Milyen szépen körbe vagyunk kerítve! Illeszkedünk. A dolgok, hogy úgy mondjam, összeérnek. Úgy is, hogy valami új minőség, és úgy is, ahogy a kígyó önmaga farkába harap. „Múlik a jövőnk”, bizony, ahogyan egy Nagy Gáspár nevű magyar költő mondja új (Válogatás régi és új versekből, 1968-1989) kötetének címével, és már nem is tudjuk, hogy vajon múltunk van-e, vagy elmúltunk.
Mondjuk, éppen írok egy kritikát egy verseskönyvről, történetesen Nagy Gáspár a szerző, a kötet címe: Kibiztosított beszéd. Ki biztosítja a szerzőt, hogy minden sora megjelenik? Hát, nem is. A szerkesztő, aki kihúz, állítólag pontosan úgy gondolkodik, ahogy a szerző, ráadásul szerző és szerkesztő barátok, s mindketten egyforma rokonszenvvel, tisztelettel vonzódnak N. G. költészetéhez. De… A szerkesztő védeni akarja. Mert ha szerző azt írja, hogy – teszem azt – „költő és hatalom”, akkor a hatalom azt esetleg félreérti, és annak a költő látja kárát. Te ne legyél bátor a más bőrére! Istenem, bátor… hát, ettől már bátor lehet valaki?! Húzzuk meg magunkat!
Elnézést kérek mindenkitől, hogy most bizalmaskodom, és bennfentes dolgokról beszélek. Leírok például egy dedikációt: „… baráti szeretettel, jókívánsággal küldöm ezt a harminc magyar ezüst forintot is megérő” könyvet; szégyenkezve kicsit, hogy ebből az »állami szamizdatból« csak most sikerült példányt kapnom!” A szégyenkezve szó meg van csillagozva, s lap alján a magyarázat: „mert ki szégyenkezzen, ha nem a szerző aki erre a példányszámra redukáltatott a többesztendős várakozás után!” Ó, boldog irodalomtörténet, mennyi magyarázat szükségeltetik ennek a kornak a megértéséhez! E kötet (üres) 36. lapjára ezt írta be a könyvet küldő költő: “A Fiú naplójából c. vers helye – volt – Tiszatáj, 1986/6. -” [“…és a csillagos esetben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg” hinnéd-e, jövendő, hogy egykor ennyi elég volt (volt, volt, volt. Volt?) tiltáshoz, betiltáshoz?] És most, ugye, pedig csak három (négy) év futott el az Időből, az új kötet 245. oldalán ott a bűnös vers. Milyen szelíd. (“… míg a szem él látni kell fele-Barátaim!…”)
És persze azt is el kell árulnom, hogy láttam a költőnél egy könyvborítót is (Orosz István munkája). Egy tervet. Egy … projectet. Veszedelmes terv volt maga is, hiszen a kiadó elborzadt tőle. Ezt nem! Még mit nem! Nem elég nekünk, Gazsi, a magad baja?!
A régi és új versekről szeretnék írni, de még mindig valami más jut az eszembe. Az, hogy N. G. szép kis esszében köszönti 1990. február 3-án a hatvanéves Csoóri Sándort a Magyar Nemzet hasábjain (Hát vannak költők?), s a cikk alatt megint csak egy lábjegyzet (A lábjegyzet mindig kéznél van!): „Ez az írás tíz évvel ezelőtt nem jelenhetett meg.” Nonpareille fett. Ahogy illik. (Non paréj! – Ne együnk zöldséget!)
“… csak semmi kapkodás [írja tehát az ötvenéves Csoórit köszöntve N. G.], most nem rohanunk, ha fél fordulattal is, de visszanézünk, aztán legrosszabb esetben is előre hátrálunk”. Hát, ez az. Ez a hátrálás. „… bocsánat, Uram, / nem így képzeltem, / mikor elképzeltem, / hogy a képzelet szabad…” És hát végül is csak ennyit tudok elmondani az új könyvről, amiről beszélni szerettem volna.
„befelé robajló csöndek”. (Hallod? Ki hallgat?)
kopások, szívromok, vértanú-hallgatások”. (Ez a mi csöndünk.)
Kocsis L. Mihály
Dátum, 1990. március 3.