunka, s tárgya szellemi – esztétikai – morális kihívásaival folytatott párbeszéde során a legszemélyesebb közelségből szól az egyetemes esztétikai-morális kérdésekről is.
A bevezetőül szolgáló nagyívű tanulmány, A magyar líra az ezredfordulón több irányban nyitja meg a monográfiát, a magyar költészetet s Nagy Gáspár műveit az olvasók előtt. A különböző költői, alkotói magatartásformák, poétikák, szemléletmódok bemutatása, problematikája tendenciákat, utakat jelez, szükségesnek tekinti a párbeszédet, kritikusan szól róluk, nem ítélkezik, de jelzi ezen utak kifutási lehetőségeit, várható vagy beteljesült következményeit. „Mindenekelőtt azt, hogy a szerepnélküliség abszolutizálása, a jelentésképzés szélsőséges elbizonytalanítása, a költői én teljes trónfosztása, a nyelvroncsolás és nyelvjáték túlhajtása, a valóságvonatkozások ünnepelt kiiktatása leszállította a költészet értelmét a társadalom tudatában.” Rendületlenül hisz a talentumban és szolgálatban. Számára a szabadság – s ezt maga és Nagy Gáspár példája is erősíti – az embernek járó jogok érvényesítése mellett a „kötelességek” végrehajtását, végrehajthatóságát is jelenti. Nemzetben vagy tágabb értelemben „olvasókban” gondolkodik, lényegesnek tartja a mű és olvasó párbeszédét, Németh Lászlóhoz hasonlóan hisz a kultúra identitásteremtő, -megőrző, önismeretet segítő hatásában, erejében. Példát ad, s számon is kéri – tegyük hozzá, ismét nem ítélkezve – az értelmiség hivatásának beteljesítését, felelősségét. Mindez egy nemzeten túl az embert mint embert is meghatározza, emberarcú lesz-e, mindegy, hogy milyen földrészt, nemzetet, nemzetiséget vagy vallást tekintünk. Nemzetéért, s ezért a Nagy László által is féltett emberarcúságért aggódik Görömbei András. Ezért bírál alaposabban néhány folyamatot, nem kizárólagossá téve egy számára elfogadhatóbbnak ítélt utat: „Csupán a divatjellegű kizárólagossághoz” illesztve kérdőjelet. A kérdés nagyobb hangsúlyt kap, ha megvizsgáljuk azt a folyamatot, amely a költészetet a magyarság „egzisztenciális műneméből” dominánsan divatirányzatokká, érdektelenséggé degradálta. Megszűntek volna a személyiség létkérdéseinek összefüggései a nemzeti, emberi sorskérdésekkel? Aligha. Igaz azonban, hogy amint általánosan megnövekedett az ingerküszöb a jót, s rosszat illetően egyaránt, az a tendenciózus folyamat is egyre nagyobb teret nyert hatásában, mely megkérdőjelezte a magyar költészet hagyományait, ezáltal a magyar kultúra kiemelkedő értékei lebecsülés tárgyává váltak. Voltak s vannak persze a hagyományok megújításával továbblépő szerzők, akik közül számosat Görömbei András is felsorol. Valójában ez a körkép is igen beszédes, hiszen az említettek közül sokakra hivatkoznak az ellentétes folyamat résztvevői is, nyilván másként értelmezve a szóban forgó alkotók műveit. (Üdvös lenne a magyar irodalom számára, ha az eltérő szellemi utakon járók olyan kultúrált dialógust tudnának folytatni, mint azt a monográfia szerzője teszi.) A hagyományt megújítók sorába illeszti Görömbei András Nagy Gáspárt is, aki: „Sokféle klasszikus költészeti hagyományt és kortársösztönzést fogad be és formál a sajátjává. Költői útja bizonyság arra, hogy a mai világ kihívásaival szembenézve is építhető organikus költői életmű, megőrizhető a költői személyiség épsége és tisztasága.”
