Nagy Gáspár új verseskönyve tulajdonképp tematikus válogatás: „versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára”. Ha láthatatlan az az emlékmű, nyugtázta a költő, akkor teremtsük meg, tegyük valódivá! Méghozzá a saját életműből kiemelt líradarabokkal, amilyen a kötet homlokára került félsorból is kiolvasható Nagy Imre-vers, ez az infinitívuszok rejtélyével is világosan vádoló, vagyis a gyilkosok megnevezését szorgalmazó tény-vallomás. Az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1983) a magyar irodalmi, közvélemény és az aluvó cenzúra döbbenetére nemcsak azt mondta ki, tipográfiai játékkal súlyosbítva a megállapítást, hogy a sír, a test, a csont NIncs sehol, hanem utóiratában azt is, hogy a csupán monogrammal jelzett mártírt „Egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI.”
Hihetetlen bátorságról tanúskodó kortörténeti adalék ez a költemény. Még azt is ámulatra késztetheti, aki nem, vagy kevésbé emlékszik a szegedi Tiszatáj (Két nyárfa a Hódoltságban, 1981; A fiú naplójából, 1986) és a tatabányai Új Forrás (a föntebb idézett verset megjelentető folyóirat) körüli bonyodalmakra. A „bűnt” itt is és ott is megtorlás követte, sőt a szegedi orgánumot be is tiltotta a politika. Nagy Gáspár vesszőfutásáról most hadd ne beszéljek – besúgókkal övezett múltjának ma már irodalma van –, de hogy mit gondolt saját cselekedetéről a költő, azt az Anno domini, MCMLXXXIV mindennél jobban mutatja. Mert az apokrif imaként is jellemezhető csöndes magábafordulás éppen a gyengéd hangot idézvén lesz félelmetes erejű: „Istenem! – valamit mégis jól tehettem, / ha most hétfelől jő ellenem az Ellen, / valamit úgy, ahogyan kellett, / és bocsássatok meg; csak ennyi tellett!” A „csak ennyi” nem volt más, mint a zsarnokság, az írókat a politikai sakktábla tili-toli figurájának képzelő hatalom nyílt arculütése. Nem sokan merték ezt akkoriban megtenni – noha a képes beszédnek, amellett hogy megtévesztette a cenzúrát, bizonyos védereje is volt –, Nagy Gáspár félelmet, s ezért a kardot suhogtató Petőfi vakmerőségével és bátorságával rohant a tűzbe. Talán mert a plebejus erkölcs mozgatta, nem volt kérdés, hogy megégeti-e magát. Az igazmondás, akármilyen erős lelkület jellemzi is a szókimondót, mindenkor kockázatos cselekedet. És a Szabadrabok költője vállalta ezt a kockázatot, nem törődvén azzal, hogy lázadásához mit szól az orosz hódítót igencsak kiszolgáló hatalom. Az erősnek mutatva magát – taktikázott. Sűrű fenyegetéssel riogatott is, ám – miként az 1970-es Aki állítólag című vers bölcs fölismerése közli – az utókort meg akarta kímélni a „vértanú-históriától”. A bátrabbak ekkor már az oroszlán szájába ugyancsak be merték tenni a fejüket, csupán arra kellett vigyázniuk, hogy időben ki is húzzák.
Azonban Nagy Gáspár sosem tekintette magát a porond hősének, kerülte a cirkuszt. Neveltetése, mély vallásossága, állhatatos hite révén vált ösztönös lázadóvá. Mi védte meg mégis? Naivul gondolván az a költő tisztaságát óvó, jelképnek sem utolsó szalmaszál, ami a bérbaltavári istállót összekötötte a betlehemivel. A születés misztériumának fájdalmát így már el lehetett elviselni.
S ebből következően a ríkató ősz megannyi kegyetlenségét is; a furcsa állapotot, amikor „Reggelre simán hurok lesz a kör” (Évszakok), vagy azt, amikor a koronatüzet nyelőt „derékig füröszt[i] a fájás”. Különösen az utóbbi, eme karakteres Dózsa-maszkban hagyatkozó kívánalma megrendítő: „Gyönyörű bűnt hagytam rátok, a lázadást, mely több mint Dózsa György; / mit bánom, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen a föld!” (Gyönyörű bűnt).
