Szép és igaz gondolat: csak a múltunkkal vagyunk egész (Illyés Gyula). Aki nem tudja honnan jön, azt se igen tudhatja, merre tart. Ezért kell megőrizni „minden hajszálat történések milliomod részét” is – mondja Nagy Gáspár „…nem szabad feledni” című, 56-ot idéző verskötetében (Püski, Budapest, 2002., 2. utánnyomás).
Ma már tudjuk milyen szándékkal „invitálták” a rabszolgahadat a történelmi voluntarizmus felkent katonái, a nagy manipulátorok „a múltat végképp eltörölni”. Ugyanolyan galád szándéktól indíttatva törekedtek, igyekeznek ma is az utódállamok többségi hatalmai kilúgozni a kisebbségi magyarságból saját történelmének tudatát, megfosztani őt múltjától, identitása arkhimédeszi pontjától, hogy aztán komolyabb ellenállás nélkül átgyúrhassák, beolvaszthassák, eltüntethessék a színről.
A szovjet típusú totalitarizmus – a történelemnek ez a vadhajtása – csírájában semmisített meg mindent és mindenkit, ami, illetve aki mégoly kis mértékben is eltért a megadott sémától. „Kivezették a városfalon kívül… / aki állítólag másképp akarta építeni a várost / illetőleg az addigi gyakorlattal / és a fejével nem tudott mit kezdeni / ezért is ‘megváltás volt számára a kövezés’…”. (Aki állítólag)
„…dehogy is voltam bátor – mondja önmagáról köteles szerénységgel a költő -, csak éppen nem mertem félni”. Aki tetemre hívta a névtelenségbe burkolózó hóhérokat, abban tényleg nem a félelem volt az uralkodó érzés. Persze a bátor is fél (csak a vakmerőnek nincsenek félelmei, mert nem számol a lehetséges következményekkel), de ő az igaz ügy iránt érzett mély meggyőződés erejével, a többséggel ellentétben, képes legyőzni magában a bénító félelmet. Innen az erkölcsi fölény: „…a sír / nincs sehol / …a gyilkosok / se itt / se ott…egyszer majd el kell temetni / és nekünk nem szabad feledni / a gyilkosokat néven nevezni”.
Az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc, Nagy Imre és eszmetársainak világra szóló tette máig keresi méltó helyét történelmünkben. Mert a hatalom döntéshozó terein máig ott nyüzsögnek, gáncsoskodnak – időről időre regnálnak is – a letűnt világ kaméleonjai.
Megvallom, irigykedve csodálom az igazságnak azokat a napszámosait, akik nehéz időkben is „mondták a magukét”. Akikben a bizakodás messze túlmutatott a szkepszisen. Akik jól tudták, hogy a reménykedés nem tétlen csodavárás, és volt erejük áldozatot hozni azért, hogy legszebb álmaink valóra váljanak. Az igazi szolgálat mindig cselekvő és kötelezően a humánum irányába mutat. Ilyen belső kényszerből születtek Nagy Gáspár Nagy Imre emberi nagyságát, ötvenhatot és annak messze sugárzó szellemét idéző versei.
A múltat nemcsak be kell vallani, hanem vállalni is muszáj. Addig nem lehet feltámadás, ameddig nincs megtisztulás. Nagy Gáspár alkotói krédója a nemzet gondjain érzett felelősség jegyében áll. A költő emlékezik, emlékeztet, eszméltet, s ez mélyen emberi, még akkor is, ha, mint itt, a visszatekintés tárgya drámai vagy tragikus (jelentés)tartalmakkal teli. Nagy Gáspár költészete, a kiemelkedő esztétikai teljesítményen túl, erkölcsi etalon számunkra.
Ezt a nyitott életművet az alkotónak az elnyomó hatalomhoz való kritikai viszonya definiálja, Nagy Gáspár költészete ezen a gondolati alappilléren nyugszik. Az ellenőriz(het)etlen hatalom – fogalmazódik meg bennünk a gondolat a versek olvastán – előbb-utóbb totálissá válik, zsarnokivá torzul. Ahol zsarnokság van, ott elburjánzik a félelem. A félelemnek pedig a természetében van, hogy keresi a túlélés módozatait. Amit a csigaház-magatartásban, rosszabb esetben a szolgalelkűségben meg is talál: „Vigyázzban álmodok” – jellemzi a költő aforisztikus tömörséggel a janicsár-mentalitást.
Milyen szerencse, hogy nagy szükség idején a sötétséget, merő tagadást ellensúlyozandó – a nemzet alapvető értékeinek és aspirációinak képviseletében – időnként felbukkan egy-egy fáklyavivő, példaértékű ethosz. Mindazon törekvések reprezentánsai ők, amiket a tömeg bár érez, megfogalmazni nem tud, formát adni neki képtelen. Költőnk két ilyen személyiséget állít elénk követendő példaként: Kodályt és Illyést. Mindketten a szolgáló alkotó értelmiségi mintaképei, akik „a milliomnyi fásult bégetésből / – jó pásztorokhoz illőn – / hajnalra pontos hangot / s dallamot gyúrnak”. (Három megjegyzés: egy válasz)
Tempóra mutantur…Változnak az idők, és velük együtt változunk mi is. De nagyon nem mindegy, hogyan. Úgy semmiképp se szabad, ahogy a letűnt diktatúra bajnokai tették, akik mellőzve a joggal elvárt és nagyon is indokolt meakulpázást alkalmas pillanatban „ároktemető”, behízelgő álorcát öltöttek, mondván: minek firtatni a múlt undokságait, vájkálni a kérgesedő mocsokban, hisz úgy is túl vagyunk rajta? Minek felidézni azt, amit „békésen” (kellő rafinériával) meghaladtunk? Foglalkozzunk inkább a (ködös) jövővel!
Miféle morál ez? – kérdezzük magunktól. Nyilván semmiféle. Ilyen az erkölcsi nullák „moralitása”. Akik „amikor már lehetett / minden kockázat nélkül / akkor a szabadság bajnokaiként / oly harsányan kiabáltak”, hogy…
Jó volna már egy kis csend! Ideje lenne végleg elhallgatni.
Aniszi Kálmán
Kapu, 2004. 10. p. 50.