A vasi táj halmai, erdei és síkjai között érkezem meg a költő szülőföldjére Bérbaltavárra, ahonnan még pár kilométernyire van Nagytilaj, ahol szülei éltek egykor. A fekete ruhás emberek között egy Ilonka nénit találtam megszólítani, hogy megkérdezzem, hol is a temető. Aztán még odajöttek ketten is az autóhoz. Kértem őket szálljanak be, hiszen egy irányba tartunk, Nagy Gáspár búcsúztatására. Útközben persze megeredt a beszéd folyama. Régi történetek, emlékek elevenedtek meg a költőről, a gyerekkoráról. A legszebb pillanat az volt, mikor az egyik bácsi már a temető mellett megtörölgetve bepárásodott szemét, azt mondta, hogy „volt a Gazsinak egy nagyon szép verse, amelyben a Betlehemről írt, hogy oda jutunk majd mindannyian…”
Azért idéztem fel most ezt a történetet, mert bizony jelképes értelműnek és elégtétel értékűnek is tekinthetjük, hogy Nagy Gáspár haza akart térni szülőfalujába, hogy ott pihenjen meg végleg, ott, ahonnan a legtöbbet kapta; az életet, az egyszerű emberek szerető melegségét, a paraszti lét küzdelmesen szép tapasztalatait, és hát azt a biblikus, szakrális közösséget, amelyben a hit kegyelmében részesülhetett mint gyakorló keresztény.
„Olyan meghatározó élménye volt a családi hagyományból, gyerekkorból, majd a pannonhalmi neveltetésből megőrzött hit, hogy költői világképének erkölcsi rendje és szigorúsága is harmóniában van a keresztény etikával…” (Görömbei András: Nagy Gáspár). „A keresztény Isten mint magatartási és mentális mérték, mint a létezés emberi normáit kiszabó szakrális szellemi arány nyilatkozik meg verseiben, amihez a történelem mozgása s a változó világ tényei is folyamatosan hozzámérhetők” (Jánosi Zoltán: „Két part közt a hit”). „A lét jóságába vetett ősbizalom élt benne, a Jó Isten kegyelmébe vetett erős hit éltette… Bár politikai versei tették őt ismertté, de éppen a szakralitás dimenziója emelte magasra, oda, ahol valójában látnunk és értékelnünk kellene” (…) Megújítva és gazdagítva vállalta a „Haza a magasban” illyési eszményét és Németh László szellemi örökségét is (Cs. Varga István: Nekrológ).
Nagy Gáspár 2001 februárjában a Tihanyi Bencés Apátság Tetőtéri esték rendezvénysorozatának vendégeként beszélt életét-költészetét meghatározó eszményeiről, az alkotás spirituális perceiről, s idézve Németh Lászlót — „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek” — megvallotta:
„Én igyekszem tudni, hogy miért vannak a csillagok fölöttem, s miért nézek föl a csillagokra, s hogy mit, pontosabban Kit keresek a csillagok mögött, s ezt mélyen átérzem. Ahogy az verseim nagy részéből kiderül — az a lehetőség, hogy írhatok, hogy szólhatok, hogy elmondhatok egy gondolatot, valamennyi ambíciót nyilván felvillant belőlem, de a többi — ahogy mondaná a költő — kegyelem, hiszen ismerem az érzést: Valaki ír a kezeddel. Amikor a fehér papír már ott van, meg kell hallani a súgást, meg kell hallani azokat a szavakat, amelyeket neked diktálnak. S ehhez a lélek nagy csöndjére van szükség (több verséből azt is tudjuk, hogy általában éjféltájban, a rádióban felhangzó Himnusz után jött el az Ihlet, a Gondolat órája, többnyire akkor születtek versei). De akkor is tudom, ha jó a vers, csak egy kicsi közöm van hozzá, a többi nem az én érdemem. Ez nagyon fontos érzés, mert az embert arra tanítja, hogy saját korlátaival, a saját meghatározottságával nézzen szembe. Én láttam nagy művészi elszállásokat, mert ezt a jó értelemben vett alázatot, a Föntitől való függést nem tudták elfogadni. Vallom: Nemcsak a magam akaratából lettem költő, hanem íródeák is voltam egyúttal.”
