Hány éve is már?
Álltál a kertkapuban egy lánnyal,
tavasz volt? Tél? Nyár?
Az ablakban egy másik lány állt
szívdobogva –
„Te jó ég! Mindjárt megcsókolják itt egymást!”
– volt-e csók aztán? Fontos lenne most
minden apró részlet, de leselkedni
visszamenőleg is szégyenletes.
Azután más dolgod lett,
sürgősen el kellett temetned valakit,
csakhogy a halott nem volt sehol,
téged meg mindenki bolondnak nézett,
teltek-múltak az évek,
előkaparták a hősöket is lassan,
hogy megkapják méltó sírjaikat,
a ravatalnál százezrek álltak,
ki fogcsikorgatva, ki sírva,
de lélekben milliók ünnepeltek!
Bársonyos forradalmunk
nem ölt meg senkit,
„Ugye, mi nem tudunk ölni?”
Csak az halt meg,
aki már úgyis meghalt volna –
azóta is csak azok halnak meg,
akik már nem tudnak élni -,
jönnek új életformák és új halálnemek,
sajnos az égi pohárköszöntőket most
valódi bombázók írják,
nem földi lányok,
nem édes kis bombázók fenyegetnek,
(és kissé túl élesen hasítanak a levegőbe,
a madaraimat sem hallom tőlük,
ébresztőóra helyett szoktattam ide őket
az ablakomba, de minek fölébreszteni azt,
aki el sem tudott aludni?).
A földön még rosszabb a helyzet,
úgy veszem észre, a temetési szokások
megint eldurvultak kissé,
több százezer halottal kellene már megint
elszámolniuk valahol valakiknek,
úgyhogy még nagyon sokáig kell élned,
annyit mondhatok.
Ezért hát ne kérdezd, kire hull a bomba.
Reád hull.
Tóth Erzsébet
Tóth Erzsébet: A lisszaboni járat. Bp. Kortárs Kiadó, 2000.