Két fiatalkori verset idéztem s bennük két – egymástól csaknem ötszáz évre lévő – fájdalmat. Az egyik az akasztófa árnyékának fölvillantásával szimbólumaiban föltehetően az 1956-ot követő szörnyű megtorlásokra utal, a másik a legnagyobb nyíltsággal a lázadás szükségességére. A …nem szabad feledNI…! című kötet tehát nemcsak az egyértelműen 1956-os, a magyar forradalmat fókuszba állító költeményeket fogja egybe, hanem mindazon darabokat is, amelyek szellemileg – erősítvén a költő magatartását – előkészítették azt az utat, amin megannyi tabut föltörve a lírikus végigment. Ezt a tartományt még kiegészíti azon versek sora, amelyek – akár a közjót táplálva, akár a politikát bármely nemes ügy szolgálatába állítva – valamilyen szállal kötődnek 1956 eszméihez, vagy éppen azok jelenkori hiányát, a táborok (a valahai barátok) közötti békétlenséget, harcot veszik górcső alá.
Amíg az utóbbiaknak érthetően kesernyésebb, némelykor groteszk a hangja, hiszen bennük már az érett lírikus mond – nemegyszer megsemmisítő – ítéletet, a korai pályaszakaszt (a költő metaforikus fogalmazásával: „a halántékon lőtt versek emlékműve mögötti” területet-időszakot) a kínzó látomás, a fölforrósult nyelv, a metaforákban való tobzódás jellemzi. Ahogyan Nagy László az utolsó magyar, Ady korbácsát suhogtatja, s ezzel a könyörületes könyörületlenséggel akarja a szétszóródott javakat (eszméket, hiteket, magatartásformákat) összetoborozni, úgy Nagy Gáspár is szigorúan vallatóra fogja az ország, a Trianonnal megkisebbedett haza történelmi kényszerből végzett dolgait, illetve cselekedeteit.
Lázálomra utal, egy visszahozhatatlan őseredeti állapot mellett érvel az Eljöhet értem „versben bujdosójának” szófűzése: „Forgok ítéletidőben, puszta-országban (…) Ha belágyul alattam a föld koponyája, / ha folyó és tó jege nem bír, nem viselhet; / kínzott halszálkaként szúrnak át / gyönyörű jövendölések, lehámozottan fönséges kopár / Magyarország-medencecsontok: / akkor ide süssetek atyámfiai és házamnépe! / Fölrobban szájam, a Jónást bekapó, bújtató Ceté, / eleven halottaknak ütődve fölrobban!”
És a folytatásban is ott a „megőszült föld” (Nagy László-s? vörösmartys? vagy egyszerűen csak a romantikus én) keserve: „Egymásra fektetett hazákban, archeológiai nagykendőben / csontok, csontok virítanak a jégen, tükörpalotában / kiárusítva. De már a nagypiacot vagy országos vásárt / nem tűrhetem, s más effélét sem, egybe kell tereljem / minden csontot a maga helyére, halomba, levegőbe, / koronái: vakító díszébe, sín közé talpfának, puskacsőbe, / hogy ne bámulják fonnyadt hínárban a halak, / zokogjanak, s fejükkel törjék föl maguk…”
Ez még, jóllehet feszesen izgékony a beszéd, nem a szaltószabadságot érző költő bravúrja – egyáltalán, a Csak nézem Olga Korbutot… mért hiányzik a kötetből? –, hanem jó súlyú erkölcsi alapozás. A közösségi fájdalomnak „őrületként” való jelentkezése, mikoris a fölnagyított én érthetőleg felnagyított veszteségként éli meg – ha jól megnézzük, az is – a hiányt. Ez a veszteségtudat a későbbiekben aforisztikus kérdésekben jelentkezik („az égi körök hintáló mérlegein majd mennyit nyomnak a földi pörök s mennyit a hallgatás aranyrögén az árulás színezüstjével tetézve? – Hit-tan: „Felejtsem el, töröljem le, legyek mostoha a megtörtént őszhöz, télhez: »józan« áruláshoz? – Megyek a vers után; „Csendes??? Újra csendes!!!” [mármint Európa] – Magyar abszurd).
