Nagy Gáspár új könyve
Ha a mai magyar spirituális költészet élvonalát igyekszünk kijelölni, két névvel jelölhetnénk, Vasadi Péterével és Nagy Gáspáréval.
Lírai kifejezésmódjuk merőben különbözik: Vasadi inkább rejtőzködő lírikus, felolvad a mindenségben, sokszor áttételek, rájátszások segítségével fogalmazza meg a hívő ember modern imádságait. Nagy Gáspár személyesebb, közvetlenül reflektál a történelem fordulataira, s csüggedten figyeli az ideálok elértéktelenedését, az ember lassú romlását. Ezredváltó, sűrű évek című új kötetének is valami ilyesmi az alapérzése. Jóllehet, mint az Isten című költeményében írja, a teremtett világ “Isten hatalmas verse”, “örökkévaló és tökéletes költemény”, mi azonban tökéletlen olvasói vagyunk, s egyre kevésbé tudjuk értelmezni üzenetét, s még kevésbé tudunk annak szellemében élni.
Talán ez a keserű felismerés az egyik magyarázata annak, hogy a költeményekben sok szó esik barátokról, barátságról és azokról a szellemi ösztönzőiről, kiknek emlékét nem szennyezték be az elmúlt évtizedek. Az emlékezés révén a költő romlatlan anyagból lévő térfogatba léphet, s egyfajta védettséget is szerezhet, hiszen a szellemalakok testőrként állnak körülötte, s módot adnak arra, hogy visszaálmodja, újra felépítse azt a világot, amelyben még éltek, s létükkel bizonyították, hogy a reménytelenségben is van remény, mindig vannak, akikbe kapaszkodhatunk.
Még ennél is otthonosabb, békésebb menedék az imádság. Az utóbbi évek egyik legszebb, legbensőségesebb költeményét – önvallomását írta Ima címmel:
templomi csöndben,
a lehunyt szemek mögöttiben
megtörténik –
és im a az, am i
mögött látszik a mécs örök fénye
és hallatszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan.
Am i im a, az
már az elejétől a végéig
megfordítva is ugyanaz marad,
ugyanannak szóló szó –
és am i im a, az
mégis váratlanul nyílik ki
ég és föld határán,
akár egy szirmos ejtőernyő.
Nagy Gáspár költészetében meghatározó a szó szerepe, a kimondás igénye. Egyfajta egyértelműség az ideálja, nem a maszatolás a ravaszkodó többértelműség. Ez, amit törvénynek nevez, s ezt a maga szabta törvényt tekinti költészete mércéjének.
Ha évtizedek múltán fellapozza valaki A vak látnok monológját és a Szigorúan titkos állambiztonsági barlangrajzot, megismerheti annak a kornak a természetrajzát, amelyben az árulás és a beárulás dicső foglalkozásnak minősült, s amelynek emlékezetét buzgón igyekeznek kitörölni az egyén és a nemzet emlékezetéből, miközben a továbbra is érvényes forgatókönyv szerint változatlan lelkesedéssel állnak csatasorba “a mindig egyeztető éllovas – vonalzsoldosok”, s az ideálokban hívők ezt a tanácsot követhetik:
az észak-déli tengelyen talán épp középen
lekapcsolni és kikapcsolni a hangot és képet
és várni mosolyogva amíg a szél fújja a semmit
várni a szélcsendet… kivárni… de készen…!
A lelki készenlét az egyik legfontosabb üzenete a kötetnek. Figyelni a “mezcseréket”, őrizni az emlékezet morzsáit, visszafelé is nézni, érintetlennek és függetlennek maradni a nagy rohanásban, a koncért tülekedők között, akik mindig készek egy kecses tornamutatványra vagy hitcserére. Az emberhez hozzátartozik az emlékezete. A keresztény ember pedig így inti önmagát:
mert nagyon is tudták
hogy mit cselekszenek
kit jelentenek
és mennyiért
az öklendezést visszatartanod
…
………..most mégis
mondj értük egy imát
(megérdemlik)
rájuk fér nagyon!
Egyszer vége lesz. A nagy színjátéknak is, az életnek is. “Ha marad valami – szavad – imádkozz értem” – írja a költő. Igen, ez a legfontosabb. Az ima, a “legyen meg a te akaratod” alázata. Igazi, jelentős költő, aki ezeket a gondolatokat elhitetően tudja megfogalmazni. Nagy Gáspár ilyen költő.
Rónay László
Új Ember, 2003. augusztus 3.