A Gyökerek és mesterek mint azt a találó fejezetcím is jelzi Nagy Gáspár emberi, alkotói gyökereire nyújt rálátást, kiemelve e belső út legfontosabb állomásait, rávilágítva a későbbi poétikát, morális, esztétikai szemléletet alakító összefüggésekre. Így a családból, szülőföldről hozott „káromkodó” és imádságos szavakra, előbbit a szegényparasztság küzdelmes, beszolgáltatásokkal, gyötrelmekkel terhes létéből, utóbbit ugyanazok hitéből, Biblia ismeretéből, vallási szertartásaiból eredeztetve. Erre rétegződött a pannonhalmi műveltség, elmélyült hit, a tartás, melyet testközelből tapasztalhatott, hiszen „Pannonhalma se a nyilasoknak, se az oroszoknak nem nyitott ajtót”, olyan példák álltak a diákok előtt, mint a testi retorziókat is elszenvedett igazgató, aki nem adta ki a forradalomban részt vett diákokat. (Az 1956-os forradalom még gyermekként érte Nagy Gáspárt, mégis meghatározta szemléletét, költészetét. Közéleti tevékenységével, költészetével a rendszerváltozás előtt is követelte ’56 rehabilitálását, a hazugságra, gyilkosságra épülő rendszer megszüntetését, tisztánlátást, szabadságot szellemi, fizikai értelemen egyaránt. Egyik elhíresült versének, az Öröknyár: elmúltam 9 éves egyik sorát címként viselő kötetében – …nem szabad feledNI...! – is olvashatók megfigyeléséről szóló dokumentumok. A kizárások, atrocitások, családja „megfigyelése” ellenére is egyenes gerinccel képviselte, képviseli ma is ’56 szellemiségét.) Mint azt Görömbei András találóan említi, Bérbaltavár és Pannonhalma a hűség és nyitottság iskolája volt, rendíthetetlen morális, hittel telített szemléletet, a paraszti életforma összetevőit, a biblikus, szakrális, liturgikus elemeket, minden esztétikai értékre nyitott műveltséget ötvöző szemléletet eredményezve. Nagy Gáspár életútja sokakét idézi némely mozzanatában, ezáltal pályaképe alapján történelmi látkép is elénk tárul az utóbbi évtizedek eseményeiről, azok emberi és nemzeti sorsot befolyásoló, sokszor meghatározó hatásairól. Amikor a szerző arról ír, hogy Nagy Gáspár jeles érettségi bizonyítványa, s elegendő felvételi pontszáma ellenére sem nyert felvételt az egyetemre, s „tricikliző segédmunkásként” dolgozott egy évig, nyilvánvaló korkritikát is nyújt, értékrendeket, szemléletmódokat ütköztet, az egyéni sors megpróbáltatásait, problémáit kiterjesztve. Ezt árnyalja az 1968-as események Nagy Gáspár életére, alkotói munkájára gyakorolt hatásának bemutatásával, értelmezésével. Mint megállapítja, az 1956-os forradalom eszméjét, történetét, a gondolkodó utódok felelősségvállalását az 1968-as csehszlovákiai bevonulás, magyar szerepvállalás erősítette meg benne, ennek hatására fokozódott nyitottsága – több pályatársához, kortársához hasonlóan – Kelet-Európa és az akkor potenciális célállomásnak tekinthető országok iránt, s ezáltal vált költészetének egyik legfontosabb motívumává a történelmi tisztánlátás igénye. Az olvasat szubjektív részének elsőbbséget engedve, úgy vélem, a hetvenes éveket tárgyaló rész sok tekintetben magával ragadja az olvasót – még akkor is, ha a legkiemelkedőbb ebből a szempontból a nyolcvanas évekről írott fejezet. Kereső, gondolkodó, küzdő, nem tétlenül várakozó szellem útja tárul az olvasó elé, az „értelmiségi lét” olyan minősége, amelyről Németh László írt.
