„Ne az ellenség hitét terjessze,
hanem a mi hitünket, maga
agyatlan baromfilény!” – üvöltötték
felém annak idején egy gyönyörű
faragott íróasztal mögül, és az az ember
akkorát ütött öklével asztalára,
hogy az előtte jegyzetelő két tiszt
bizony összerezzent, egyikük még
valami uü-hangot is hallatott;
hát így hasogatott belém Krisztus egyik szöge,
amikor még ’88-ban hozzád készültem először,
s mennyire büszke voltam magamra,
hogy az erős Nagy „Ellenséggel” találkozhatok,
a nálam még nagyobb ellenséges ellenségebbel,
s az Andrássy úton hozott a szél,
az Úr-Lehelet hozott elém nagy súllyal,
erővel, és a megnyílt egek alatt egybesimult
hang a hanggal, hit a hittel,
s ott állt mögötted Ő, „Aki semmit
sem ért, bocsánatért esd mégis”,
mert jöttem én is tanulni, a felszedett
magokból járni, futni, élni tanulni,
„léptenként megbecsülni az elődök iramát”.
Most színed átüt a havak magányán,
s a gyolcson át tovább szivárog,
hajszálereink hálózatán
megérkeztél, barátom,
megérkeztél hajlékunkba.
Szegedi Kovács György
Kortárs, 2007. 7-8. sz. p. 111.