NAGY GÁSPÁR: FÖLDI PÖRÖK
„Talán sosem találom meg/ ha nem keresem” (Mai zsoltár kivonat)
Ezzel a költői feladatvállalással sajtolja ki Nagy Gáspár a Huszadik Század költőietlen valóságából sajátos ars poetica-ját. A kötet tudattal-fogható betű-és tárgybizonyítéka, hogy nem tévesztett utat a Kereső. Már majdnem lehunyt lélekkel hisszük, hogy a szabad akarat még témáinkban feltámadhat. Újra kell vizsgáztatnunk magunkat. A felelősség tantárgyait vonszolják a hasonlatok türelmetlen lovai.
Felütteti velünk a múlt és jelen fekete indexének összeragasztható lapjait. Nyelv-tanunk elsajátítása történelmünkbe került. Ez a lelki harangkötél kongat még ma is át Ázsián és Európán. Megzavarodott nyelvvel és mérlegelt hittel rugdostuk szét a föld rögeit. Így nehéz elviselni a tanhoz-kötöttséget. A remény reflektorai pásztázzák a fény-hazát. E vakító hőségben könnyen fakul a hűség. Ezen a ponton akár vegyelemződhetünk is.
„Mielőtt beledöglünk megállapítják leképezik és kimutatják.”
Korunk tanainak kórságába estünk. Tématatarozó versvállalatokra lenne szükség, hogy kilúgozódjunk ebből a főzetből. Nagy Gáspár toll-kanala jól felkavarta a kozmásodó költészetet.
A nyolcvanas évek egyik legjobban szerkesztett és kissé elhallgatott kötetét nem a kritika hozzánk vágott tálcáján, inkább a felismerés csészéjében nyújtanám az olvasónak. Hadd szürcsölődjön nedv és kedv. Patetikus pillanatok, párhuzamos koporsók tudatalatti döccenése vallatja tovább a költőt. József Attilából már költőket tépő és védő szent lett. Ettől a hű tudattól már menekülni sem akarunk. A védekezésre nincs elegendő szó. Bartók Béla kiverte belőlünk a hangot. Hazádnál hazábbnyi hangverseny ez, idekint az idegekben.
Nagy László lírai lakodalomban táncoltat ma is. Könnyű nekünk, tánctanárunk Latinovits. Ezek a sírfeliratok mint lelkünk dög- és zálogcédulái lebegnek a témanélküli éjben. Szilágyi Domokos is elment Bartók után. Halott költőink pantheonja SZISZegő versviasszal szaporodik. Mindezt filmre álmodtatja velünk Huszárik Zoltán. Ő sem bírta tovább Latinovits nélkül. Pilinszkynek már csak a lágerből kellett kilépnie.
Ez az ordító némaság több mint merőleges álom, és a nemes halottak után illő imát mormolni a névtelen hallottakért is. Vagy talán a korán nyugdíjazott igazságért. Álljunk sorba a váltóáramú utak mentén és erőltetettebb menetben merítsünk a kutak szomjából. Majdcsak enyhít a hiába, a legtökéletesebb álom; mikor versbe várjuk a tehetetlenséget.
A fantázia fogjának a halál csak ráadás.
Várakozásunk menetrendjéhez.
Közben főnévi igeneveket farigcsálunk bikkfanyelvünkből és azzal csapunk az avant-garde-hoz. Lehet ez akár távirati stílusban, Kolozsvárra is, Kányádi Sándornak.
Ha a gondolatot galambként fogod fel, akkor sem biztos, hogy visszatalál az idegdúcba. Automatikusan turbékolunk, új föléírások nyugtatnak arányosabb igazságtalanságra. Mert nem egyformán keserű a méz.
A nyelv pallosával fejeződnek le tanúvallomások. Sok. Állomások. Csepegtetett áldomások. Vagy más ok. Hangtompítók. Lecsendíthetetlen sordogálások. Késedelmes nem lihegések. „Próza, hangolás közben”. A többi falrahányt monológ. Mono-hangcsövemben sztereüdülnék, de ez csak kibúvó.
Az üzenetet egy másik hullámhosszon találod meg. Ha feltételezed a jólirányított frekvenciát. Addig is tovalöködöm.
„Söprik a reményt, mint mindig októberben”. Keresztekkel beárnyékolt bűntudatunkban. Ezért nem számlálhatjuk tovább a tévszakokat. Kertünkben soha nem rozsdásodik az örök Ősz! Nem véletlen, hogy Nagy Gáspár állandó visszatérő vezeklője a mások által feledett hónap.
„nem a halál / fekszik most / Isten lábainál”
Váltólázban V-étkezünk.
„vagyunk kevesen / vallani”
Példának még megemlíteném az ÉvTiZeDhAtÁrHíD-at, változó korunk, sok(k)unk őrét, mely oly sokat szólaltatott meg, vagy szólított fel dadogó távozásra. Helyettem, helyetted!
Nagy Gáspárt kísértsék csak továbbra is az eldönthetetlen látomások, (ott)hontalanságunkat segítsék átvizionálni ezek a ver(s)ziók, szívünk irányába tekergő líratalpasok. A költő: Visszatévedő és mégis reményben győztes. Engedjük be az életet számonkérő és -tartó Kérdezőt. Ki tudja, különben, mikor találkozunk újra.
Mózsi Ferenc
Szivárvány, 1986. május p. 116-117.