A politikai rendőrség által hetvenes évektől folyamatosan figyelemmel kísért, azaz megfigyelt Nagy Gáspárt 1973. október 20-án Kormos István mutatja be az Élet és Irodalom Új Hang rovatában, Nagy László ajánlja az írószövetség könyvtárába, s 1975-től kerül a „Kormos-egyetemre” – csak két nevet említve a támogatók közül. De a hetvenes évek a „hivatalos” pályakezdést is hozták, nem is akármilyet. Az 1973-as bemutatást követően, 1975-ben az ő nyitóversével indult a Mozgó Világ, a vers eredeti címe Nagy Gáspár egyik nyelvi bravúrja, Szaltószabadság volt, mely később a cenzori hatásra Csak nézem Olga Korbutot címmel jelent meg. 1975-ben látott napvilágot első verseskötete is, Koronatűz címmel, a Móra Kiadó Kozmosz sorozatában. A költői pályakezdéssel kapcsolatban Görömbei András érzékletesen értelmezi Nagy Gáspár „prae korszakát”, Nagy László életművével párhuzamot vonva magyarázza a Szabadrabok kötetben „csupa élére állított kis vers”-ből álló Tejfogak cikluscímmel korábbi versek elé szerkesztett „átrajzolt” pályakezdést. Az 1978-as kötet, a Halántékdob portréversei kapcsán olyan megállapítást tesz, amely nemcsak a kötet értelmezését segíti, de egy lényeges módszertani sajátosságára is felfigyelhet az olvasó. Elméleti felkészültsége, tájékozottsága elemi része műveltségének, természetes eszköze tudományos munkájának, emellett e néhány sorból is kitűnik az az esztétikai, morális szemlélet, mely a létkérdésekre irányul, s mely sosem hagyja figyelmen kívül a nemzet-történelem-kultúra összefüggéseinek vizsgálatát. Mint írja: „Az ezredforduló irodalomtudományának egyik kulcsfogalma az intertextualitás, a szövegköziség, a szövegek párbeszéde lett. Egy-egy élet is mindig valamiképp a megfogalmazás által áll előttünk, tehát az élet is szövegek révén lesz élménnyé. A történelem is a szavakba foglalással válik történelemmé, értelmezésben megőrzött és alakított múlttá.”
Kiemelkedő a nyolcvanas évekről írott rész, a rendszerváltozás előhangjaként és az azutáni időszakban írott versek értelmezése, világos bemutatása egy folyamatnak a változások és állandóságok értelmezésével, figyelmet irányító kalauz az életműhöz. Az írószövetség körüli problémák, a folyóiratok, kiadók helyzetének ismerete sajátos kontextusba helyezi a nyolcvanas évek értelmiségi tenni akarását. Sok tanulságot rejt a Görömbei András által Nagy Gáspár kapcsán felvonultatott jelentős események sora. Például hogy az írószövetség és a JAK „nagy korszakát” a felelősségteli gondolkodás, elhivatottság, cselekvés tette naggyá, amely nemcsak valami ellen irányult, hanem valamiért is történt. Az írószövetségi és Bethlen alapítványi titkárság, a Hitel indulása, a Három megjegyzés: egy válasz vagy az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versek sorsa, következményei pontosan jelzik azt az utat, melyen a monográfia szerzője és alanya is jár. Az alkotás, tanítás, tudomány mellett a számos közéleti tevékenység következetes, hiteles gondolkodói, esztétikai, morális létre utal, mely a kultúra, gondolkodás, szabadság védelmében, elhivatott szolgálatban köti össze az egyéni és nemzeti vagy emberi-közösségi sorsot. Nagy Gáspár nyolcvanas évekbeli alkotói munkája is ezt idézi, írástudói felelősségérzete, szükségességének hangsúlyozása alkotásaiból is dokumentálható. Az alkotói pálya egyes darabjainak érzékeny, azt sokszor a recepcióhoz képest új szempontokból is megvilágító értelmezése közben a szerző a részeket folyamatukban, az egész vetületéből is vizsgálja, összegzéseiben pontosan meghatározva a pálya egészére vagy annak egy-egy szakaszára jellemző alkotói sajátosságokat. Ennek egyike a létkérdésekre való