Harmincesztendős pályája során írt egybegyűjtött verseit bocsátotta szárnyukra e címmel Nagy Gáspár. Hogy mit vél a költészet lényegének, arról Szavak című versében így vall: „Sütnek a szavak – fájnak – de becsületére is – szájnak – Mondják a szavak – mondják – ami legbelül fáj – mondják: – a kitagadottról – szólnak – hamis szavaktól – óvnak.” Ez a játékos ritmikájú és rímelésű vers – önvallomás. A táncra hívó sorok mögött egy kivetettségével és magányával számot vető lírikus fájdalmas arcmása sejlik föl, akire ránehezedik a hitelesen, őszintén való számvetés felelőssége, annak gyakran egzisztenciáját is megnyomorító súlya. Kétféle nyomással is számolnia kellett és kell. Az egyik „kívülről”, a politika felől nehezedett rá: 1986 júniusában a Tiszatáj, másik három verse mellett A fiú naplójából című írását is közölte. Ezt a döbbenetes költeményt – noha nemcsak az! – mindenki allegóriaként értelmezte, az 56-os forradalom idézésének, erkölcsi számvetésének, az „alkuvásoktól” való elhatárolódásnak. A közlés miatt a szegedi folyóirat megjelentetését szüneteltették, szerkesztőit felmentették, s Nagy Gáspár a korszak legnagyobb irodalmi botrányának kellős közepén találta magát. Nyilvánvaló, hogy mit jelent egy költő számára a hatalommal való szembekerülés. Hadd idézzem Történelem című, ekkortájt született verséből: „Most kényelmes – elhúzódni – az Isten-védte – csillagokra – süketnek – vaknak lenni – szolgaságunkat – sokszorozva“. És Nagy Gáspár nem sokszorozta szolgaságát! Némaságával, elnémítottságával kiáltott, magában „tisztázta le a sötétség egyenletét”, „hamuval rajzolgatott Isten ablakán egyre”, mígnem a „kicsi ország megnagyult családja” tagjaként ismét szabadon szólhatott.
S ekkortól még inkább szembesülnie kellett a másik teher súlyával, amely minden művészre ránehezedik: a szó, a megszólalás felelősségével, amely évről évre önvizsgálatra és a korérzés megfogalmazására késztette, hiszen „Naponta jönnek rossz jelek – barbár és szelíd figyelmeztetések”. A múló idő és a meghazudtolt remények adták a kilencvenes évek közepétől írt verseinek érzelmi magvát. S közben, szinte észrevétlenül, jelentős költővé növekedett. Talán azért, mert hűséges maradt eredeti mivoltához, következetesen megfogalmazta lelke igazságát, azaz nem tántorult el költői programjától, amelyet a nála hajlékonyabb gerincűek korszerűtlennek neveznek, hiszen idegen tőlük az a zsoltáros magatartás és hang, amely Nagy Gáspár lírájának legjellemzőbb eleme. A Magamtól féltem végszavai elárulhatják, mire gondolok: „Uram – bár rendesen vakulgatok – kegyelmedből talán marad belül – a látás s kívül – ha így akarod – a kegyetlen nézés“.
Nagy Gáspár mélyen és elkötelezetten evangéliumi költő. Az igazságért emel szót, igent és nemet mond, keményen űzi ki a templomból a kufárokat (akik persze folyvást visszasompolyognak), és újra meg újra arra figyelmeztet, hogy az „árulások évadját” éljük, mert azt hisszük, hogy közömbösen szembesülhetünk az eseményekkel, s mert kényelmesebb elhinnünk azt, amiben nem feltétlenül kell felelősséggel állást foglalnunk.
Egyik felrázó versének címe: Árulás, ha nem voltatok ébren. A balga szüzekről szóló példabeszédet ránk, a mi magatartásunkra értelmezve figyelmeztet: legyünk éberek, forgassuk jól a talentumokat, mert a szolgák Ura „tételes elszámolást” kér, s akkor majd nem lehet elkenni a csalásokat, álságot és árulásokat.
Rónay László
Új Ember, 1999. szeptember 19.