Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

“…s lám a múlt, el sem múlt!”

NAGY GÁSPÁR: SZAVAK A RENGETEGBŐL

Sem életrajzot nem kívánok írni, értő és kiváló módon megtették ezt már korábban, legutóbb Görömbei András – talán nem véletlenül éppen ő, hiszen irodalomtörténeti munkásságába szervesen épülhetett be ez a legutóbbi monográfia, amelyek sora Sinka Istvántól indult, s vezetett Nagy Lászlón és Sütő Andráson, a romániai és szlovákiai magyar irodalom feldolgozásán, Csoóri Sándoron keresztül Nagy Gáspárig -; se költői világát nem kívánom elemezni, hiszen arra nálam méltóbb szakértő személyek sora vállalkozott, Ács Margittól és Ágh Istvántól, Domokos Mátyáson, a már említett Görömbei Andráson, Kormos Istvánon, Márkus Bélán, Monostori Imrén át Szakolczay Lajosig, Tüskés Tiborig, hogy csak töredékét említsem az elemző és értékelő szerzők sokaságának.

A Tiszatáj Kiadónál most megjelent, három évtized esszéit összefogó kötet azonban mégis kiváló alkalmat kínál arra, hogy a költészet fősodra mellett meghúzódó prózai munkákból, amelyek éppoly egyenletességgel folytak, képet vázolhassunk Nagy Gáspár eszméiről, vallomásairól és hitvallásáról, gondolatairól, érzéseiről, s egyúttal kisegítőnk lehessen az életmű teljesebb értékelésében, megértésében, vagy ahogyan azt már mondták, megismerhessük a költészet hátországát. Bár az írások zöme látszólag alkalomszülte szösszenet, meg- és visszaemlékezés, laudáció, megnyitó, elöljáró- és “halotti beszéd” – még így is felkavaró, hogy hány és hány búcsúztató, Szabó Zoltán szavával “ős és társ” utolsó útravaló üzenete kapott helyet a könyvben, a szellemi édesapa Kormos Istvánétól kezdve, a szeretett földi Takács Imrén keresztül a drága nemzedéktárs Pinczési Juditig -, valójában igen egységes és határozott kontúrú világképet közvetítenek felénk, talán nem bántó kijelenteni, a versekkel azonos minőségben, színvonalon és gondolati mélységben.
 
Nagy Gáspár Isten áldotta tehetség, meggyőződésem szerint néhány év, évtized múlva az ezredforduló korának egyik legjelentősebb költőjeként fogják költészetét értékelni, és ezen túlmenően a magyar közéletet alakító irodalmi személyiségeként említeni. A bátrabbak már ma is ekképpen tesznek. Ezért mi se féljünk vele kapcsolatosan nagy szavakat használni és mindezt megvallani, hiszen ő azon kevesek egyike, aki a magyar költészet legjobb hagyományait átvezette a huszadik századból a huszonegyedik századba, vagy ha úgy tetszik, akár Berzsenyi, Katona József korából; s talán ezért nem is tekinthetjük véletlennek, hogy a kötetet nyitó esszék sora éppen e körben mozog: Berzsenyi Dánielt, Katona Józsefet, Petőfi Sándort – no meg az 1848-as forradalmat és szabadságharcot – és Arany Jánost idézve. Vagy ahogyan ezt a gondolati és érzelmi ívet egy másik esszé alcímében maga Nagy Gáspár is meghúzta: “…Kölcsey-Petőfi-Illyés-Kormos…”.
 