A Valaki ír a kezeddel egyik hitvallás értékű kulcsverse Nagy Gáspárnak, amely magyarázatot ad egész költészetének szakrális beágyazottságára. „Könyöködet Isten az asztal lapjára segíti / rajzold a betűket ezután kimérten lassúdan (…) érted? nem érted? Valaki más ír / a kezeddel valaki kölcsönbe vette kezedet…” Az ihlet perceiben Isten a súgó, ő mozdítja a költő kezét az írásra. S a feladat: „a papír hótömbjeit / …most teleírni másmilyen betűkkel / de ugyanazon Istennek tetsző szavakkal…”, tudván, hogy „a sorrend az Ördögre bízatott / még a dolgok kezdetén…” Az Isten ír tehát a kezeddel, mondja a költő, de ott van a lelkiismerettől hajtott felelősségérzet is, hogy az Ördögöt távol lehessen tartani. Szép felismerése és fölmutatása a versnek, mikor Isten mindenhatóságát emeli ki: „az egész világ része kezed mozgásának / könyököd hajlásának – – – / bár éjszaka van de világít reggelig…” Istenes vallomás és igazi húsvéti költői program, amit Stáció-járás című költeményében rögzít, enyhítő megállókkal szaporítva még a krisztusi kálvária-állomásokat: „Füveket növeszteni áruló csókok fölé…Masnikat kötni kisorsolt köntösökből… Felgombolni szívünkre bársonyos takarónkat.”
S valóban, Nagy Gáspárnak nemcsak ars poetica-jellegű verseiben, hanem kemény, politikai lüktetésű, szinte elreménytelenedett, de keserűen ironikus verseiben is ott érezzük erősítő hitét, és ezt a megvallott Isten felé hajló biztatását, kapaszkodását. Tudta jól, s meg is írta: „a hit törhetetlen híd”, amely születés és halál között feszül. S e hatalmas rendületlen hittel akart/tudott a „lefokozott szívűeknek… szabadítót mondani” a nehéz, a visszafojtott időkben is, vagy ahogy a maga számára alkotott költői Hétparancsolat-ban mondja: „…redukált időben” fölszabadítani a lelket — például az eltiport 1956-tal kapcsolatban (A Fiú naplójából című versében, erkölcsi ítéletet hirdet a Júdásokról a „fele-Barátoknak” a forradalom 30. évfordulóján). S hitte, hogy egy-egy „élére állított vers”-sel sokat tehet az igazságosabb világért, félelmeket oszlathat a bátor hanggal, amelyet az Úr mond tollba néki éjszakánként. S tudta azt is, amit Váci Mihály is megénekelt, hogy bár a szakrális küldetésben járó költőnek, a Fönnvaló által sugallt verseit az „Írástudók gúnnyal leszólnák… de pásztorok, parasztok óvják, / levett kalappal körbeállják” (Verseim). Vallotta a nagy költőelőddel, Adyval: „Az Isten van valamiként: / Minden Gondolatnak alján. / Mindig neki harangozunk…” (Az Isten balján). Ezt Belátás című hétsorosában ő ekként fogalmazta meg: „Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni /nem lehet a világot Isten nélkül megérteni /nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni / illetve lehet / csak az olyan rémült magánkaland / melyet a kétségbeesés kormányoz / s a végkimenetele fölöttébb kétséges”. A vers, írja, „ultrahangok szíven keresztül áramoltatása…töretlen gerincek kopogtatása, / hormon, mitől az ember és a nép csak magasodhat.” S végül a vers: „anyaság, térdén az egyetlen fiú, hazám!” (A vers).