állandó reflexió, mely rokon a monográfia szerzőjének létérdekű irodalomszemléletével. Amikor Görömbei András Nagy Gáspár műveinek értelmezése során szellemi, morális kérdésekről szól, a rokon gondolkodás, értékrend megnyilvánulásaként megállapításai határozott állásfoglalások is. Egyik ilyen közös „ügyük” a „küzdelem a költészet önfeladása, önárulása ellen”. Mint írja: „A költészetet az emberi létezés szellemi-erkölcsi bázisának tekinti, s éppen ezért szinte programos harcot folytat lejáratása és lefokozása ellen. A vers minőségét és komolyságát erkölcsi kérdésnek tekinti. Ezért szól több versében is megsemmisítő iróniával azokról, akik az üres modernkedés bohócmutatványait végzik, s ’a semmi tündöklő árnyalatait bízzák a versre’.” Amikor Nagy Gáspár ars poetica-érvényű vallomásai kapcsán olvashatunk arról, hogy az alkotó hisz, bízik a költői szó világalakító, humanizáló erejében, nem feledkezhetünk meg arról, milyen fontos szerepe van a Görömbei-írásokban a felelősséggel kimondott szónak. Akár a saját hagyománynak. Sturm László emeli ki a Csoóri-monográfia kapcsán a hagyomány, identitás és interkulturális tapasztalat problematikáját. Mint írja: „Épp a saját hagyomány otthonosságérzete teszi képessé a személyt és a közösséget, hogy alkotóan fogadja be a külső hatásokat. A globalizáció korában különösen felértékelődnek ezek a megfontolások.” (Az újraalapozás igénye). Ez a kérdés többször is előkerül a monográfia során, hol az európai, közép-európai vagy más nemzetek kultúrájához, hol a magyar irodalmi hagyomány folyamatához kapcsolódva. Akár Nagy Gáspár esszékötete, a róla szóló monográfia is olvasható sajátos irodalomtörténetként is. A monográfia szerzője úgy von párhuzamot a különféle világ- és magyar irodalmi folyamatok, hagyományok és Nagy Gáspár eddigi életműve között, hogy közben az olvasó képet alkothat az említett folyamatokról, hagyományokról. Lényeges, elméletileg gyakran vitatott kérdésről szól az Öröknyár: elmúltam 9 éves című vers értelmezése kapcsán: a közéleti versek esztétikai értékéről. A vers és a Kibiztosított beszéd kötet példáit idézve, értelmezve mutatja be, hogyan válhatnak esztétikai érvényű értéktanúsítássá a személyes, politikiai vonatkozások, hogyan alkothatnak együtt szerves egységet. További példaként idézi A valóság égető nyelve Czesław Miłosztól vett mottóját: „Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára, melyek lehetővé tették, hogy felmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet.”, majd a példák sorát a Kiszálló önkéntes Danilo Kištől kölcsönzött mottójával folytatja: „A vérbeli író korunkban is szabadságharcos börtöntöltelék, s épp e kockázatos léthelyzet vállalása különbözteti meg a betűvetés kufáraitól, akik továbbra is dédelgetett védencei az intézményesített társadalomnak.” Hasonlóan összetett „létdokumentációk” Nagy Gáspár rendszerváltozás éveiben írott költeményei is. Görömbei András hangsúlyozza az akkoriban jellemző intenzív szellemi tájékozódás mellett Nagy Gáspár megtartó szellemiségét, szemléleti, etikai magatartásának változatlanságát. Erre utal az e korszakára jellemző két fő tematikai vonulat, a közösségi felelősségérzet és a létfilozófiai számvetés is. A szemléletes, mély értelmezések során nyomon követhető Nagy Gáspár költői világának gazdagodása, a bölcseleti irányultság előtérbe helyezése, ugyanakkor a hit mint a létfilozófiai töprengések feloldó erejének hangsúlyozása. A Mosolyelágazás (1993), a Fölös ébrenlétem (1994), a Tudom, nagy nyári délután lesz (1998), s az Ezredváltó, sűrű évek (2003) verseit egyaránt meghatározza az egyéni és társadalmi lét- és erkölcsfilozófiai számvetés.