Emellett ugyanakkor ő az, aki a legnemesebb magyar nemzeti értékeket emeli be a világirodalom remekei közé; írásait is a kereszténység alapértékei szövik át, ez az értékválasztás biztos tájékozódási pontként, eligazító fényként mindig ott világít a válaszutaknál, s ezért állíthatjuk, hogy prózai munkáinak határozott karaktere a kereszténység, a katolikus hit dogmák nélküli, legjobb hagyományainak folytatása. Nagy Gáspár ugyanakkor nem harsány hitvitázó, még csak nem is direkt módon kijelentő, hanem e legnemesebb vonal egyik kiemelkedő alakjaként írásaiban mélyen és csendesen, de azért biztosan és nyitottan ott húzódik a hit, ezzel vezetve át és töltve meg élettel, új színnel az ezredfordulón a keresztényi értékeken nyugvó magyar költészetet és gondolkodását. Mindezt magától értetődő könnyedséggel teszi, hiszen egyszerre népi parasztfiú, keresztény hívő és humanista, igazlátó- és mondó ember. “Baltavár és Pannonhalma Nagy Gáspár világképében a hűség és a nyitottság iskolája lett. A kötődés és szellemi hódítás – máig eleven személyiségjegyei. Költészetében gazdagon megjelennek a paraszti életforma elemei is, melyeket legtöbbször biblikus, szakrális, liturgikus motívumokat szőnek át. Olyan meghatározó élménye a családi hagyományokból, gyermekkorból és a pannonhalmi neveltetésből megőrzött hit, hogy költői világképének erkölcsi rendje és szigorúsága is mindmáig harmóniában van a keresztény etikával.”

Hihetetlenül gazdag már ma is az elénk táruló életmű, s a kor, amely adatott neki; egyfelől kihívás, másfelől lehetőség. Pályája még a masszív szocializmus idején indult – első versei a hatvanas évek végén jelentek meg-, s így felvonultathatta, gyakorolhatta mindazt az erényt, amelyet egy kérlelhetetlen és megfélemlíthetetlen gondolkodó elővezethet és megcselekedhet az elnyomó hatalommal szemben. Nem vettük még észre, vagy ha észre vettük is, nem hangsúlyoztuk eléggé: költőink, íróink legjobbjai pontosan ugyanazt a szerepet töltötték be a rendszerváltás és az azt megelőző években, mint az évezredes magyar történelem egész során át: a történelem igazságaival szembesítették az elnyomókat, őszintén tisztázták a nemzet valós helyzetét. Tehet-e többet a költő, minthogy megírja a “Nemzeti dal”-t? Talán igen: ha kiáll és el is szavalja, sőt kardot ragad érdekében. Nagy Gáspár Öröknyár és A fiú naplójából című versei biztosan a nemzeti dalok sorába tartoznak.

A kor másfelől adomány is: megérhette a diktatúra bukását, megízlelhette a szabad véleményközlés lehetőségét és annak minden visszásságát. Mindeközben nemcsak századot, de évezredet is váltottunk, Keletről Nyugatra kelünk át (meg vissza …), s megmaradásból megmaradásért küzdtünk, diktatúrából új diktatúrák ellen. Nagy Gáspár ma is ugyanaz a kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen gondolkodó, aki valamikor a hetvenes években, pályafutása kezdetén. Ő azon rendszerváltó szellemi munkásaink egyike, aki ellen tudott állni a kísértésnek s az irodalom világát nem cserélte fel, még ideig-óráig sem a hivatalos politizálás színpadára, a folyóiratok szerkesztőségének szobáit képviselői stallumra, bárha erre minden valószínűség szerint lehetősége lett volna, így az elmúlt másfél évtizedben is függetlenül és minden érdektől mentesen, pusztán az értékek mentén vallhatta meg nézeteit. Ezért olyan értékesek az ezekből az időkből származó írásai, amelyekben nincsenek érdekek, csak értékek. Milyen avitt és idejétmúlt dolog és az előzőekben elmondottak alapján mennyire természetes és értelemszerű, hogy Nagy Gáspár 2002-ben Nagy Lászlóra, Sánta Ferencre vagy 2003-ban Szécsi Margitra és Nagy Lászlóra emlékezik írásaiban.

