A FORRADALOM FÉNYLŐ ARCAI – Nagy Gáspár és Kiss Iván 1956-os kép-vers kötete az ünnepi könyvhéten
A forradalom idején, 1956-ban mindössze hétesztendős volt az két kisfiú, akik egymástól távol, vidéken élték át a nagy napokat. Egyikük látta a főváros ostromára érkező, a falun átdübörgő szovjet tankokat s azt a tizenöt éves falubelijét is, akit a szeme láttára lőttek le az oroszok. A másik fiúnak a falujában bujkáló forradalmárok meséltek arról, mi történt.
Évtizedekkel később találkoztak, 2004-ben, éppen 56 évesen. Egyiküket, Nagy Gáspárt akkor már rég mindenki úgy emlegette, mint 1956 költőjét. A másik gyermek szemtanú, Kiss Iván animációsfilm-rendező lett, s készülő ’56-os rajzfilmje indította arra, hogy a forradalom ötvenedik évfordulójára Nagy Gáspárral közösen egy kép-vers albumot is elkészítsen 1956 fénylő arcai címmel. Kiss Iván sok száz fotót gyűjtött össze korabeli magyar és külföldi újságokból, híradófelvételekből, amatőr képekből. Az ismert és kevésbé ismert képeken az arcokat kutatta, mert – mint mondta – az igazi emberi történelem nem a kusza vagy éppen simára gyalult adathalmazokban van, amint a tankönyvekben ma is áll, hanem a személyes történetekben és – az arcokon. Olykor csupán 2-3 milliméternyi felragyogó felületeken, melyekre senki sem figyel egy-egy tömegfelvételen. Kiss Iván felnagyította, s aztán megrajzolta a nevükön ismert vagy névtelen hősök, „szent suhancok” arcát, akik a képeken még mosolyogtak, zászlót lengettek, s meglehet, másnap holtan hevertek az aszfalton. A forradalom névtelen, ismeretlen sorsú alakjai mellett az ötvenhat ceruzarajzon ismert mártírarcok is felbukkannak: Mansfeld Péter, Szirmay Ottó, Stricker Kati – aki Wittner Mária kivégzett cellatársa volt a siralomházban –, a tizenhat éves Magyar Kati, akit a Corvin közben a második napon ért a golyó, Tóth Ilona s vele Obersovszky Gyula, és még egy túlélő: Pongrátz Gergely. „Láttad aztán: mennyi kereszt állt itt! / Valaki mindig egy újabb nevet ráírt…/ s alattuk hány győztes, vértanú-Dávid… / kérdezte: talán egy Angyal járt itt?” – írja az egyik páros oldal bal felén Nagy Gáspár költő. A jobb oldalon – látatlanban is könnyű kitalálni: Angyal István arca, leginkább a szeme, mert az beszél a leghívebben a XX. századi magyar történelem egyetlen eseményéről, amelyre méltán lehet büszke, aki magyar. Nagy Gáspár kórházi ágyán szólt a könyvhéten a Püski Kiadó gondozásában megjelenő kötet születéséről, amellyel – mint mondta – gondolatban, érzelmekben, képekben Kiss Ivánnal és a bevezetőt, illetve az utószót író Rácz Sándorral és Wittner Máriával bejárták a forradalom útjait, újraélték napjait. A kötetben két hosszú vers szerepel. Az első a forradalom mozgalmasságát, tisztaságát, első önfeledt pillanatait idézi meg, a második gyászszertartás, amely az áldozatoknak állít emléket, és a bűnökről sem enged megfeledkezni. Nagy Gáspár 2002-ben megjelent „Nem szabad feledNI!” című verseskötetének alcíme ez: 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára. Arra a kérdésre, hogy vajon máig láthatatlannak érzi-e a forradalom emlékművét, azt felelte: igen, így érzi – ahogyan sokan mások is –, annak ellenére is, hogy tudja, idén sok ’56-os témájú könyv jelenik meg, filmek, képzőművészeti alkotások születnek. Mint mondta, rövidebb- hosszabb 1956-os témájú verseivel maga is igyekszik néhány követ a talapzathoz helyezni. Arra bátorít mindenkit, hogy vidéken is, kisebb településeken is, emeljenek minél több emléket a forradalomnak, még akkor is, ha ezek nem lesznek feltétlenül egységesen magas színvonalúak, mert ez az esély arra, hogy valamelyikben mindenki megpillanthassa, átélhesse a maga személyes 1956-ját, annak leggyönyörűbb és legborzalmasabb pillanataival együtt. Ő maga az elmúlt években járta az ország középiskoláit, hogy azoknak a fiataloknak is átadhassa ’56 élményét, akik akkor még nem éltek, hiszen a tankönyvek évtizedeken át hallgattak arról, ami valójában történt, és sokszor az írott anyaghoz a történelemtanárok sem teszik hozzá mindazt, amitől valakiben életre kel a történelem. A felvetés kapcsán, hogy sokan elégedetlenek azzal, ahogyan a világban a politikai vezetés reprezentálja az ötvenedik évfordulót, Nagy Gáspár úgy vélekedett, ma a világ még mindig többet tud a magyar ’56-ról, mint sokan a magyarok közül. Mint mondta, ennek az oka a több évtizedes hallgatás, mely a Kádár-érában övezte a történteket, de az is, hogy az emigrációban élők sokat tettek azért, hogy ’56 emléke ne merülhessen feledésbe, s hogy a világban minél többen megismerjék az események igaz történetét. 1956 – mondta a költő – olyan történelmi pillanat volt, amilyen minden száz esztendőben csak egyszer adatik nekünk, magyaroknak.
Varga Klára
Magyar Nemzet, 2006. június 9.