„Az időmet is elrendezi valaki helyettem, hogy mi az a pillanat, amikor írnom kell, vagy beszélgetnem. Igen sok reménytelen pillanat volt a személyes életemben, és az országéban is. S mégis itt vagyunk, mert ez az ország Szent István óta Mária országa. S lehettek ilyen magyarok, és lehettek olyan magyarok, lehettek árulók, júdások, de mindig voltak olyanok is, akik kibontották a szabadság zászlaját, és bár voltak vérbírák, de mellettük mindig mártírok is. Az én hitem szerint mindez azt bizonyítja, hogy ahhoz a jászolhoz kell visszahátrálnom, amelyben Ő megszületett, és mindaz, aki teremtménye ennek a csodának, csak ide mehet vissza, mert csak akkor szűnik meg a háború, ha hiszünk abban, hogy megszűnik, akkor lesz jobb az ember, ha hiszünk abban, hogy az ember jobb lehet. S a szabadság akkor lesz a legteljesebb, ha elhisszük, hogy nekünk valaki szabad akaratot adott, és szabad akaratból lehetünk gyilkosok is, hősök is, meg lehetünk szabad akaratból megtérő bűnösök és szentek is — mindez ránk van bízva. De mindig oda kell visszahátrálnunk, ahhoz a jászolhoz…” — írta a Vigília körkérdésére 2003-ban.
A Jegyezvén szalmaszállal című versét, amelyből a „jászol-gondolatot” idézte Nagy Gáspár, az első Balkán-háború idején, 1992-ben írta, amikor a szerbek megtámadták a Jugoszláviából kiváló szlovénokat. A vers záró sorai, melyek a Remény halhatatlanságára utalnak a „kívül és belül: poklosan örvényült, háborult” világban is, szinte szállóigévé magasodtak már a költő életében is, s nemcsak karácsony apropóján: „de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”
A betlehemi születéstörténetet, a Jászol, a Csillag remény-jelentését számos önvallomás-versében is megénekelte. Hamvas tisztaságú költeményekben idézi meg saját születése misztériumát, mint a teremtmény világra jövetelének mindig szakrális mozzanatait. Mintha szolgálattevő, spirituális küldetése már itt elrendeltetett volna, a költészetében fel-felvillanó Betlehem-élmény és az arra való vágyakozás már itt megérintette volna. Gyönyörű vallomásos sorokban eleveníti fel azt a májusi napot, amikor „Szőlőbontáskor…foltos szalmazsák fölé leszállt az angyal”, mint a betlehemi születéstörténetben, amikor a szárnysuhogás hallatára „esnie kellett a hónak”, s ettől egyszerre májusi karácsonnyá vált a táj. Aztán „kitoporzékolt a gyermek”, akit „Fehérre fürdettek, mint másnapi holtat, / kit jeltelen csillag is fényesre ragyoghat” (Májusi — karácsonyban). A versgondolat folytatódik az Amíg a bölcsek ideérnek, a Lopd el! és a 35 május címűekben. A költő eszköztárának kulcsszava, kulcsfogalma, ami ehhez kapcsolódóan újra és újra előjön verseiben: a hó. Amely a tisztaság, a szelídség, az ártatlanság, a megtérés, a megváltás szimbóluma is egyben. A fent idézett Valaki ír a kezeddel című versében is jelen van „a papír hótömbjeiben”, vagyis a „tiszta lappal” kezdés motívumában, s aztán egészen különös kontextusban az Anyámmal hófehérülök-ben, ahol édesanyja már mindig várható halálhírét ijedten elhessegetve magától felkiált: „álom leszek, méreg leszek / vagy hó! — mindent belepek…, már tízforintos pelyhekkel jövök, / befödöm vizek homlokán a / sírást s anyámmal hófehérülök”. A Hótalan a hegyek inge pedig már kifejezetten utal a megváltatlan télre (a megváltatlan Időre), amely Betlehemben a szűzi hóeséssel tisztulhat meg, s az Állsz a hózuhanyban már meg is nevezi a tisztító forrást: „állsz Isten ablaka alatt”.