Nagy Gáspár hűséges típus. Szentjeiről, mestereiről és szellemi elődeiről nem hajlandó megfeledkezni. Teheti könnyedén is, hiszen olyan ősöket vallhat magáénak, akik nemcsak a magyar, de a világirodalom költészetének örökérvényű szereplői. Talán nem véletlenül fejezte be ezzel a felszólítással egy Nagy Lászlóra emlékező írását: “Barátaim! Itt az ideje, hogy összeszámoljuk a hűségeseket, a még nyitott lélekkel és emberi arccal tüntetőket.” Mindig talált – s ha nem talált, akkor keresett – alkalmat arra, hogy Jékely Zoltánra, Kormos Istvánra, Nagy Lászlóra, Pilinszky Jánosra vagy más pályatársakra emlékezhessen. Kormos István esetében mindezt így rekonstruálhatjuk a kötet írásaiból: alkalmul szolgál neki az emlékezésre még a Kormos életében tartott költői est bevezetője, a két esztendővel halálát követően egy költészet napi “sóhajtás”, egy válogatás fülszövege, egy emlékkiállítás vagy egy karácsonyi készülődés a nyolcvanas évek végéről, egy könyvismertetés a kilencvenes évek elejéről, halálának húszadik évfordulójára való emlékezés a Hitelben, vagy az egyik legutóbbi – gondolom, nem a legutolsó! -, a “Kormieux Úrhoz”, a “Társszekeres Bátyhoz” írott nyolcvanadik születésnapot köszöntő levél.

Szinte kísérteties ezen személyek és Nagy Gáspár lelki és személyes egymásra találása. Hihetetlen, hogy Kormos István és Nagy László szinte földi pályájuk utolsó pillanataiban fedezhették fel Nagy Gáspárt, karolhatták fel, lettek első méltatói és kritikusai. Haláluk után pedig Jékely Zoltántól kapta meg ezt az apai, mesteri szeretetet és figyelmet, tőle is talán az utolsó pillanatban. Ha ehhez még az Illyés Gyula halála előtti találkozást (“Mondd az első versszakot!”) és baráti kézszorítást is hozzáveszem, talán nem túlzok, ha azt mondom, gondviselésszerű, jelzésértékű, hogy szinte az utolsó pillanatban adhatták át a stafétát Nagy Gáspárnak. “Harmadik kötetem, a Földi pörök megjelenésekor döbbentem rá, hogy magamra maradtam. Krisztusi korba értem ekkor, helyzetemet kilátástalannak láttam. Furcsa módon akkor kerültem közvetlen konfliktusba a politikával.”

Az utolsó kézszorítások – a kötet írásaiból ezekről első kézből értesülhetünk, s amelyeket a szerző dokumentumértékűen megörökített – azonban úgy tűnik, elegendő munícióul szolgálhattak számára, s egyúttal ki is jelölték és megerősítették helyét valahol Nagy László, Illyés Gyula és Pilinszky János között. Úgy gondolom, valóságosan és képletesen is Nagy Gáspár viheti tovább Illyés, Kormos, Jékely kézmelegét. Ezekhez a gondviselés-szerű pillanatokhoz természetesen arra is szükség volt, s a visszaemlékezések ezt híven tükrözik, hogy a költőóriások egyetlen szempillantás (egy “miccentés”) alatt felismerjék benne azt az embert, aki méltóképpen képes és kész az egyetemes emberi értékeket, a magyarság iránt érzett felelősséget, az igazmondást és a meg nem alkuvást továbbvinni a magyar költészetben, aki képes a szerelmet átvinni a túlsó partra. Csak egyetlen példát hadd említsek erre a kétirányúságra: egyszerre megható és megrázó az a – kötet egyik írásában idézett – Nagy László-i naplóbejegyzés, amely arról számol be, hogyan harcolt az Írószövetségben többek között Nagy Gáspár József Attila-díjáért. “Egy idő óta visszatérően magamnak teszem föl a kérdést: vajon az elmúlt években miről és milyen verseket írt volna Nagy László, ha a sors kegyelméből még kortársunk marad, ha harangjai nem jönnek érte?” S bár Nagy Gáspár csak hatalmas fehér vásznakat lát maga előtt, s magunk sem tudhatjuk erre a választ, azt azért bizton állíthatjuk, hogy Nagy Gáspár ilyen indíttatás után, ha nem is helyettük, de mellettük milyen méltó életművel vitte és viszi tovább az elődök kézmelegét. S Nagy Gáspár még ma is fiatalember, aki előtte áll az alkotó férfikor legkiemelkedőbb éveinek, és bár már beírta magát a magyar költészet és a világirodalom legjobb lapjaira, de kiemelkedő művek sorát várhatjuk még tőle. Komolyan bízom abban is, hogy az egyre csak megválaszolatlanul sorjázó kérdésekre prózájában ő fog tudni feleletet adni.

