NAGY GÁSPÁR: SÁRFELIRAT
Babits Mihály írja A jó halál című elmélkedésében (Keresztül-kasul az életemen): „Mondd meg, mit jelent számodra a halál, és megmondom, ki vagy: Különbözik-e az élettől – egy külön birodalom? Vagy a halál is csak az élethez tartozik, és az életben van? Ha az első az eset, akkor a halálra valóban készülni kell, ahogy a hívő keresztények minden időben ájtatosan készülnek rá. S nincs nagyobb szerencsétlenség, mint ha ez a minden percben várható esemény készületlenül ér…” Nagy Gáspárt nem érte készületlenül. Ha a 2003-as Ezredváltó, sűrű évekbe belelapozunk, éppen arra találunk bizonyítékot, hogy a költőt már régóta és folyamatosan izgatta az a bizonyos másik birodalom. Az a személyiség, mely a versekből kibontakozik tragikus magányában a lét törvényeit és végső kérdéseit kereső, de mindvégig Istentől védett. Talán még irigykedhetünk is: a költőnek a „rémült magánkaland” és kétségbeesés helyett megadatott a bizonyosság. (Belátás) Ám nem küzdelem nélkül és nem jámbor derűvel, „azt bünteti, aki legjobban szereti” — ha mindez kérdőjellel hangzik el, megválaszolatlan dilemmák sora indukálódik. Hiszen a „lopakodó sors” „brutális mészárszékében” hányszor tehető föl az elfojtott kérdés: „miért e büntetés / miért pont te… ?” A bizonyosság keresése hosszú, nagyon hosszú, József Attila sorait idéző folyamat: „Az Isten itt állt a hátam mögött, És én megkerültem érte a világot.”
A halálszéli sorshelyzetben elfogadás és életakarat túlzás nélkül drámainak mondható dialógusa fogalmazódik meg. Egyfelől a „minden nap ajándék” paktuma, másfelől a „megint le kéne győzni egy éjszakát!” csöndes lázadása. Noha a jelzések félreérthetetlenek. A tizenkét darabból álló H ciklus négy versében a szerző (három olvasható volt az előző kötetben, egy pedig 2004-ben jelent meg) már jóval a betegség előtt a „baljóslatú jeleket” próbálta összegezni. A „végső nagy utazást” emlegette, a lassan megválni mindentől élethelyzeteivel ismerkedett. Hogy az átkelésre várva „a titkos szálak hova futnak?” (Útban Kosztolányihoz)
Az „un. nyelvkritikus költészetet” bíráló régi versben írta Nagy Gáspár: „…amikor a költészet a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről”. A Sárfelirat a végső lényegről beszél, mivel a kötet verseiben a meghalás mint eszmélkedést provokáló, számvetésre ösztönző alapélmény jelenik meg, mellyel szembe kell nézni. Megformálni és megfogalmazni kellene, amennyiben a nemlét, a léttelenség megrajzolható volna, így legföljebb a megelőző állapot, az idő, a végesség tudata ragadható meg. Ebbe a léttani megoldatlanságba most belevegyülnek jelenünk és a mögöttünk lévő évtized társadalomtörténeti megoldatlanságai és időszerűségei, a legjobb versekben azonban egyértelműen a természetesen már korábban is meglévő metafizikai érdeklődés uralkodik. Kimondott és sejtetett feszültsége nyomán megkapó lírai polifónia támad. Például az Utókor (12)-ben, melyben „az ilyen-olyan utókorából” néz vissza a beszélő – „csak a sűrűn szitáló porhó / csillogó szövetébe írva / jelként marad ott majd / két emberforma láb-nyom… Orosz István címlapterve is (lábnyom a sárban – csillagocskákkal, kozmikus j e l e n s é g e k k e l tarkítva) minden bizonnyal ezekre a lebegő, égit és földit összekapcsoló sorokra játszik rá.