Tihanyi előadásában visszatekintett Nagy Gáspár pannonhalmi diákéveinek életre indító jelentőségére, szellemi-lelki beállítottságának megalapozására, s mint irodalmi, költői indulásának, kibontakozásának legfőbb iskolájára. A továbbiakban előadását idézzük:
„Pannonhalmán jártam oskolába, a 60-as években, ott voltam puer scholasticus, kisdiák. Mindaz, ami költészetemnek lényege, vagyis a történelemhez, magyarságunkhoz való viszonyom, abban a négy esztendőben dőlt el, amikor ott koptattam a köveket, s ámuldoztam, kiknek a nyomában is járok. Géza fejedelemtől, István királyon át Imre hercegig, és sorolhatnám a nagy elődöket. Vagyis, az a történelmi látás, amelyik engemet a versek felé mozdított, ott Pannonhalmán alakult ki bennem. Amikor aztán a magyar sorsvállaló költészet nagyjaival ismerkedtem meg, akkor ez az elszánás, egy négysorosban fogalmazódott meg bennem: ’Egy szív trappol a virradatban / egy másik föladta magát / a harmadik még itt a mellkasomban / félreveri az éjszakát’ (Most és későn).
Ez afféle rövidke ars poetica is, amelyben egyszerre van benne a múlt, minden olyan magyar költőre való gondolás, akinek nyomán éppen az ország legnehezebb helyzeteiben föltámadt a magyar irodalom… Hiszen az Ómagyar Mária-siralom korában, s aztán a török pusztítás előtt és közben is megszólalnak azok a szavak, azok a gondolatok nagyjaink ajkán, amelyek a nemzet megtartásának módját keresik, olyankor is, amikor az ország nem is volt ország, amikor a nádasokban élt, és bujdokolt a magyar… Gondoljunk aztán Berzsenyi, Balassi Bálint, Zrínyi nagyszerű alkotásaira. Valahogy mindig ezeket a támpontokat láttam magam előtt, hogy a magyar éjszakának a csendjét, ha baj van, félre kell verni. Harminc éve vagyok a költői a pályán, s mikor 1999-ben a Balassi-kardot átvehettem, Sinkovits Imre barátom — aki Balassitól és tőlem is mondott verseket az ünnepségen — elismeréssel fordult hozzám, mondván: a 70-es 80-as években a farzsebében mindig ott voltak a verseim, s azokat szűkebb-tágabb körben, ahogy lehetett, elővette, és elmondta. ’Te nagyon bátor voltál!’ — fordult hozzám akkor. S nekem szinte véletlenül csúszott ki a számon a válasz: ’Én nem voltam bátor, csak nem mertem félni.’ Mert mindig megvolt bennem a nagy elődöktől kapott rezonancia, hogy szabadnak kell magunkat érezni minden körülményben, s a szabad ember sohasem fél. Szabad az ember azért, mert a szabadságát valahonnan belülről/felülről kapta, s a szabadságát azért is meri vállalni, mert pontosan tudja, hogy Valakire ráhagyatkozhat…
Sok bennünk magyarokban, mondják, a kicsinyhitűség ma is, sokszor vagyunk kétségbeesve. Történelmünk, s benne azon szörnyű esztendők sora, amelyeket átélt a nemzet, bizony oka lehet ennek. De ugyanakkor nekem, mint kései utódnak, az adott mégis erőt, hogy mindig voltak, akik e nehéz helyzetekben is szavakat találtak a nemzetnek. Nem politikusok, hanem költők találták meg ezeket a szavakat legtöbbször, s látjuk, hogy a legfontosabb pillanatokban szólalnak meg szavaikkal. Ekkor születik meg A magyarokhoz, de akár a huszadik század nagyjait is említhetjük, Ady és Németh László, József Attila, Nagy László, Pilinszky, Szabó Lőrinc és mások nagy pillanatait. Ezek óriási erőtartalékot adnak egy mai költőnek. Hiszen az ember már pimaszul