Az elsősorban költőnek megismert Nagy Gáspárról régóta tudjuk, hogy szintén mestere a prózának, hiszen írt epikus művet is. Az sem egészen újdonság, hogy az esszé és annak rokonműfajai sem állnak tőle messze, hiszen különböző helyeken olvashattunk tollából ilyesfajta írásokat is szépszámmal, így hát egyértelmű, hogy helyesen cselekedett a szerző, s vele együtt a Tiszatáj Könyvek szerkesztősége, amikor döntött a Szavak a rengetegből című kötet kiadásáról. A hely szelleméről még annyit: nem véletlenül eshetett a választás a szegediekre, akik ugye oly sokat tettek Nagy Gáspár verseinek közléséért, s azok sorában volt olyan is, ami a szocializmusnak nevezett korszakban bátor tettnek számított, s – mint jól tudjuk – járt is bizonyos következményekkel. És máris idekívánkozik egy jellegzetes Nagy Gáspár-mondat a kötetből, „…dehogyis voltam bátor, csak éppen nem mertem félni.” Csak azt tegyük még hozzá, hogy a többek között Illyés Gyula és Csoóri Sándor nyomán kialakított magatartásnak mindez törvényszerű és jogos következménye. S ahogy körülnézünk a világban, talán nem túlzás megjegyeznünk, hogy az ilyesfajta költőiírói-gondolkodói magatartás nem veszítette el ma sem időszerűségét!
A Szavak a rengetegből több mint harminc esztendő írásaiból nyújt válogatást. Akad benne recenzió, nekrológ, különféle alkalmi szöveg, kiállítás-megnyitó, emlékezés. Közös vonása valamennyinek, hogy ugyan gyakran az alkalomnak szól, ám mindig állja az idő próbáját, hiszen Nagy Gáspár moráljáról, küldetéstudatáról, a nemzethez és a kultúrához fűződő kapcsolatáról tudósít. Az olvasó – ha eddig még nem tudta volna – megtudhatja, kikhez áll a legközelebb a szerző, kik azok, akik számára szellemi útjelzőt jelentenek mindmáig, így esik szó Kormos Istvánról, Illyés Gyuláról, Jékely Zoltánról, Sinkovits Imréről, Nagy Lászlóról, Csengey Dénesről, Hrabalról, Csoóriról, s hogy kissé más irányokat is jelöljünk: Hajnóczy Péterről, Esterházy Péterről és másokról. A felsorolt nevek is jelzik, hogy ugyan Nagy Gáspár egy pontosan meghatározható szellemiséget képvisel, ám távol áll tőle a kirekesztés, a másként gondolkodókkal szemben tanúsított ellenszenv. Kereszténységét, a Pannonhalmáról hozott lelkiségét megőrizve ír és cselekszik, ugyanakkor persze szenvedélyesen küzd igazáért.
A fentieket tömören jellemezhetjük egy jelenet fölidézésével. A Szerdahelyi Zoltánnal megvalósult beszélgetésben mondja Hajnóczy temetését fölidézve: „A Farkasréti temetőben egyvonalban álltunk a sírnál, éppen Esterházy mellé kerültem. Amikor a pap elkezdte a Miatyánkot, mi Péterrel jó hangosan vele mondtuk. Garai Gábor, aki az idő tájt az írószövetség titkára volt, bár nagyon megrendültén állt, hallgatott. Az imádság felénél ő is csatlakozott.” íme, tehát megint egy „alkalmi” szöveg, amelyből mégis mennyi mindent megtudhat az ember! Egy korszakról, az abban tanúsított viselkedésről, a fölidézett alakokról. S azt az együtt mondott imádságot Nagy Gáspár sosem felejtette el. Mint ahogy nem feledi gyökereit, azt, hogy honnan jött, mit kapott szűkebb és tágabb közösségétől, őseitől és kortársaitól. Természetesen következik ebből hűsége, ugyancsak a legszűkebb és a legtágabb értelemben. Az ebből a kötetből is kirajzolódó kép szépen mutatja, hogy létezhet ma is ilyen modell, ilyen tartás. Idekívánkozik egy részlet a „Tisztának a tisztát őrizzük meg…” című írásból, amelyben Nagy Lászlót örökíti meg. „A Nagy László-i életmű tüntető másságával, erkölcsi izzásával ítélkező szép metaforáival már életében, de halála után még inkább odakínálható a „szimatoló ebeknek”, a rókabőrbe bújt kamarilláknak. Még akkor is, ha tudjuk, hogy az érvényesség divatárfolyamai valamivel ifjabbak a Dunánál.”
Azért is fontosak az ilyen vélemények, mert napjainkban egyre kevesebbet hallunk a Nagy Gáspár számára oly fontos példákról. Másutt pontosan meg is fogalmazza a hiányt: „.. .mert nem volt és ma sincs, aki Nagy Lászlónál érvényesebben ráírhatta volna az elmúlt évtized és a jelen piszkosszürke vásznaira, vagy a kollektív önfeladás fehér zászlajára a „felzokogó verset, feketében”. Persze alapjaiban nem alakul át a kép, „csupán” újfent megerősödünk abban, amit jószerivel eddig is tudtunk. S közben arra is futja erejéből, hogy ugyancsak józanul, átfogó, bár elemeiben szubjektív áttekintést nyújtson az elmúlt évtizedek magyar poéziséről. Ezt is a felejtés ellen. Mint ahogy a felejtés ellen tesz azzal is, hogy fölidézi azt a bizonyos „fényes évet”, 1989-et, aminek előtte – mint már olvashattuk – „nem mert félni”. S aminek előtte megtörténtek azok a bizonyos események Nagy Imre fölidézése közben az Új Forrásnál és a Tiszatájnál. S aminek előtte vaskos kötegek gyűltek össze költőinkről a titkosrendőrség boszorkánykonyhájában. Erről a korszakról már sokunknak vannak élénken élő emlékeink. Azokról az évekről, amelyekben az utolsókat rúgta a rendszer, s közben azért jókat rúgott ellenfeleibe is. A sebek ma is fájnak, nem mindegyik gyógyult be még.
Ahhoz, hogy begyógyuljon, kétségtelenül hozzásegíthet bennünket az a szellemiség, ami ebből a szép könyvből árad. Abban a tudatban, ami a híres Nagy Gáspár-versben így szól: „Aki a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke, / jól tudja, miért e föld ágy / s miért a csillagok – fölötte.”
Bakonyi István
Duna-part, 2004. 4. sz.