Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Törmelék

A megbocsátás szünetel”

Nagy Gáspár Tudom, nagy nyári délután lesz című kötetében ütött szíven e kiemelt sor. Akkor kezdtem olvasásába, amikor befejeztem Kertész Imre A gondolatnyi csend című kötetét, amelynek sejtelmes alcíme („amíg a kivégzőosztag újra-tölt”) azóta sem hagy nyugodni. Nincs megbocsátás? S valóban úgy élünk, hogy e század szörnyű embertelenségei nem józanítottak ki, s újra meg újra felállnak a kivégző-osztagok? Meg kell mondanom, inkább Nagy Gáspárnak adnék igazat, s feltétel nélkül bizakodnám a „nagy nyári délután” beköszöntésében, bár még felhős az ég. „Szégyenünk méhéből — szabadságra bukni: — gyötrelmes újra születés” — írja Nagy Gáspár, s a vers címében -?— már nem is lepődöm meg — a „halálra ítéltek csapata” olvasható.

Persze évtizedekig síri csend honolt. Ritkán törte meg egy-egy protestáló hangja (például éppen Nagy Gáspáré), senki nem remélte, hogy lehet, lesz újraszületés.
Lett. De hogy ilyen gyötrelmes, azt a kezdet boldog eufóriájában senki sem gondolta. S hogy ilyen sok gyötrelmes testi és szellemi kérdéssel kell számot vetnünk — némelyiket inkább elhallgatjuk —, azt még kevésbé.

Nagy Gáspár a számvetők közé tartozik. Kötetének egyik döbbenetes verse az Után és előtt. Márai Sándor egyik gondolata a mottója: „Az írók néha elzüllöttek, de az irodalom szent volt, mint a haza és a férfierény.” Ez persze csak a múltra érvényes. Sokan csörgették megbékélve a harminc ezüstpénzt. Nem is kellett árulóvá lenni. Csak hallgatni. Még kacsintani is lehetett, kicsit; cinikusan: én ugyan nem ezt gondolom, de mit tehetek…

“Magyarázom a bizonyítványom”

Karinthy Frigyes Tanár úr kéremének nagy bizonyítványmagyarázói itt ágálnak közöttünk. Mit tehet velük szembesülve a költő, akit annak idején éppen ők bélyegeztek meg?
Mit tehet – ír. Megírja, ami van. Amit gondol. Amit lát. És amit látni szeretne. “Versostyákat” mutat föl a híg levegőbe. Figyeli, amint lassan véget ér a század. Hogy milyen érzésekkel? Idemásolom “Múzsánk a kor” című talányos versét, amelyet ki-ki a saját élettörténetével egészíthet ki.

…..letilt (93)
………….
…………..feltilt (94)
…………………..
……………………betilt (94)
……………………………
……………………………kitilt (95)
…………………………………..
……………………………………betelt (95)
…………………………………………….
…………………………………………….kitelt (96)
…………………………………………………….
……………………………………………………..eltelt (96)
……………………………………………………………..
………………………………………………………………letelt (97)
………………………………………………………………………
……………………………………………………………………… ?!?!?! (  )

„Egy fátyolos bocsánat” Ennyi kellene. De valahogy megfordult a dolog. Megint csak az áldozatoknak kell bocsánatot kérniük.

Kettétört fél század

A miskolciak Kelet című antológiáját lapozgatva felrémlett bennem, hogy az első vagy a második gyűjteményről annak idején kritikát írtam valahová. Huszonöt éve! Hová lesznek, amiket huszonöt éve írtunk!
Tehetséges fiatalok voltak. Már nem fiatalok, de most is tehetségesek, sokkal több figyelmet, megbecsülést, támogatást érdemelnének.
Utry Attila Utószó című verse mintha nyomatékosítaná mindazt, amit Nagy Gáspár kötete kapcsán írtam. Elgondolkodtató, önvizsgálatra késztető végszó:

Tudományunk csak zengő érc.
Anyanyelvünk lehangolt lant.
Nyűtt vonód, mint harangkötél
a toronyból aláhullhat.
Új Szózat kell a Hazának!
Hadd járja át öröm, remény,
mint meleg vér rendületlen
muzsikánkat.

Mikor ezt írtam,
Kedves Vörösmarty Mihály,
nem jutott a világ
versem által elébb,
mert a nép még mindig
sárkányokkal hál!


Rónay László
Új Ember, 1998. augusztus 16. p. 8.


< vissza