A tartalomjegyzéket végigböngészve szinte hiánytalanul és leltárszerűen megkapjuk a magyar irodalom hetvenes évektől kezdődő legjelentősebb alkotóinak névsorát – és nem csak az irodalomét, hiszen írásaiban felbukkan Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Ablonczy László és mások alakja -, s így természetes, hogy a kötet telve van kulcsírásokkal. Ilyen például a Sánta Ferencről szóló három lélegzetvételnyi emlékidézés – Nagy Gáspár nem felejti a felé tett gesztusokat, azt sem, hogy például Sánta Ferenc őt javasolta az Írószövetségben az 56-os mártírok koszorúzójának -, a már emlegetett Csoóri-írás, vagy éppen a Hajnóczy Péterről szóló. Ez utolsóként említettnek külön is örültem, hiszen bár Hajnóczyt egy időben divat volt emlegetni, de sajnos a Hajnóczy reneszánsz, mint a divatok általában, mulandónak bizonyult. Egyre ritkábban kerül szóba s egyre jobban kopik ki irodalmi mindennapjainkból, így minden megszólalást ügyében fontosnak ítélek, egy kicsit homályoszlatónak. Örültem az írásnak azért is, mert az újabb például szolgálhat Nagy Gáspár feltétlen értékközpontú választására, hiszen láthatjuk, hogy szinte azonnal képes volt elfogulatlanul szólni és felfedezni a kiváló kor- és pályatársat, egyetlen pillanat alatt felismerve annak minőségét, Hajnóczyt választva és kiemelve a Péterek közül, dacolva a korízlés dömpingjével, visszaköszönve talán a Németh László-i kettős osztatra. De legalább ennyire örültem a Csengey Dénesre emlékező soroknak, amelyben erre a szabadságot holtig szerető, a rendszerváltásért annyit fáradó demokratára, veretes és jellegzetes nagygáspári megfogalmazással így emlékeztette rossz lelkiismeretünket: “Mert a nagyhangúak és a folyton kompenzáló kis kaméleonok, az átnyergelők, jellemrokkantak tartományában nehéz elviselni, ha a tántoríthatatlan hazaszeretetnek stílusa, ha tetszik, minősége van. A politikának távlata, és a politikai közbeszédnek pedig kultúrája, s nem a hangerő dominál.”

A kötetben összegyűjtött könyvismertetései és megemlékezési jelzés értékűek, hiszen érzelmi vagy erkölcsi érintettsége okán mindig a hozzá közelállók műveit, életművét vette vizsgálat alá, de mindeközben tisztánlátása és értékítélete egy pillanatra sem homályosult el és csalta meg, pontosan tapintott rá a magyarság legfontosabb szellemi értékeit felvonultató művekre. Hadd utaljak röviden a Sinka István verskötetét elemző ismertetésére, amelyben nemcsak Sinka költészetének világirodalomban is páratlan mélységét és egyedi hangját emelte ki, de már akkor határozottan szorgalmazta prózai munkáinak, jelesül a Fekete bojtár vallomásainak kiadatását, amikor az még tiltott műnek minősült; vagy a Tamási Áron emlékkiállításra írott elöljáró szavakra, s a Szabó Lőrincre emlékező sorokra, amelyet önvallomásszerűen ezzel a Szabó Lőrinc-i versrészlettel zárt: “Az igazat keresem: azt aki / nem kényszerít, hogy hazudjam neki. / Mérd meg te is: bírod-e tűrni, hogy / legyek egészen az, aki vagyok.” Vagy még tovább, ahogyan Püski Sándor önéletrajzi írása kapcsán rámutatott Püski Sándor és kiadójának, a Magyar Életnek a népi mozgalomban betöltött egyedülálló és nélkülözhetetlen szerepére, arra az életműre irányítva a figyelmet, amely harcával sokszor az egyedüli nyilvánosságot és a megjelenés lehetőségét biztosította számos kiváló és nagyszerű szerzőnek és műnek. Vagy éppen Csoóri Sándor költészetét értékelő esszéire, amelyben Csoóri Sándort Jékely-Kormos-Nagy László sorába emelte, s a hetvenes évek végén bátran vallotta őt (vállalva ezzel a megbélyegzést is) a kortárs költészet legfontosabb négy alakja közé tartozónak. S nem utolsó sorban újra utalok a már ide megidézett, az Illyés Gyulához fűződő szellemi kapcsolatát feltáró írásokra. Minőség- és értékválasztása persze könnyűnek mondható, hiszen nem kellett másra ügyelnie, csak a saját szellemi gyökereire, gyermekkorának indíttatásaira, a földműves szülők falusi világára és a pannonhalmi iskolában beléivódott szellemiségre. Bár Nagy Gáspár munkásságát nem volna helyes kizárólagosan a népi mozgalomhoz kapcsolni, azért nem hivalkodó kötődése ehhez az irányhoz világos és egyértelmű, a népi mozgalom értékeinek vállalása részéről nem kétséges, s írásaiban nem tagadja meg a népiség legjobb hagyományainak átvételét. Lehetne ő akár népi író, de azt gondolom, hogy az efféle kategorizálás, a fogalomra rakódott számos előítélettől és félremagyarázástól, esetében megtévesztő volna, ezért mondjuk inkább úgy, hogy a hagyományosan értelmezett népi írónál mégis több és más a költészete.