Külön szól a szerző Nagy Gáspár prózájáról, az egyénítő jegyek összegzésével utalva az eddigi életmű egészére. Hasonlóképpen nagyívű értelmezést nyújt a Zónaidőről, valamint Nagy Gáspár esszéiről is. A valós és képzeletbeli utazások könyvével kapcsolatban kiemeli Nagy Gáspár gazdag művészi, emberi közép-kelet-európai kapcsolatait, valamint, hogy „Közép-Európának azokkal a kiemelkedő művészeivel került mély szellemi és sokszor baráti kapcsolatba, akik nyíltan vállalták és vállalják azt a – sokszor gúny tárgyává tett – mégis törvénnyé nemesíthető tapasztalatot, mely szerint erkölcs és esztétikum, egyén és közösség sorsa szétválaszthatatlanul összetartozik.”
A kötet szerkesztése is a megértést szolgálja, hangsúlyozva az életmű, a pálya szerves egységét, összefüggéseit, mint teszi azt szintetizáló zárótanulmányában, Nagy Gáspár költői világképe címmel. Amellett, hogy a szerző a monográfia szerkezetét időrend és műfajok szerint alakította, a részekben is utal az egészre, egy-egy időszakot vagy műfajt vizsgálva konklúziói, összefoglalásai, párhuzamai az egész életműre kitekintenek. Görömbei András párbeszédre, gondolkodásra készteti olvasóit, s dialogizál a recepcióval, a tévedések, félreértések tisztázásában következetes, nem hagy elvarratlan szálakat. Precizitása nem tűri a félmegoldásokat, az esztétikai, értelmezésbeli, morális félreérthetőségeket. Ez a momentum is közösséget teremt közötte és Nagy Gáspár között, s erősíti a monográfia vallomásos jellegét. Talán éppen ebből a szellemi- és sorsközösségből adódó vallomásosságból ered az a bensőséges hangulat, amely élvezetessé teszi ezt a különös utazást a magyar irodalom, történelem 20. század második felének időszakában; s valóban elgondolkodtatóvá a szerzőre, művekre koncentráltan, tudományos igénnyel felfedett folyamatokat, tendenciákat.
2. Esztétikum és erkölcs
Görömbei András irodalomszemléletének része annak hangsúlyozása, hogy erkölcs és esztétikum egymást feltételező, egymással nem szembeállítható fogalmak. Ennek jelentőségét Nagy Gáspár költészetében is bemutatta. De kettejük pályája igazolja azt is, hogy az erkölcs, amellett, hogy része lehet az igen összetett egyetemes esztétikai értéknek, erkölcs és esztétikum együtt telítheti az állandóság mellett folyamatosan megújuló jelentéssel a hivatástudat kiveszőfélben lévő fogalmát is. Hangsúlyozni kell: a hivatástudat nem alkotásokat háttérbe toló, eszköznek, önigazolásnak tekintő prekoncepció, nem kirekesztő, nem nacionalista, viszont jellemző arra a ritka embertípusra, akinek még gerince van, aki úgy gondolja, hogy saját sorsa része egy nagyobb embercsoport sorsának, melyért felelősséget vállal, hittel, s legjobb tudása szerint tesz érte. S ha hozzáteszem, hogy mindezt önzetlenül, már bizonyosan hihetetlennek hangzik.