S ahogyan előrébb haladunk az időben (hihetetlen, de be fog következni az a korszak, amikor lassacskán elfelejtődik, háttérbe kerül 1956 igazsága), egyre nagyobb szerephez jut, jóllehet az amerikai utazás forradalmi nosztalgiával teli, a késleltetett beszéd. Aminek korábban, például a Marin Sorescunak ajánlott Automata-álomban, megvolt az apropója, hiszen a gépautomatába bedobott kétforintos (vagy más kerek fém) először „a meghűlt vérszínű málnát” prezentálja, másodszorra egy „képernyősített halk szavú arcot”, a besúgóét, harmadszorra a szellemi verőlegények pofonjait, és végül? De itt már – ezért groteszk a groteszk – nem fémpénz dobatik be a „nagy elnyelőbe”, hanem az élet lesz a tét: „ha bedobom az életemet / mint ráadást vagy utolsó dobást / lehet hogy pillanatra felforrósodik / a lehűtött vérszínű málna s üresen // borítanak be az elronthatatlan automatából / kiutazó – »szövetkezetünk hulladék / anyagából« – feliratú fehér poharak.”
De az Előkészület az imához halk, selypítéses hangja megmagyaráz-e valamit a forradalom térvesztéséből, vagy egyszerűen a „késleltetett beszéd” csak az utálatot közvetíti (ilyesféle megvetést szimbolizálnak a fakszimilében közölt besúgói jelentések kartonjai)? „Mondj egy imát értük / mert nagyon is tudták / hogy mit cselekszenek / kit figyelnek / aztán kit jelentenek / és mennyiért”. Ha A fiú naplójából infernója – „beárad a dögszag: a teletömött gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek tócsafénye és fénytelen homálya” – valamilyen, nem is kicsi megvetést sugall, az Előkészület az imához szándékoltan „groteszk”, megértő-megmosolyogtató hangja képes-e fölidézni az erkölcsi hulla kínpadra vonását?
Ebben a tragikus hangoltságú verseskönyvben Nagy Gáspár olyan költő, akinek – hogy az Izzószáléj befejezésénél maradjak – „percenként vérzik a lélegzete”. Ugyanitt olvasható az is, hogy „Zuhog / zuhog / zuhog / szapora / baltacsapás / októbervért fröcsköl asztalodra.” Tehát megint csak a kép, a metafora, a szinte érzékien plasztikus, áttüzesített nyelv a motorja az inkább gondolatritmusra épülő, filozofikus zsolozsmát közvetítő versnek, mint a feszes forma. Ettől egy-egy groteszk hangú költemény – legalábbis a megformálás alapját tekintve – eltér, de nem annyira, hogy homályba borítaná a föntebb mondottakat.
Az 1956-os magyar forradalomnak a kötetben, annak ellenére, hogy időpontosító szerepe letagadhatatlan, az ősz és az október a szinonimája. Lássunk egypár képet – főképp olyant, amelyben a baljós drámai szerkezet működik –, a költemények érzékeny rétegét megvilágítandó: „tenyérnyi Nap vándorol ríkató őszbe” (Évszakok); „elhullunk majd a tányérsapkás őszben” (Söprik a reményt); „átlövik az októbervégi szoba csöndjét” (Próza, hangolás közben); „októberi híradásban kopog a »dió« (Ott, Lepantónál… 1571. okt. 7.); „keresek egy fölismerhetetlenre pofozott őszi hónapot” (Benézünk majd, a múlt időbe – ősszel); „a sírás zárkaiból, elvérző leveleivel szabaduló őszidő” (uo.); „az ősz vértanúi közé besorozzák” (Halála kellett, halála jel volt); „Október van. Mily különösre aszalt október!” (Különös októberi kert); „eljött október az ő összes rengéses haragjával” (Rengéseim). Ha a Szerettem az őszi nőket, című verset – mert ez az ősz nem az az ősz! – fölöslegesnek vélem is ebben a tematikus válogatásban, a …nem szabad feledNI…! jól megvan szerkesztve, holott a már említett „forradalmi” vers, a Csak nézem Olga Korbutot mellett nyugodtan itt lehetne a Szíve álmodik nekünk, az Átvérzik, s nem utolsósorban a Nyelvem pallosával című költemény is. 1975-ben a sajtószabadságra áhítozva fogalmazta meg Nagy Gáspár a hatalom és a szellem emberének viszonyát: „minden igaz költő-halánték / hatalmasoknak csupán csak játék”. S ha megsemmisíttetnek, a forradalmak csak nehezen jutnak diadalra.
Szakolczay Lajos
Bárka, 2003. 1. sz. p. 132-135.