Ha volt rendszerváltó költészet, ha volt az irodalomnak homályoszlató, az igazságot néven nevező, a lelkeket és az értelmet megtermékenyítő, a nemzeti közösséget felrázó szerepe, tehát ha létezik az irodalomnak a történelmet előkészítő szerepe és a terepet a nagy eseményekre alkalmassá tévő hatása, akkor Nagy Gáspár kényszeresen igazmondó, a múlttal szembenéző és az eseményeket, személyeket pontosan megnevező, vagy talán így helyesebb, néven nevező versei, a “rendszerváltó versek” (Görömbei András) mindenképpen annak minősülnek. A kötet írásai pedig nemcsak ezt a kíméletlen “igazság osztást” folytatják, erősítik, de azt is jól mutatják, mennyire szervesen épült fel ez a világkép, milyen tudatosan vállalta fel Nagy Gáspár ezt a feladatot, költői hivatást: megtanítani az embereket a szabad beszédre, megízleltetni velük a szabad gondolkodás élményét, megnyitni a lelkeket és felnyitni a szemeket az igazság előtt. Azt gondolom, hogy az igazi ellenzékünk azok a kevesek voltak, akik “megmételyezték” gondolkodásunkat a minőséggel, az értékközpontúsággal, az igazság keresésének és szeretetének igényével, akik végső soron megteremtették annak a lehetőségét, hogy a hívó szóra tömegek mozdulhassanak.

A hetvenes-nyolcvanas évek Nagy Gáspárja mindezért folyamatos botránya a szocialista közéletnek és irodalomnak. Csak vázlatszerűen. A nyolcvanas évek elején az Illyés Gyula nyolcvanadik születésnapját köszöntő Tiszatáj-számból a korrektúra után a minisztérium vetette ki versét, mert annak soraiból egy csontváz vigyorgott rá az akkori hatalomra, alig eltéveszthető utalás az Egy mondat a zsarnokságról című költeményre, amely az ötvenes évek őrjöngő kommunista terrorjának hiteles vádbeszéde. Tisztelgő írásában nem véletlenül kapott kiemelt helyet ez a vers, hiszen Nagy Gáspár számára ez nem csak egy egyszerű költemény: “Tudom, tudjuk a műfaj szabályai szerint nem himnusz, de én elneveztem annak, mert csöndjével, három évtizedig tartó eszelős tiltásával ez volt Kölcsey Himnuszának másik, jelenkori fele.” Azután alig két évvel ezen incidens után állásvesztéssel büntették (írószövetségi titkárságából kellett távoznia) az Új Forrásban megjelent Öröknyár: elmúltam 9 éves című verséért, amelyben az 56-os vértanúk végső tisztességéért, a gyilkosok néven nevezéséért emelt szót. Egy írásában így emlékezett erre vissza Nagy Gáspár: “Csak költő vagyok, csak a legnagyobb költő apostol, Petőfi Sándor rendjéből való legkisebb Nagy. Ha pedig a forradalom ügyében és a szabadság dolgában felelésre szólítanak, leginkább csak verseket hozhatok föl mentségemre, avagy tarthatok magam előtt pajzsként, kardként. S nem is védekezésül, nem is támadólag: mert szívem és lelkem diktálta verses ‘bűneimet’, melyekkel a 44 évvel ezelőtti fényes napokhoz s aztán méginkább a leveretés gyásznapjaihoz, a Haynaut messze lepipáló kádári kivégzések számának döbbenetéhez, majd a túl hosszú amnéziára ítélt nemzet lelkiismeretéhez szóltam.” S Nagy Gáspár ebben az esszéjében pontos látleletét is adja a vers megjelenését követő heves hatalmi reakciónak, hiszen verseivel éppen annak a szocialista rendszernek a “vérben született hamis legitimációját” kérdőjelezte meg és vonta kétségbe, amely akkor utolsó erőfeszítéseit tette túléléséért.