Pedig Görömbei Andrásra (és Nagy Gáspárra) ez is igaz. Mert mindamellett, hogy Sinkáról szóló könyvét akkor írta, amikor verseihez is alig lehetett hozzájutni, hogy Czine Mihály mellett ő írt először Magyarországon korszakmonográfiát a kisebbségi magyar irodalomról, s a Kortársaink sorozatban határon túli szerzőről (Sütő András), hogy óvatoskodás, állandó öncenzúra nélkül beszélgetett nemzedéktársaival (Kérdések és válaszok), még ha kötete így csak jóval a rendszerváltozást követően jelenhetett is meg – mint N. Pál József remekül összefoglalta, emellett használható tankönyveket írt, még akkor is, ha „tudóstársai” megrótták ezért, tanítványaitól pedig sokakkal ellentétben sosem várta, hogy fénycsóvaként kövessék. Ez a gondolkodás szabadsága. Erre tanítja, bíztatja olvasóit Görömbei András és Nagy Gáspár. A rendszerváltozás után a gondolkodás szabadságának hangsúlyozása más perspektívából vált fontossá, mint azelőtt. Többek között a mechanizmusok szabadosságával szemben, mely hasonlóképpen fenyegető, mint a „bűn” „tisztaság” és „erkölcs” elleni támadása. „A tisztaság: az a képesség, hogy szemléljük a szennyet. A legtökéletesebb tisztaság képes szemlélni a tisztát is, a tisztátalant is; a tisztátlanság sem az egyikre, sem a másikra nem képes: az egyik megijeszti, a más elnyeli. A kettő keveréke kell neki.” – írja Simone Weil (A figyelem és az akarat). Talán ez a „legtökéletesebb tisztaság” az, amely erőt és támadhatatlan biztonságot nyújtott, nyújt a monográfia írójának és alanyának választott útjukhoz. A monográfia címlapján kiemelve olvasható mondat mindkettejükre igaz: személyiségük, pályájuk „tisztaságot sugároz és követel”. S hogy ez milyen felbecsülhetetlen értékkel bír, akkor érthető igazán, amikor Görömbei András Nagy Gáspár A halántékon lőtt versek emlékműve mögött című versének értelmezése során megjegyzi: „Az a félelem nyomasztja, hogy az agyonmanipulált világban esetleg föl sem foghatja, hogy mikor szennyeződik be, hogy ’ki által jön a bűn’. Nyomasztó létdráma ez az etikus személyiség számára.” Majd harminc év múltán is számolni kell e létdráma fenyegetésével, akár az elmúlt évezredek során…
3. Tények és tűnődések
A Nagy Gáspárról írott monográfia is jelzi azt a „pedagógiai” szándékot, mely Görömbei Andrást tanárként is jellemzi. A nyitottság, olvasottság, filológiai igény, precizitás, tudás mellett annak átadását, hogyan lehet szeretni azt, amivel foglalkozunk, hogyan lehet úgy írni, hogy létünk részévé váljon, amiről szólunk. Tanít az odafordulásra, arra, hogy az „elődök” nem feltétlenül ostobák, arra, amit Ulrich H. J. Körtner a következő példával illusztrál: „’Érted is, amit olvasol?’ – ezzel a kérdéssel állítja meg Fülöp az etióp kincstárnokot, aki elmélyülten olvassa Ézsaiás prófétát. Ő némileg tanácstalanul kérdez vissza: ’Hogyan érthetném, amíg valaki útba nem igazít?’” (Az ihletett olvasó). Tanít a független gondolkodásra, arra, hogy mindent kell olvasni, minél több dolgot kell megismerni, nem szabad meggondolatlanul elvetni semmit, de fejetlenül követni sem kell. Szem előtt kell tartani, hogy „Nem az új paradigmák eredményeznek új látást, hanem a forradalmi látásélmények vonnak maguk után új paradigmákat.” (Ulrich H. J. Körtner: Az ihletett olvasó). Találóan fogalmaz Babus Antal az In memoriam Hamvas Béla című kötet kapcsán elmélkedve többek között a mester-tanítvány viszonyról: „A tanítvány a Mesterért van, míg a stréber csak felhasználja a Mestert.” (A hétköznapok szentsége).
