Öregedvén és sok-sok elfoglaltságom miatt legtöbbször kötelességből olvasok: a fontosabb híreken kívül egy-egy tanulmányhoz forrásokat, köteles recenziókhoz beküldött könyveket. De hét végén vagy „ünnepnapi” pihenőként előveszem több kedves barátomtól kapott, dedikált könyveimet: ilyenkor a szubjektív benyomásokra, különösen érdekes gondolatokra vagy az enyémhez hasonló „költői” élményekre szorítkozom – így születik az „olvasónapló”. Nem lehet tehát szó alaposabb recenzióról, egy tucatnyi könyv teljesebb ismertetéséről és kritikájáról.
Nagy Gáspár: Közelebb az életemhez. Szeged 2005. – Gáspár barátom ezzel a dedikációval ajándékozott meg újabb esszékötetével: „Kálócfai Szabó Ferencnek, aki immár háromnegyedszázados életkort tudhat magáénak a Jóisten kegyelméből – további szép és nyugalmas esztendőket, bőséges betakarítást kíván szeretettel és barátsággal híve és földije: Nagy Gáspár a vasi–zalai megyehatárról. 2006. II. 4.”
Költőnk már 2004-ben is közzétett a Tiszatáj Könyvek sorozatában egy esszékötetet (Szavak a rengetegből), amely Berzsenyitől a kortársakig a szerző „személyes irodalomtörténetét” adta. Mostani esszékötete vallomásokat, családra, iskolákra való emlékezéseket, hitbéli dolgokat tárgyaló írásokat tartalmaz; kiállításmegnyitókat és beszélgetéseket is olvashatunk a közel félezer oldalas kötetben. „Versben írom az életemet, mert a leghitelesebb följegyzésnek érzem” – írta 1973-ban egy karácsonyi bemutatkozásban. Csakugyan, Nagy Gáspárt elsősorban verseiből ismerjük meg; de azért az itt közölt vallomások, „adalékok” kiegészítik a költőről alkotott képünket; e vallomások még határozottabban körvonalazzák a költő világnézetét, hitét is. (Valahogy így vagyok Pilinszkyvel is: szerintem prózája lényegesen hozzátartozik az életmű teljesebb értelmezéséhez.) Nekem, zalainak különösen is kedvesek az olyan írások, amelyekben a vasi (bélbaltavári) költő zalai helységeket emleget: többhöz engem is gyermekkori emlékek fűznek. A hajdani karácsonyi emlékeim is hasonlók voltak. Sarlós plébános úr, akinek Gáspár ministrált, Zalaegerszegen is működött, én is ismertem mint egerszegi diák. Szombathelyen én nem a tanárképző Főiskolára jártam, hanem 1951–52-ben a szeminárium II. éves hallgatója voltam. Egyébként 1943-ban ott versenyvizsgáztam a premontreieknél, így kerültem gimnáziumba és ingyen kollégiumba Sümegre. . .
1956-ban, amikor én október 23-án mint egyetemista felvonultam a Bem-szoborhoz, Gazsi még vidéki kisfiú volt. De ő, aki csak később ismerte meg a forradalmat és a szabadságharcot, 1956 emlékének leghűségesebb őrzője lett. Meghatódva olvasom emlékező beszédét, amelyet 2003. október 22-én a Bem-szobornál mondott el a magyar írók nevében: „Hogy a forradalom fénye megmaradjon.” „Az én három egybekapaszkodó dátumom, 1948, 1956 és 1989. De azt hiszem, hogy mindannyiunké ezen az októberi estén, akik itt gyűltünk egybe Bem tábornok szobránál, ahol az 56-os forradalom első és önfeledt szívdobbanása volt 47 esztendeje, október 23-án.”
Én akkor hallottam Sinkovits Imrét és Veres Pétert. Igen, a poznani tüntetők, a testvéri lengyel nép melletti szolidaritás-pontjaiként skandáltuk: „Bem apó és Kossuth népe, / Menjünk együtt, kéz a kézbe!” És ezt: „Lengyelország példát mutat, / Kövessük a magyar utat!” Akkor már külföldön voltam, amikor a nyugati szabad világ emlékezett az eltiport magyar forradalomra. Értelmiségiek, írók, politikusok elítélték a bolsevista vérengzést. Többen, kommunisták, baloldaliak is becsülettel megtették ezt. Albert Camus kedves íróm híres írása, A magyarok vére ma is emlékezetes. Sajnos, voltak olyanok, így pl. Sartre és Simone de Beauvoir is, akik a következő évben már Moszkvába látogattak: ők, akik folyton a szabadságról írtak, beszéltek, politizáltak, a szabadságtipró diktatúra oldalán maradtak.
Nagy Gáspár emlékező beszéde végén idézi az 1956. november 2-i Irodalmi Újságból (ennek első lapján jelent meg Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” c. verse és Németh László „Emelkedő nemzet” c. írása) Szabó Lőrinc jövőnek szóló imáját: „Amit a magyarság most mívelt, azt . . . lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó. Glóriaként, melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Nem szabad csökkentenünk a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze, és őrizze és emelje benne végső diadalra céljainkat!. . .”
Vajon 2006-ban, 50 évvel a forradalom után az újabb nemzedék, a mai fiatalok tovább őrzik 56 fényét és igazságát? Sajnos, úgy tűnik, hogy egyre halványul ez a fény; a hivatalos kultúrpolitika, az iskolai oktatás is felelős ezért. A forradalom mostani, 50. évfordulója egyedülálló alkalom, hogy Nagy Gáspárral bátran őrizzük a lángot, ahogy ő írta Félelmen túli c. versében:
amint élesednek a kések,
de a félelmes penge-arzenált
kicsorbíthatja az ének.
Aki a félelmen túli tartomány
dalokra elszánt kölyke,
jól tudja miért e földi ágy,
s miért a csillagok fölötte.
Nagy Gáspár új esszékötetét a Petőfi Múzeumban a kiváló Görömbei András mutatta be, aki 2004-ben nagyszerű portrékötetet írt a költőről: Nagy Gáspár. A borítón e tömör jellemzés: „Személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel.” Ez a kis kötet a legjobb kalauz Nagy Gáspár gazdag életművéhez.
Szabó Ferenc
Távlatok, 2006. 2. sz. p. 222-224.