Újabb két évvel később a Tiszatáj szerkesztőségét váltják le Nagy Gáspár A fiú naplójából című versének közlése miatt. Írásaiban megvallotta, helyes volt a szókimondás vállalása, még a sorozatos ellehetetlenülés árán is, helyes volt a forradalom eszméinek elárulása elleni tiltakozása, Kádár és Nagy Imre közötti ellentétpár felállítása, az árulás kérdésének végső kihegyezése, felmondva a kádári rendszer kompromisszumának alapját. Az írásokból világosan láthatóvá válnak, hogy ezek a versek mind-mind szükségszerű következményei a fennálló hatalommal történő szembefordulásának, s ezért természetes, hogy Nagy Gáspárt mindig ott találjuk, ahol a független magyar szellemiség igyekezett megszabadulni a diktatúra nyomása alól és kialakítani a szabad cselekvés és gondolkodás körét. Szimbolikus jelentőségűnek tartom, hogy az ő versével indult a nyolcvanas évek elején betiltott Mozgó Világ még 1975-ben; hogy a nyolcvanas évek progresszív Írószövetségének, amely ekkor kezdi meg szellemi szabadságharcát, markáns szembefordulását a hatalommal, az első ízben tartott titkos választáson – a lengyelországi szükségállapot bevezetésének napján – őt választották meg titkárának; s hogy ő lett az első független szabad alapítványi formában intézményesült kulturális szellemi közösség, az Illyés Gyula, Kodály Zoltánné, Németh Lászlóné és Csoóri Sándor kezdeményezte Bethlen Gábor Alapítvány első, mindmáig egyetlen titkára; a rendszerváltás előestéjén induló, a népi-nemzeti mozgalom által, “utó-Válaszként” kikényszerített első független lap szerkesztőségi tagja is éppen ő. S amikor csapataink még nem álltak egymással harcban, Nagy Gáspár szerepe és helyzete mindenki előtt világos és egyértelmű volt: a túloldalon őt tekintették az egyik legfontosabb ellenségnek, az innenső oldalon pedig még Mécs Imre, Fónay Jenő, Rácz Sándor közös kérésére a gazzal benőtt 301-es parcellában őt és verseit állították jelképül az 56-os forradalomra emlékezők, az Írószövetség nevében pedig egy évvel később – közfelkiáltás alapján – Cseres Tiborral együtt ő koszorúzta a mártírok sírját. S bár a frontvonalak mára igencsak összekuszálódtak, az összerakott írások mozaikkockáiból jól láthatóan kirajzolódik, hogy Nagy Gáspár a nemzeti elkötelezettségű függetlenségi mozgalmak egyik legjelentősebb alakja és – rácáfolva minden, a költőkről bennünk élő képre – rendkívüli szervezőképességgel megáldott, eltökélt, aktív szabadságharcosa volt. A kötet esszéi mindezt hitelesen dokumentálják és írják újra. Az írások pontosak és tényszerűek, de sajnálattal kell megállapítanunk, hogy ezért, az események jelentőségéhez és szereplőjük történelemalakító szerepéhez képest, szerények is.