Bizonyosan tiltakozna, ha hallaná, de volt tanítványai körében elterjedt a „Mester” elnevezés rá vonatkozóan. Tudása, pályája s tanítványai nyilvánvaló tisztelete, szeretete mellett Hamvas Béla szavaival megragadható egy fontos szempont, amitől mester lehet: „Nem elég jó műveket készíteni. Többre van szükségünk. Hiteles életet kell élni. […] A mű bármilyen tökéletes legyen, autentikus egzisztencia nélkül svindli.” (A kétzongorás szonáta) Akik ismerik írásait, tevékenységét, vagy abban a szerencsében részesültek, hogy tanítványai lehettek, lehetnek, tudják, hogy illik a fenti kitétel rá, s tegyük hozzá, monográfiájának alanyára, Nagy Gáspárra éppúgy. De jellemzik az idézett sorok ezt a különös monográfiát is, amely mindkettőjükről szól.
Penckófer János írta Görömbei András Csoóri-monográfiája kapcsán Németh László hódmezővásárhelyi pedagógusi tapasztalataival rokonítva: „Diákjaival az órán – és az órán kívül – csakis ‘költőkön, felfedezéseken, eseményeken’ keresztül érintkezett. Hitt abban, hogyha ilyen ‘felsőbbrendű dolgoknak’ rendeljük alá magunkat, akkor megszülethet az a tiszta atmoszféra, ‘az óra üvegharangja alá bezárt’ tanár-diák kapcsolat, ‘amely után, aki egyszer élt benne, úgy fog kívánkozni (nemcsak a diák, a tanár is), mint egy hajdani, tisztultabb otthonba’” (Az üvegharang).
Az „üvegharang”, a kéznyújtás a „mesterek” felől legalább olyan fontos és sorsdöntő lehet, mint a tehetség és a szorgalom. Görömbei András és Nagy Gáspár pályája jó példa arra, ami Nagy Gáspár esszéit olvasva is magával ragadja az olvasót: voltak mesterek és tanítványok, a mesterek lehetőséget adtak a tanulásra, kibontakozásra; a pályakezdők pedig keresték az útjukat, nem elégedtek meg az adományként kapott tehetséggel, a szólás belső kényszerével. Görömbei András és Nagy Gáspár követve „mestereik” példáját sokaknak nyújtottak, nyújtanak kezet, az emberség e megnyilatkozásával is a magyar és egyetemes kultúrát megőrizve alakítva. Mert ennek a kultúrának része az az archaikus tudás, mely veszni látszik birtokosai elmúlásával s melyért az etnográfusok, antropológusok kiáltanak; része más nyelvekhez hasonlóan a magyar nyelv is, melyért például a csángó magyarok kiáltanak; s része más nemzeti kultúrák mellett a magyar kultúra is, amelyért, ha a megőrizve alakítás folyamatossága megszakad, nem lesz aki kiáltson. Az értelmiség feladata, hivatása megérteni, megértetni, hogy a nyelvi, kulturális leépülés, identitásvesztés emberi létünket fenyegeti, a kultúra, a nemzeti önismeret létkérdés. Nagy Gáspár 1995-ös Nagyon személyes vallomásának szavai egyre sürgetőbbekké válnak: „Barátaim! Itt az ideje, hogy összeszámoljuk a hűségeseket, a még nyitott lélekkel és emberi arccal tüntetőket.”
Ekler Andrea
Új Forrás, 2005. 8. sz.