A kötet egyik, jól kivehető vonulatában a jelen lelkiállapot úgy válik a lírikusi tevékenység fő alkotóelemévé, hogy az utókor jövőidejét éppúgy megszólaltatja, mint az emlékezéssel fölidézett sokféle múltat. Jelenetek, epikus elemek sokaságát kapjuk. A kötöttségektől oldott versbeszéd nem ritkán történetekre épül. A Puskás Kelemenék például úgy mondja el a forradalom bukása után galád módon szorongatott falu történetét, hogy abban egy nagyobb lélegzetű emlékező próza „anyaga” rejlik. Emlékek a családról, szülőföldről, ifjúságról, barátokról — sorjáznak az ilyen-olyan események. Példázva az Emlékezés gyermeteg telekre című Babits-vers igazát: „amint fogy-fogy a jövendő, / egyre-egyre drágább lesz a múlt”. Történik mindez a kitüntetett személyesség perspektívájából. Az önmagát, barátait, világát szemlélő versbéli szubjektum nagyon is fölismerhető, az „én” nem csupán odaérthető és nem arctalan. A kortárs lírakritika feltehetőleg amiatt is bizonytalan, hogy nem tudja Nagy Gáspár költészetére ráhúzni a szubjektumtól elidegenedett versbeszéd sémáját. Itt nem tapasztalhatjuk a kifejezés és a kifejezett diszkontinuitását és széttartását. Ezek a versek nem akarnak összeegyeztethetetlennek tűnő szemantikai tartalmakat szintetizálni. Mégsem homogén ez a költészet, hiszen a kifejezőeszközök gazdag arzenálját vonultatja – mondhatnám, ragyogtatja — föl. Kétely a szóban, nyelvben? A szerző minden bizonnyal sok mindent tudott arról, hogy a nyelv (ideértve az irodalom nyelvét is) meghamisítja, amit kifejezni akarunk. A Sárfeliratot lapozva mégis az a benyomásunk, hogy meglehetősen messze áll Nagy Gáspártól az a „szemantikai kín”, aminek hiányát Nemes Nagy Ágnes nevezetes esszéjében Kosztolányival kapcsolatban emlegette. Igaz, régóta tapasztalta, a szétesett világot nem lehet – a nyelvben sem lehet — hibátlanul összerakni.
Ha pályája első évtizedeiben a neoavantgárd hagyomány felől kapott ösztönzést a vallomásos líra fölülvizsgálatához, a pálya végén a kései Kosztolányi és József Attila hangja, modalitása sejlik föl. A H ciklus utolsó darabja „Útban Kosztolányihoz” alcímmel olvasható. A Félig vakon írt levél J. A.-nak és a Te Istenre bíztad (végén a szívszorító „Attila, nagyon sietek, / várj meg!” sorokkal) az Őszi reggeli és a Halotti beszéd Kosztolányiját idéző vers társaságában a poétikai kört is kijelöli. Az új műfaji vívmányt, mely a kosztolányis chanson légiességébe vagy a József Attila-i dalszerűségbe oltott létlíra. Persze nem a sorvégek csengő-bongó játéka és a nyelv dekorativitása ez. Inkább az a redukció, mely puritánabb, lényegkiemelőbb gyakorlatával, például az Ének a semmiről poétikai karaktere. A posztumusz versek változatlanul arra vallanak, hogy a költői megszólalás alapgesztusában milyen meghatározó szerepe van Illyés, Nagy László, Kormos István vagy éppen Weöres inspirációjának. Ám a költő egyéni modalitást és stilisztikát alakított ki azzal az elégiába hajló versbeszéddel, mely egyszerre súlyos, egzisztenciális vállalás és játék. Igen, játék — a komor végkifejlet ismeretében is. Hiszen mi más lenne a halálos ágyról Vasy Gézának küldött „biztató”, a visszafelé is ugyanazt jelentő sorral: „ Géza kék az éG”. Ezt a „regiszterkeverést” a patetikus, emelkedett, artisztikus, a játékos, évődő, bájosán familiáris hang (Őszi levél a költők ablakából. Pataki Ferenc köszöntése orosházi kiállításának megnyitásán) vagy éppen a nyugatos reminiszcenciákat idéző halál-meditáció ötvözetével állítja elő.