Nagy Gáspár esszékötete hihetetlenül fontos dokumentumkötet. A hetvenes évektől egészen tegnapelőttig kronológiaszerűen dokumentálja a magyar társadalom – s ne feledkezzünk meg arról, hogy írásaiban mindig találunk kitekintést a kisebbségi magyarság és a nyugati magyar emigráció legjobbjaira – és az egész közép-európai térség sorsát, közüggyé vált magántörténelmén keresztül – amely vallom, hogy az enyém is – egész Európa történelmét befolyásoló eseményeket, a kort és a történelmet formáló személyeket vonultatja fel az olvasó elé. S itt nemcsak a magyar történelem legutóbbi eseményeire kell gondolnunk, hanem a 68-as csehszlovákiai eseményeinek újra és újra történő felmutatására, vagy a lengyel katonai diktatúra kapcsán vallott szolidaritására is (bizonyosan ezért szentel igen jelentős terjedelmet Kiss Gy. Csaba Lengyel naplójának). Azért mondom, hogy hihetetlenül fontos, mert ennek a három évtizednek, amely, ma már tudjuk, sorsfordító volt, számos eseménye, szereplője kezd a feledés homályába veszni, s valljuk be őszintén, a hivatalos történelemírók ebben nagy “segítségünkre” vannak, amikor azon igyekeznek, hogy visszamenőleg némileg átírják, áthangszereljék ezen évek eseménytörténetét. Fontos újra és újra elolvasni Nagy Gáspár írásait, annak érdekében, hogy pontosan tudjuk és felidézzük a tényleges és tiszta hangsúlyokat, emlékezhessünk azokra a személyekre, akik tényleges hatással voltak korukra, szűkebb és tágabb közösségükre, akik valóságosan bontották a létező szocializmus falait, akik mindenféle védőernyő nélküli igazi veszélyt és áldozatot vállaltak. Nagy Gáspár írásaiban már akkor újra és újra visszatérő motívum, szinte a hitelesítő pecsét lenyomata, az 1956-os magyar forradalom, a 68-as csehszlovákiai bevonulás botránya, és a nyolcvanas évek elejének lengyelországi eseményei iránt érzett szolidaritása, amikor ezekről a tabukról szűk baráti körben is kockázatos volt szót ejteni. Nagy Gáspár írásaiban refrénszerűen kerülnek elő ezek az események, a hősökre való emlékezés, az igazság kimondása és a hatalom arcába dörgölése. Nemcsak a költészete, de publicisztikája is folyamatos állásfoglalás a kimondhatatlan igazságok mellett, amellyel a hallgatás gondosan felépített falát rombolta le radikálisan egyszerű, “kibiztosított” beszédével, amellyel oly sokat tett a térdeplő szavak talpra állításáért. Mintha csak azt próbálgatná újra és újra, vajon nem görbült-e a gerinc? De a kötet írásaiból ma is jól látszik: nem. Had idézzem Szervátiusz Tibor Nagy Gáspárra is találó szavait: “.ezek az emberek is ‘csak’ vállalták a kelet-európai sorsot, a megmaradásért folytatott küzdelmet, a népnek az életéért vívott harcát. S ebben a folyamatban mindig születnek olyan egyéniségek, akik továbbviszik a nép gondjait, feszültségeit, miközben a történelem járja a maga útját, küzdelmekkel, bukásokkal, fejlődéssel, szaporodással, pusztulással, a biológiai élet ritmusa szerint. Az előbb említett gondolkodóink (Petőfi, Ady, Móricz, Németh László került említésre – P. B.) mély gyökerekkel kapcsolódtak ehhez a múlthoz, sorsuk tükrözi a magyar történelem küzdelmeit.”

Ma már joggal és bizakodással mondhatjuk, Nagy Gáspár itt maradt az utolsó hírmondók egyikének, szemtanúnak abból a nagy sorból, amelyből Sinka István, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Pilinszky János, Nagy László, Jékely Zoltán és Kormos István már jóval korábban kiálltak. Ő talán befejezheti a félbehagyott mondatokat és kimondhatja a bennszakadt szavakat. Úgy gondolom Nagy Gáspár már ki is mondta. Jól kell tehát rá figyelnünk! Ahogyan ő mondaná: “Kövessük hát nagy lélekkel!”


Petrik Béla
Árgus, 2004. 11. sz. p. 102-109.


< vissza