öreg, majdnem 52 éves, s látja őket, akik oly korán meghaltak, és hogy haltak meg… Ágyúgolyó viszi el a lábukat, leszúrják őket a csatatéren, vagy az elfeledés, a betegség legszörnyűbb magányában hullnak el. Balassinak 40, Adynak 42 év, Csokonainak, József Attilának 32 év jutott. Ugyanakkor ámulatunknak lehetnek személyei valamennyien, hogy mi mindent tudtak a magyar nyelvben fölmutatni. Persze, szokták mondani ránk, magyarokra, hogy költészeti nagyhatalom vagyunk, ahol a költők, ahogy Illyés Gyula mondaná a ’reménység helytartói’ voltak mindig. Illyés szinte végigélte a múlt századot, és tudta, tudatosította: a költőknek az a feladatuk, hogy fölemeljék a fejeket, a lehajló, elhomályosodó tekinteteket, s amikor egy ’semmi sem biztos korban élünk is’, reménységet gyújtsanak. S néha valóban úgy gondoljuk, ha rátekintünk a magyar irodalom nagyjaira, hogy akár el is kényelmesedhetnénk. De tudatosítanunk kell: a felelősség ránk, írástudókra különösen nagy feladatot ró ma is. Mert bár nagyon sokáig lehetne abból élni, amit eleink megalkottak, de tudni kell azt is, hogy mindig az új költők, akik most születnek, éltetik a régieket. A régiek akkor nem lesznek porosak, ha állandóan vissza tudunk hajolni hozzájuk, vissza tudunk idézni Balassitól egy gyönyörű szerelmes verset vagy egy katonadalt, ha vissza tudunk nézni Berzsenyinek a rettentő magányában fogant verseire, arra, ahogy föl tudja nemzetét ébreszteni, vagy ahogy egy adott pillanatban a költő meg tudja találni azt a létező vagy nem létező múzeumi lépcsőt, ahol elmondhatja azt a bizonyos versét, amelyben föltétetik a kérdés: ’Rabok legyünk, vagy szabadok?’
Egy gyűjteményes kötetben azt mertem írni — kicsit Petőfit parafrazálva —, de másra is gondolva, hogy a mi 30-40 évünk, ami egyik-másik nemzedéktársamnak írni adatott, az a szabadrabság kora volt. Szabadrabok voltunk, mert kicsit többet tudtunk, vagy merhettünk tenni, mint azok, akik csak a szavak meghallói voltak. Ebben a viszonylagos szabadságban ugyanakkor azt is pontosan tudtuk, hogy életünk rabság is volt, hiszen ismertük a koordináta rendszert, hogy hol élünk Közép-Európában, milyen meghatározottságokkal, s a falak hol vannak. S próbáltuk több-kevesebb sikerrel a téglákat onnan kiszedegetni a 80-as években. S akkor, amikor egy ilyen téglakiszedés sikerült, akkor visszafordultunk Berzsenyihez, Babitshoz, s ők erőt adtak. Ahogy Illyés Gyula szokta volt mondani, mikor kezet fogtunk: ’Tudod, öcsém, hogy te most Petőfivel is kezet fogtál?’ Így, a magyar irodalom a kézfogások története. S ezeket a jó kezeket, a jó parolákat meg kellett tanulnunk, meg kellett találnunk. Mert az alkotó embernek el kell jutnia a félelmen túli tartományba. El kell jutni a szabadságnak ahhoz a fokához, amelyet belső szabadságnak hívnak, mert a külső majdhogynem lényegtelen — bár próbáljuk tágítani, megteszünk mindent érte. A művészember mindig valamennyivel többet kell, hogy vállaljon, s hogy felhívását a maga művészete eszközeivel formába öntse és eljuttassa az olvasókhoz. S ha én szerény munkásságomban valamennyit tudtam is tenni, az ezekből az erőforrásokból jöhetett létre. Ebből az anyanyelvből, ebből a közegből, amelyből kiemelkedtek az emlegetett jeles költők.”
Toldi Éva
Duna-part, 2007. 1-2. sz. p. 11-15.