Illyés Gyula írja egy helyen: „a jó költő: gyémánt; minél több síkot tud magán faragni, csiszolni, annál hatalmasabb. Senki se hű önmagához.” Ebben az értelemben Nagy Gáspár sem volt az. Ám az újabb síkok létrehozását nem gondolta az irodalmi hagyománytól függetlennek. Nemcsak a „szemantikai kín” állt tőle távol, a spanyolviasz föltalálás is. Ahány vers, annyiféle műfaji és ritmikai variáns; a formák sokfélesége elkápráztat. Weöreshöz hasonló verstani példatár lehet a kötet. Például a Visszhangzó lépcsők egy eleven Balassi-szoborhoz Balassi-strófáiban a hagyományos hommage-versnek induló mű önképpé lényegül át. Az ütemhangsúlyos verset aztán különösen kedveli „litániás dicsérő énekei”-ben (Köszöntő ének Jáki Sándor Teodóz OSB szolgálataiért). A lírai műfajok közül a dal, az episztola, az epitáfium, az elégia, az elbeszélő költemény némely sajátosságát megőrző epikus vers emelendő ki. Az Október végi tiszta lángok című oratorikus emlékezés a gyászmise liturgiáját követi: Requiem, Kyrie, Dies irae, Libera me, Sanctus, Agnus Dei, Lux aeterna. A kötet másik nagyobb lélegzetű kompozíciója szintén 1956-hoz kapcsolódik. Kiss Iván ’56-os fotórajzaival dialogizál a Fénylő arcok és tükörképek, mely a költő életében megjelent utolsó kötet volt. „az idő ezüst orsóján a képek” itt valóban „visszahozott örök emlékek”. Ilyen személyes érdekeltségűvé tett emlékezés a publicisztikusabb Októberi stációk — keserű töredékek is. A vizualitás, képszerűség különös, váza formát ad a Monostori Imrének, 60. születésnapján című versben, melynek sorkezdő és sorvégi MI monogramjai az Új Forrás hajdani „botrányára”, a Nagy Imre-monogramos Öröknyár: elmúltam 9 évesre utal.
Nehezen tudom kiverni fejemből a gondolatot: a szüntelenül barátokat, szellemi társakat kereső ember, miközben a biológiai lét végességével szembesül, kedves írók, irodalomtörténészek (Domokos Mátyás, Sütő András) halálhírét hallja, megdöbbenve nézheti a képernyőn a 2006. őszi „eseményeket”. Talán a könnygáz füstjét is érzi. Talán azon meditál, hogy már megint nem tudjuk kinyitni a történelem ördöglakatát. A történelmi lét mindig visszatérő fenyegetettsége lengi át a kötet verseit. A diktatúra ugyan szétmállott, megszűnt, „de miféle furcsa szabadságot, / miféle megváltást szült?” Amiről korábban csak metaforikusan lehetett írni, hirtelen a maga pőre dísztelenségében mutatkozott meg. Poétikai fordulat és hangnemváltás a „közéleti” tematikájú versekben? Vesztett illúziók után meditatívabb, ironikusabb lett a Nagy Gáspár-i versbeszéd. Mintha a „vándorénekes” már azt is tudná, hogy soha nem lehet a dolgok végére járni. Visszavonulni, köddé válni lehet, miként a Visszavonuló sorok vár-árnyjátékok idején mondja.
Az Utókor (4) „arany-szabályként” hivatkozik Arany János Intés című versére. A reményt fogalmazza meg, hogy annak minden betűje, sora, „halhatatlan arany-pora” használni fog. Csak emlékeztetőül: „Sose fáradj sok cifrával / Elborítni éneked!” Az intés meghallgattatott.
Olasz Sándor
Bárka, 2008. 2. sz. p. 109-111.