Mint a könyv borítóján olvasható: Nagy Gáspár kilenc verseskötet után most prózáival, szám szerint öt darabbal állt elő. A zárójeles alcím szerint: „legény-részlet”-ekkel. Bár e szójáték elárulja azt a csúfondáros viszonyt, amit a szerző a regény műfajával szemben kialakít, használata mégis megtévesztő. Kétszeresen is az. Egyrészt, mert az önéletrajziságot mindvégig nyomatékosan vállaló szerző nem csupán nyalka ifjúságának epizódjaiból válogat, hanem azokból a „barnásfekete történetek”-ből is, amelyek már túl az emberélet útjának felén, túl a krisztusi koron, érett férfi korában estek meg vele. Másrészt a kötet java részével kapcsolatban éppenhogy nem állítható, miszerint tartózkodna a regényesítéstől, a „valami megtörténtnek a történetét elmondó valódi elbeszélés” (Stein) hagyományos elemeinek és szerkezeteinek újszerű, modern alkalmazásától.
A Zöld Ervin Tübingenből és a Barnásfekete történetek, ha például „áll a bál” az Ibolya presszóban-tejbüfében felnőtt szerzője megfogadja azt a tanácsot, amit még zsibbadó kisdiák korában, felelés előtt a Szívoldali, gyepűszél meg Napnyugat-királyság Tihamér atyája ajánlott neki: „Mesélj szabadon, ahogy a szádra áll, kevereghetsz, kavaroghatsz, de a pálcára ügyelj, mert a pontos vezénylet mindenek fölött álló erény!” Az első novella, a címében Hölderlin nevének félrehallására, „termékeny félreértés”-ére. utaló kispróza szabadon kevereg-kavarog a valóságos és a képzeletbeli, a reális és az irreális között. Úgy indul, mintegy beszámoló („Ültem a 22-es buszon…”), amelyikből jó esetben egy tárca kerekedhet ki. S úgy fejeződik be, egy lány félbehagyott történetével („Mindent elmond. Így ígérte.”), hogy a végére az elbeszélő helyzet is bizonytalanná válik. Kétségessé a buszutazás. És a lány létezése, aki egy hatalmas hangszertokban három szál ismeretlen virággal szállt föl, hogy aztán eltűnjék, nyomozni kelljen utána. Majd – „fortélyos rendőrirodalmi” fordulattal – maga az elbeszélő is gyanússá lesz, mint a borzasztóan izgató, hosszú combú leány esetleges elrablója. Ez a lehetőség azonban már a klinikán fekve merül föl benne. Azzal együtt, hogy mi lenne, ha a virágok helyett ő maga feküdne bele a hangszertartóba, s őt vinné a lány. Ebből a nézőpontból mind az utazás, mind a nyomozás, mind a klinikai gyógyulás története kétségbe vonható valósághitelű.
Egyszersmind annak a keserűségnek a„kiüvöltése” – tudniillik a tokból -, hogy a felelősség elképzelhetetlen szabadság nélkül. Ennek a cseh regényekből „benézett” gondolatnak a megerősítése, illetve a visszavonása a barnásfekete történetek végső summázata. Ha előbb az merült föl, hogy hihető-e a történetmondás, megbízható-e a Zöld Ervin elbeszélője, akkor itt a kétséges elbeszélői helyzeten túl a történetmondók önazonossága és önállósága bizonytalan; Az alapszituáció mégengedi azt a feltételezést is, hogy a főszereplő otthon, egy „elfuserált konyhában” töpreng a múltján, megidézve férfiúi hódításainak ellenpontjaként művészi sorsa alakulásának rossz szellemeit. Az Ibolya presszó vagy a tejbüfé csak mint képzeletbeli tér jöhet így számításba. Olyan helyszínként, ahol mintegy megsokszorozva önmagát különböző szereplehetőségekkel játszhat el. Játékosan és távolító fölénnyel elevenítheti meg azt az „erósz-zseni”-t is, akinek mint a csiszolás és a lángot csiholás nagy mesterének a partner ilyen szellemesen végszavaz: Jó Uram, ha maga bennem, én akkor magamon kívül!” – de nem hiányzik annak a költőnek a próbatétele sem, akinek a verseit alkalmi szócipelők, első és főrezonőrök, mi több, szövegértelmező munkaközösségek tárgyalják. És miközben a politikai hangulatjelentéssel megbízott testületek azt állapítják meg, hogy van ezekben a költeményekben valami „szokatlan”, és miközben „előttük hevert egy ártatlan évszám”, aközben a költő nem tehetett mást, mint „nyelt, visszanyelt egy-két szót, mondatot”, csakhogy a végén levonhassa a tanulságot: szabadság nélkül is van irodalom. „Sőt: igazán anélkül van! Ez a tétje: lehet-e így? Ezen a tájon így lehet” A rejtőzködő előadásmód csak sejteti, ami pedig bizonyosság: Nagy Gáspár saját meghurcoltatását mesélteti el. Az ő 1956-os, Nagy Imré-s verseit elemezték – tíz éve múlt már ennek is! – az MSZMP alapszervezetek mint versértő munkaközösségek. Az azonosításban különös feladat hárul most a vendégszövegekre jelöletlen idézetekre, amelyekről szinte kivétel nélkül kiderül, hogy önnön verseiből valók. Ez érzékeltetheti igazán, ez az önidézés, azt a küzdelmet, politikai-ideológiai természetű, ám egzisztenciális következményekkel járó harcot, amelyet valóban csak önmagára utaltan lehetett megvívnia.
A másik három próza közül az egyikben otthon, szülőfaluja környékén, a zalai dombságba belesimuló hegyháti vidéken kevereg-kavarog az emlékező és emlékállító. A másik írás, a címadó, a Kundera-regény, a Tréfa főhősére utaló is fölfogható tisztelgésnek. Az előtt a focista előtt, aki már 1968-ban olvasta a könyvet – másrészt e szintén jelentéses évszám prágai eseményei előtt. Végül a (legény-részlet) „belülről megélve, és kívülről szemlélve” emlékező főszereplőjét-narrátorát is próbára teszi a feladat: úgy beszélni el egy önmagában nagyon biztos fiatal fickándozásait, egy lányok körül legyeskedő kamasz kalandjait, csókmesteri gyakorlatait, hogy közben jelentésdúsító, feszültségkeltő szerephez jussanak 68 augusztusának történelmi eseményei, a prágai bevonulás, a „testvéri segítségnyújtás” is. Furcsa kettősséghez vezet ez: amennyire a kerek egy hétig tartó őrület, a megfoghatatlan varázs, a sosem-volt-szerelem utólagos felidézését nem járja át a humor, az önirónia, annyira kívülről, felülről ítélkezőnek tetszik az „elvtársak”, „marxista ősnők” stb. egykor-volt dolgaiban. Az ártatlanság megőrzésénél talán csak egy nehezebb: az elveszítése.
Márkus Béla
Debreceni 7 nap, 1996. január 27.